Benyó Rita: Beszélgetés Szervét Tiborral meghallgatom: 1. rész
InfoRádió, 2006.01.08. 2. rész

Egy csésze kávé mellett. A Teátrum Magazin interjú rovata.

Üdvözlöm Önöket! A Teátrum mai különleges adásának egyedüli vendége Szervét Tibor színművész lesz, aki bár már 18 évesen is jelentkezett a főiskolára, végül csak a jogi egyetem elvégzése után, 30 évesen választotta a színészi pályát. Mostanra meghozta a gyümölcsét a bátorság, amely a váltáshoz kellett.


- A 2005-ös évadban Pirandello IV. Henrikjében nyújtott alakításáért számos szakmai elismerést kapott. A közönség szereti, ha más nem, az egymás után kétszer elnyert Súgó Csiga-díj is erről árulkodik. Ennyi elismerés után hátra lehet dőlni, vagy még inkább rá kell erősíteni, hogy bebizonyítsa magának, megérdemelte?

– Nem tudom, van-e valaki, aki ilyenkor azt válaszolja, persze, hátra lehet dőlni. Ha olyan feladatok jönnek, amelyek újabb erőgyűjtést igényelnek, akkor annak bizony neki kell vágni. Ha meg olyan jön, ami kicsit könnyebben is megoldható, akkor nyugodtabban lehet aludni. De egyelőre a nehezebb feladatok találnak meg. A legutóbbi bemutatónk is – a Castel Felice a Radnóti Színházban – rettentő strapás volt, és nagyon sok nehézség árán jutottam csak el a premierig. Az előadások során is sok munka vár rám, mert ez a szerep nem adja magát egykönnyen.

– Hamvai Kornél darabjáról beszélünk, amely aktuális társadalmi kérdéseket, vitákat feszeget, éppen az ön szerepén keresztül. Anélkül, hogy politizálnánk, önben lezajlottak ezek a viták?

– Nem. Szerencsés környezetben nőttem föl, ahol előítélet-, és állásfoglalás-mentesen lehetett élni. Persze a szüleim mindig lehalkították a hangjukat, ha a pártról volt szó, de nem neveltek, és nem is éltek semmi ellen, de semmilyen eszme mellett sem. Így teljesen szabadon választhattam, már felnőtt fejjel, amikor a magam gondolkodásmódját kellett kialakítanom. Nekem nem kellett azon gondolkodnom, hogy léteztek-e ártatlan ávósok. Volt-e jó dolog a szocializmusban, vagy csak büdös, csibész banda volt az egész? Azért kanyarítottam erre a témát, mert egy ávóst játszom az említett darabban, aki ugyanúgy Ausztráliába menekül, mint sokan mások, illetve a Castel Felice fedélzetén vele utazó másik hét magyar. A történet központi motívuma, hogy hihető-e az, hogy egy ávós valaha is ártatlan volt? Elképzelhető-e, hogy újra tudja kezdeni az életét? Mi történik abban a szerelemben, ami oly fontos számára, és a hajón megtalálja? De hogy én mit gondolok erről, az maradjon az előadás titka, abból szerintem kiderül.

- A nagyközönség a Valami Amerika című filmben ismerte meg. Korábban nem filmezett, igazi színpadi színész volt. Nehéz volt megszokni a kamerát?

– Lehet némi rutint szerezni a színházban, de valójában mindig újra kell kezdeni, mindig meg kell válaszolni a kérdést, hogy el tud-e a színész valamit játszani vagy nem. És ez független a színpadon eltöltött évektől. De hogy válaszoljak a kérdésre: kicsit hályogkovács módjára álltam a filmezéshez. Mindig elmondom, hogy nem is gondoltam, hogy ilyen nagy siker lesz a Valami Amerikából. Ha még forgatok valaha filmet, örülnék, ha lehetne próbálni, mint egy színdarabot. Bizonyára nem úgy, és nem annyi ideig. Azon túl, hogy az ember elolvassa a forgatókönyvet, és megtanulja a szöveget, ne az legyen a következő munkafázis, hogy fölveszi a jelmezt, és akkor kamera, partnerek, fény, tessék… Mert ebben mindig nagyon sok esetlegesség, és nagyon sok sztereotípia van.

– Nagyon úgy tűnik, hogy a színpad az ön világa, mégis elég idős fejjel, 30 évesen végzett a főiskolán. Előtte elvégezte a jogot. Addig nem mert a főiskola közelébe menni, vagy csak akkor jutott eszébe?

– Beadtam a jelentkezési lapot a főiskolára érettségi után is, de nem mertem elmenni felvételizni. Olyan kép élt bennem a színészetről, ami olyasfajta áldozatkészséget vagy hivatásszeretet vagy tehetséget feltételez, amivel én nem rendelkeztem, és nem gondoltam, hogy valaha is rendelkezni fogok. Ezzel szemben a jog egyértelműnek látszó pálya volt. De aztán találkoztam valakivel, aki annyira édes, helyes és varázslatos személyiség volt, hogy átcsábított. Azt gondoltam magamban, hogy ahol ilyen lányok teremnek, ott nekem több keresnivalóm van, mint az egyetemen, illetve az egyetem utáni világban. És volt még egy oka a pályamódosításnak. Élt bennem, illetve most is él bennem a hit, hogy az embernek valamire rá kell tennie az életét. Akkor ez még nagyon kamaszos formában működött, hősi ábrándokat kergettem. Persze tudtam, hogy soha nem fogok úgy lovagolni a prérin, mint Old Firehand és Winnetou, vagy soha nem leszek olyan hatalmas, mint gróf Monte Cristo, de mégis úgy gondoltam, nagyszabású életet kell élni.

- A Miskolci Színházban szinte a drámairodalom összes nagy figuráját eljátszotta, Cyranot, Jágót. Mégis Pest mellett döntött, ami egészen más színészlétet feltételez. Miért döntött a főváros mellett?

– Pesten valóban egészen más színésznek lenni. Jó és rossz értelemben is. Azért döntöttem Budapest mellett, mert négy színház hívott. Így is nagyon sokat haboztam. Nem akartam eljönni Miskolcról. Máig az életem legfényesebb és leggondtalanabb időszakának tartom. De aztán, ahogy egy barátom fogalmazott: ma négy színház hív, jövőre kettő, aztán egy, aztán már nem tudsz választani. És nem utolsó sorban megszületett a fiam, az ő édesanyja pedig a fővárosban élt.

- A pesti élet kezdetei a Vígszínházhoz kötődnek. A pesti színházak közül repertoárjában legjobban a Vígszínház hasonlít egy vidéki színházhoz: zenés darab, gyerek darab, nagy drámák egyaránt. Segítette ez az átállást?

- Mi nem találtunk egymásra a Vígszínházzal, annak a társulatnak meg nekem nem sikerült szakmailag egy nyelvre hangolódni. Végül átjöttem a Radnóti Színházba. A Radnóti egész másfajta, egész más szemléletű színházi közeg. Itt elkezdtem magam nagyon jól érezni szerepileg is, meg rendezettség és partnerek tekintetében is. Magáért beszél, hogy azóta is itt vagyok.

- Elég hamar kezdték használni a Radnótiban az énektudását az Anconai szerelmesekben, ami hosszú éveken át nagyon nagy sikerrel ment. Azt mondják azért, mert a társulat végre nagyon örült, hogy énekelhet, bolondozhat. Valóban az a siker titka, hogy a csapat nagyon együtt van?


- Ez az egyik titka a sikernek. A másik, hogy mindig kell hozzá egy valamilyen szerencsés csillagzat. Valló Péter rendezői formája, a társulat humorkapacitása-humorkeresztmetszete, és nagyon fontos volt maga a történet. Amiben sokáig ugye nem nagyon hittek, még a próbák alatt sem. Egy egészen különlegesen szerencsés történet, mert túl azon, hogy tele van viccel és alkalmat ad a színészeknek arra, hogy 'még! még!', van benne egy igazi mese. Igazi mesei báj, ami nagyon magával ragadta a nézőket. A harmadik, hogy a hatvanas-hetvenes évek olasz slágerei a mai napig mindenkihez szólnak. Akkor is így volt, amikor hat, vagy hét évvel ezelőtt bemutattuk. Ez a sok minden együtt kellett ahhoz, hogy tényleg ilyen elementáris és utolérhetetlen sikere legyen a mi színházunknak.

– Nem mondható, hogy mellőzik. A Radnóti Színház majd minden előadásában játszik, forog a neve. Mégis elvállalt nemrégiben egy reklámfilmet, amit a szakma egy része nem igazán szeret. Miért vállalta?


- Megnéztem, hogy mi a tennivaló benne. Minden valószínűség szerint, ahol olyan a reklám, hogy kvázi fogyasztóként kell játszani, és azt kell mondani egy termékről, hogy „hú ez nagyon jó, a másik meg nem olyan jó, de amit én mondok, ez nagyon jó”, azt valószínűleg nem tudtam volna megcsinálni. Egyik oka annak, hogy ezt elvállaltam az, hogy tulajdonképpen ez egy pici jelenet, aminek a végén a történet szerint a termék gazdát cserél köztünk, ennyi a reklám. A másik, hogy olyan megtisztelő gázsit ajánlottak föl, amiről azt gondoltam, hogyha nekem ennyit ajánlanak ezért, akkor én nagyon komoly becsben vagyok tartva a cég részéről, és ezért szíves-örömest elvállaltam. Olyan komoly pénzt kerestem vele, amit máshogy nem tudtam volta.

– A Radnóti társulata az utóbbi időben átalakult. Többen átmentek a Nemzetibe. Önt nem keresték meg?

– Volt róla szó, még Jordán Tamás első igazgatói évében, de végül is úgy döntöttem, hogy maradok. Nagy a Radnóti Színház szakmai hitele. De alkalmasint ki-ki lehet kukkantani, játszom például a Budapesti Kamaraszínházban, Miskolcon rendeztem, most megyek a Vidám Színpadra rendezni. Sok jó van abban, ha egy másik társulattal is megismerkedik az ember. De elszerződni nem szeretnék.

- Kulka János azt nyilatkozta, hogy egyre nehezebb játszania a III. Richárdot. A IV. Henrik kapcsán megkérdezném a véleményét: arról, hogy hasonlóan van ez Önnel, vagy egészen másként?


- A premier után nem sokkal - az ötödik-hatodik előadás környékén - volt egy nagyon furcsa érzésem, hogy Úristen, ez ma nem fog menni, jesszuspepi mi lesz, ha nem megy, mi lesz, ha ott állok teljesen üresen ebben a rettenetes méretű szerepben és nem fog sikerülni, nem történik meg. A pécsi fesztivál után, szeptembertől elkezdtem magamban újra próbálni. Nagyon pici lépésenként azokat a részeket, vagy azokat az alapvetéseket, amikkel elégedetlen voltam. Csak hát itt nem lehet ám nekiesni a dolognak, mert akkor magammal rántok egy egész estét. Úgyhogy ez nagyon óvatos dolog, nagyon picike, olyan, mint az öszvér fegyver-rakománnyal a hátán az Andok magas hegységében – hogy valami közkeletű példát mondjak. Szóval ilyen nagyon apránként kezdtem el bíbelődni vele, és ez egy folyamatos munkaállapotot jelent. Így nehéz. És akkor mindig van egy kockázata az adott estének, hogy vajon ma hogyan sikerül.

- Az év hátralévő részében mi minden vár még Önre?

- A Radnótiban olyan bemutató, amiben játszanék nem lesz. Marad a IV. Henrik, a Tóték, a Karneválvégi éjszaka és a Castel Felice, valamint a Budapesti Kamaraszínházban az Emberbarát. Megyek a Vidám Színpadra márciusban rendezni.

http://www.inforadio.hu/hir/kultura/magazin/20/archivum/
http://www.inforadio.hu/hir/kultura/hir-18673
A beszélgetést a rádióműsor alapján lejegyezte: Baráth Mari