Méltóságon aluli, mennyire nem nézzük egymást.
Szervét Tibor Csáki Judit vendége volt

(az Alexandra Pódiumon 2005. november 27-én).
Alexandra Könyvjelző, 2006/2. p.42-45.

Remélem, a drága olvasó a végeredményen nem veszi észre, hogy milyen rohadt nehéz egy pörgős pódiumbeszélgetést áttenni írásba. Nemcsak, mert háromszor-négyszer annyi a szöveg, mint amennyi hely az újságban van, hanem amiatt is, hogy olykor a csöndek, a nézések, az elhallgatások beszédesebbek a mondottaknál. Aztán a közönség előtt, ha mindketten jó passzban vagyunk, kialakul egyfajta jókedvű, csipkelődő párbajféleség, ami nem biztos, hogy átmegy a papírra. Azért ne tessék annyira sajnálni: Szervét Tiborral beszélgettem az Alexandra Pódiumon. Csak magyarázkodni akartam a sűrűn elhangzó "igen, doktornő"-k miatt. Járhattam volna rosszabbul is, ha, mondjuk, kritikusnőnek szólít.

- Azt találtam mondani a bevezetőben, hogy te valószínűleg színésznek születtél. Színésznek születtél?

- Egy horoszkópos ember azt mondta öt-hat évvel ezelőtt, hogy "lehet, hogy meg fog sértődni, de magából soha nem lesz élvonalbeli színész, mert magából hiányzik az exhibicionizmus". És bennem tényleg nincs az a fajta exhibicionizmus, amiről azt gondoljuk - néha én is -, hogy a színészethez hozzátartozik. El is bizonytalanodtam egy kicsit.

- Lehetnél más?


- Nagyon el tudnám képzelni magam például világhírű agysebészként vagy karmesterként; minden kamaszkori olvasmányomban azt éreztem, hogy pont az vagyok, akit olvasok.

- Olvasós kisgyerek voltál és élénk fantáziájú?

- Igen, "doktornő".

- És olyan magadnak való?

- Tulajdonképpen igen, "doktornő". Magamnak való voltam, "bár velük voltam volna én boldogan", ahogy ezt egy másik magának való ember mondja...

- Ez hol volt, hol éltél?

- Bakáts Téri Általános Iskola, IX. kerület, zenei ált.

- Akkor hangszeren is játszottál, és a szüleid biztos elképzelték, hogy világhírű zongoraművész leszel.

- Ezt biztosan nem. Merthogy hegedűt tanultam. Ámbár ahogy én hegedültem, annak alapján nyugodtan elképzelhették, hogy a fiukból világhírű zongorista lesz...

- És azzal elégedettek voltak, hogy a jogra jelentkeztél?

- Apukám régen meghalt, anyukám nevelt. És ő úgy gondolta, igen, hogy a gyerek sínen van, de ezt a családnak kellett "kitermelni". Szegény népek voltunk, nálunk a diplomás létezés egyáltalán nem volt egyértelmű, talán senkinek se volt előttem a családban. Joghallgató lettem, és a jogászi pálya dicsőséges perspektívának látszott. Később mégis a mamám volt az, aki azt mondta - amikor jogi diplomával néhány vidéki színházba jelentkeztem segédszínésznek, és Veszprémbe felvettek -, hogy "kisfiam, ha valamit ennyire akarnék, akkor azt csak megpróbálnám". Miközben halálosan félt, hogy mi lesz a gyerekkel. Amikor aztán egy év múlva felvettek a főiskolára, akkor tetőzött benne a rettegés, nagyon boldogtalan volt. Mert azt hitte, hogy a gyerek, ugye, elveszett az emberiség számára, most már csak iszik, meg cigarettázik, meg azok a nők, meg... szóval a züllés és a pusztulás útja.

- Ehelyett?

- Ehelyett én úgy élek, mint egy katona.

- Most. De a főiskolán?


- Akkor volt némi... züllés. Ugyanis azt gondoltuk, hogy ha valaki nem zseniális, az nem méltó arra, hogy idejárjon. Ezért mindenki zsenitudatot generált magának, amit elsősorban szesszel lehetett. Három Unicum meg két sör után az ember közelebb érezte magát az alkotói erőhöz... Én ugyan nem éreztem különösebben jól magamat így, de eltartott pár évig, amíg ez a felismerés megszilárdult, mármint hogy ez nem jó. Amikor igazán elkezdtem dolgozni, akkor ezt nem lehetett bírni, és szépen el is maradt.

- Annak, amit ma tudsz, szerinted hány százalékát tanultad a főiskolán?

- Az első három és fél évben a 2,5-3 százalékát. Aztán utána, egy nagyszerű mester, Ruszt József - az elmúlt nyáron volt a temetése - volt nálunk vendégtanárként, akkor megtanultam hozzá még egy 40-50 százalékot. És utána a többit, mert jött a "rakkolás", a nagyon sok jó munkaélmény.

- A főiskolán kifejezetten öregnek számítottál. Ez jól jött?

- Borzasztó volt. Ráadásul tökéletesen alkalmatlan voltam az első két évben. Meg is voltam róla győződve, hogy ki fognak rúgni.

- Lehet, hogy egyszerűen jogász voltál? Civil?

- Sült civil.

- És mi jó volt abban, hogy mindennap bemész jól megaláztatni magad?

- Hát nem volt benne semmi se jó... Valahogy abban bíztam, hogy ha valaki megmondaná, hogyan kell ezt csinálni, akkor nekem menne. Sőtér Magda énektanártól tanultam a legtöbbet az első három és fél év alatt, mert ő igazából tudta, hogy mi az, amit el kell érni. Ezért ő célirányosan tanított, és nem valami megfoghatatlan hókuszpókuszt. Azt mondta két nappal a vizsga előtt: "Tiborkám, most maga menjen haza, mondja el magának ötszázszor, hogy magas vagyok, jól nézek ki, és tehetséges vagyok, és jöjjön vissza úgy, hogy ezt mind elhitte. Mert rettenetes nézni egy ilyen nagydarab embert, bejön a színpadra, és látszik rajta, hogy semennyi önbizalma nincsen."

- Ez használt?

- Az használt, hogy ő hitt bennem.

- Mi volt az első olyan szereped, amikor úgy érezted, hogy ezért akartál jogászból színész lenni.

- A Cyrano.

- A miskolci előadás?

- Igen, de később a pesti is az lett, hiába fintorog rá mindenki, aki látta a kettőt. Például te is. Hogy a miskolci jó volt, a pesti meg nem volt jó - ez nem így van. A miskolci előadás tényleg egy nagyszerű pillanatban született. Később ezt az előadást megvette a Vígszínház, és én maradtam benne a Cyrano, a többi szereplőt a Vígszínház adta. A rendező, Verebes Pista, maradt.

- Így szerződtél a Vígbe. Képzelem, hogy örültek neked: főszereplő érkezett.

- Egyáltalán nem örültek, hogy egy névtelen miskolci csákót idehoznak Cyranót játszani, amikor itt vannak ők is. Teljesen igazuk volt. És értettem is.

- Nagy szeretettel fogadtak téged a büfében.


- Hát nem nagyon fogadtak a büfében, mert ráadásul nem is jártam a büfébe; ez külön rosszpont volt, mert legalább barátkoztam volna, de nem értem rá. De a Cyranónak nagyon örültem, mert ilyenekbe éltem én bele magam kamaszkoromban... Száz embert kardélre hány fél óra alatt, és mindenféléket feltalál, plusz még verseket is ír, és reménytelenül szerelmes. Gyakorlatilag ez voltam én: a föltalálás nem, de a többi stimmel.

- Tehát Cyrano egy kicsit te vagy?

- Igen. De minden egy kicsit én vagyok, mielőtt tovább kérdezel.

- A Bováryné.

- Igen, a Bováryné.

- Meg Hamlet, például.

- Uh, az nagyon nem sikerült.

- Épp akartam mondani. De Hamlet is te vagy, nem? Aki állandóan azon gondolkodik, hogy valamit kéne csinálni.

- Nem, ő nem.

- Hát Jago?


- Hát igen... a Jago gonoszsága?

- Az okossága, mondjuk.

- Szerinted a nézők ilyen mélylélektani beszélgetésre kíváncsiak? Valljam be? Ne meséljek inkább vidám történeteket?

- Majd mindjárt, de előbb erre válaszolj, kérlek.

- Válaszolok, mert ez nagyon kínos. Egy idő után rájöttem arra, hogy egy csomó rossz is van bennem. Amikor a Jagót játszottam, akkor ezt nem tudtam. Akkor a Shakespeare által írt emberből kiolvastam azt, ami szerintem oda van írva. Adva van egy ember, aki végtelenül szereti és becsüli a főnökét - csak éppen saját magát még jobban becsüli és szereti. És ezt nem lehet olyan rossz néven venni tőle, még akkor sem, ha - mint itt - néhányan belehalnak abba, hogy ő így gondolkodik. Aztán felnőtt fejjel rájön az ember, hogy sok rossz is lakik benne, és a színpad némiképp alkalmas arra, hogy ettől megszabaduljon. Egy picit.

- Látod, most te kanyarodsz a lélektan felé.

- De már vissza is jöttem.

- Nagyjából ott tartunk, hogy pesti színész lettél.

- Nagyon rossz volt visszajönni. Mindenre sokkal több idő kellett, és egész más volt a színházi hangulat is, mint vidéken. Úgyhogy a három vígszínházi évbe került, amíg én újra elkezdtem jól érezni magam itthon.

- A Vígszínház neked nem jött be - gondolom, az első hívó szóra mentél a Radnótiba.

- Igen, tényleg nem éreztem ott jól magam, és az első hívó szóra mentem a Radnótiba. Asztrov szerepére hívtak, Csehov Ványa bácsijába - azért, mert Gáspár Sanyi, akit Valló Péter rendező eredetileg akart, nem ért rá. Én ráértem. Ebből lett egy szerződés, amely azóta is tart.

- Itt jó?

- Itt jó.

- Volt hívó szó azóta?

- Volt.

- Ki hívott?

- Beszélgettünk Jordán Tamással arról, hogy átmenjek a Nemzetibe. Volt is szándék bennem - hatodik éve vagyok itt, még sosem voltam ennyit egy helyen. Sok szempont mérlegelése után azt mondtam, hogy mégsem.

- Mit mérlegeltél? Az ígért szerepet?

- Igen. Az volt a döntő. Jordán letett két színdarabot, és azt mondta: ebből ezt, abból azt fogod játszani. Elolvastam, és azt mondtam, hogy ezért nem megyek át a Nemzeti Színházba. Mert akkor csak azt tudom mondani magamnak, hogy a több pénzért mentem át. Az meg nem decens.

- Ígért-e valamit Bálint András is, ha maradsz a Radnótiban?

- Nem, doktornő.

- Tessék?

- Nem, doktornő. Nem ígért, de nagyon örült, hogy maradtam. És akkor elővették a Szilvia, a K. című, nagyon ambivalens hatásokat kiváltott színdarabot. Örültem neki. Nagyon-nagyon nagy munka volt.

- Egy férfi bekattan az ötvenedik születésnapján, és bevallja, hogy már hat hónapja beleszeretett - Udvaros Dorottya mellől, aki igen jó formáját mutatta abban az előadásban is - egy kecskébe. Ehhez a szerephez vajon milyen mintát használtál, kedves Tibor?

- Azon tűnődtem, hogy az ember életében vannak olyan szerelmek - ha nem is egy kecske iránt -, amelyek meglehetősen szokatlan irányba mutatnak. Amire a barátok azt mondják, hogy megőrültél. Te meg azt, hogy de imádod. Az utolsó héten is azt mondta Gothár, a rendező, hogy "nem lehet, hogy te még mindig belepirulsz abba, amikor kimondod, hogy szereted". Kérdezted, hogy miből dolgoztam. Hát megnéztem Woody Allen: Amit tudni akarsz a szexről című filmjét, amelyben Gene Wilder beleszeret egy bárányba. Megrendítően szenzációs. Sírtam a röhögéstől. Van egy pillanat, amikor elviszi a bárányt egy szállodai szobába, és vesz neki egy piros melltartót és egy bugyit, és a szobaszerviztől rendel pezsgőt és füvet. Ott áll egy szerelmes férfi, és azt mondja, hogy legyen olyan szíves felküldeni a 304-esbe egy üveg francia pezsgőt és friss füvet. Az a film például egy "tanulmányút" volt.

- Ha kell, akkor az ablakkilincsnek is szerelmet kell tudni vallani, ugye? Át kell tudni élni?

- Nem kell irracionális feladatokat végrehajtani. Ha most hirtelen eszembe jutna térdre esni ez előtt a pálma előtt, akkor bolond lennék.

- Mindjárt a IV. Henriknél, Pirandello darabjánál vagyunk - ott egy bolondot játszol. És meg kell tudnod csinálni annak az embernek a világát, nem?

- Meg. De azért a Henrik előtt a Tomaót ne hagyjuk ki, mert Tomao nagyon jó volt.

- Tomao az Anconai szerelmesek főszereplője, belevaló olasz férfi, nőcsábász, istenien énekel, olvadt az egész nézőtér, klubot alakítottak a rajongók.

- Gúnyolódsz...

- Semmi gúny, az tényleg remek volt - nem is sikerült pótolni azóta sem, pedig voltak próbálkozások. Azt az előadást belülről ti hogyan láttátok? Hogyan éltétek meg a fantasztikus sikerét?

- Az első tíz, húsz előadás után már tudtuk, hogy nyert, és akkor előfordult, hogy bűnösen, csúfosan, a világ szeme láttára annyira röhögtünk az előadások bizonyos pontjain, hogy nem tudtunk továbbmenni. Ez borzasztó, még most is elpirulok, ha erre gondolok. Volt benne egy jelenet: Gubás Gabi idead nekem egy fényképet, és ekkor derül ki számomra, hogy akinek udvarolok, az az én régi, magyarországi szerelmemtől született lányom, és a kép engem és a gyerek anyját ábrázolja. És az egyik előadáson a képen ott volt Bíró Ica egy tangában, és az ő boldogabbik felét csókolta meg Pataki Attila. Amikor megláttam - vége volt mindennek. Teljesen lehetetlen volt továbbmenni.

- A Ványa bácsiban Asztrovba mindig be kellett dobni mindent. Erre te mindig alkalmas is voltál?

- Nem. De az aznapi állapotomtól nem igazán függ a teljesítményem. Persze nehéz vígjátékban játszani, ha rettenetesen boldogtalan vagyok, de semmi garancia arra, hogy ha nagyon boldog vagyok, jobb vagyok abban a vígjátékban. Nem tudom, hogyan működik ez. Sokszor saját magam számára is váratlan dolgok történnek egy olyan előadásban, ami már lement nyolcvanszor. Ez hülyén és misztikusan hangzik - de van. Van bennem valami, ami összejátszik az aznappal, a pillanatnyi állapotommal. Kénytelen vagyok néha azt gondolni, hogy tőlem függetlenül is létezik. Pont az Asztrov volt az, ami ezzel szembesített, a negyvenkilencedik előadáson. Volt egy olyan első felvonás, amely után legszívesebben visszafizettem volna a kedves nézőknek a jegyárat, és... menjünk haza, mindenki jobban jár, ha ezt nem csináljuk tovább. Gyalázatos voltam. És a második, harmadik, negyedik felvonásban szabályszerűen megérkezett belém egy vidéki körorvos, maga Asztrov, és azt mondta, hogy te dőlj hátra, ne dolgozzál annyit, és ő reagált, ő maga, úgy, ahogy az nem volt a próbán. Néztem magam meglepve.

- Szabad meglepni a partnert?

- Hát hogyne, kötelező, különben dögunalmas lenne, de nem úgy, hogy előveszel egy Miki egeret. Vagy előveszel egy teniszlabdát, és hozzávágod. Így nem.

- Melyik volt eddig a legkedvesebb szereped a Radnótiban?

- Ezt most úgy kérdezed, hogy a IV. Henriket válaszoljam rá?

- Nem.

- Akkor jó. Az Anconai, a Ványa....

- Egyet mondj.

- Egyet nem tudok mondani.

- Mégis.

- A IV. Henrik.

- Hallottam, hogy elmentél ilyen intézetbe, ahol...


- Pszichiátriára mentem el.

- Ilyenkor mire vagy kíváncsi? Hogy hogyan néznek ki, vagy hogy honnan kéne neked dolgozni?

- A figura külsejét pontosan leírta a szerző. Hogy miért mentem oda? Hogy lássam őket, hogy milyen a szemük...

- Máskor is előfordul, hogy "anyagot gyűjtesz" egy szerephez?


- Igen, most is éppen.

- Most mihez?

- Hamvai Kornél Castel Felice című darabját próbáljuk, és egy volt ávóst játszom benne, akit gyilkossággal vádolnak egy hajón, amely épp Ausztráliába tart. Nyolc magyar emigráns utazik rajta, én vagyok az egyik, a volt ávós. Ehhez is néznem kell embereket és ilyen filmeket, nem mintha az az illúzióm lenne, hogy tele van a könyvtár az ávó módszereiről készült filmekkel. De mégis tudnom kell, mi történt, hogy történt, hogy néznek ki, hogy beszélnek... Tehát van olyan, aminek utána kell menni. A Tomaónak nem kellett utánamenni, mert voltam már Olaszországban, és ezt az egész déli miliőt szívből, mélyen szeretem.

- Mondd, te egy kedves, kiegyensúlyozott, mint mondod, katona módjára élő...


- Nem, doktornő.

- ...színész vagy. Hogy viselkedsz, amikor előadás után megvárnak a nézők? Megvárnak egyáltalán?

- Nagyon ritkán. Régebben többször.

- Megszólítanak az utcán?

- Ritkán. De amikor Harold Pinter Születésnap című darabjában játszottam egy nagyon hosszú hajú bérgyilkost...

- Elég undorító bérgyilkos volt egyébként...


- ...és másnap vártam egy bioboltban, ahol egyszer csak bejött egy "biolány", és azt mondta: "Ki találta ki ezt a marhaságot, ezt a hülye mozgást, meg ezt a hülye hajat? Mi? Ki rendezte ezt a hülyeséget?" És elment. Földbe gyökerezett lábakkal ott maradtam a bioboltban... Szóval megszólítanak, igen, néha.

- A kritikusokkal jó a viszonyod? Fontos, hogy mit írnak rólad?

- ...

- Segítek a válaszolásban. Olvasod-e a kritikát? Ha díjat kapsz, örülsz-e?

- Ha díjat kapok, örülök. Nem mondtam még, pedig igaz, hogy én kicsit betolakodónak érzem magam ebben a színházi világban. Egy picit úgy gondolom, hogy az én kollégáim nagyrészt sokkal színészebbek, mint én. Olyan ez, mint amikor a lakásfelújítás során beszélgettem a kivitelezővel, és erősen tartottam tőle, hogy észreveszi, hogy én, mint a papagáj, úgy mondom a magamét, közben pedig halvány fogalmam sincs, hogy mi micsoda, de úgy teszek, mintha felnőtt ember lennék. És félek, hogy egyszer csak azt mondja, hogy hagyja már abba, úgyse tudja, miről van szó, úgyis becsapom, ha akarom. Ugyanígy érzem azt is, hogy a színházban is egyszer csak lebukok. A kritikáról meg azt gondolom, hogy amikor jót írnak, az nagyon jó. Egyébként pedig ritkán olvashatok olyan írást, amit értek. Ezt most szeretettel és szívből mondom - te kérdezted. Sokszor olvasok olyan kritikát, hogy arra gondolok, ha én, mondjuk, könyvelő lennék vagy orvos, vagy berepülő pilóta, akkor biztos, hogy a harmadik mondatnál abbahagynám. Mert a leghalványabb fogalmam sincs, mit akar mondani. Szavak vannak benne egymás után, de a szó még nem gondolat.

- Nem tudom, miről jutott eszembe, de megkérdezem: színész mitől kezd el rendezni?

- Mert megkérik rá.

- És akkor rájössz, hogy valamiről ellenállhatatlan gondolatod támad?


- Ne hidd, hogy a rendezőknek mindig ellenállhatatlan gondolatuk van.

- Hát ez az!

- Ez is egy munka, amit el kell végezni. Jól. A szerephez sincs mindig ellenállhatatlan gondolat. Gondolod, hogy az orvos, aki téged vizsgál, mindig marhára érdeklődik a hogyléted iránt? Nem. Elvégzi a munkáját, diagnosztizál, és felírja a gyógyszert. Van, amikor ennél jobban sikerül.

- És akkor most már rendező is vagy?

- Dehogy vagyok rendező! Néha rendezek egyet.

- Kérdezek mást: jól él egy színházi színész ma Magyarországon?

- Van-e autója, lakása?

- Például.

- Van.

- A színházi színészetből?

- Ja, értem, hogy mit akarsz kérdezni! Nekem van egy jó autóm, tényleg, ami nem is az enyém. Kaptam a Mazdától. Ezt kérdezed te most. Életem első ilyen boltja volt, amikor találkoztam egy Mazdás igazgatóval, és megkérdeztem, vagyok-e én annyira ismert ember szerinte, hogy adjanak nekem egy autót? Hümmögött-hammogott, és azt mondta, hogy ilyen-olyan feltételekkel igen. És csináltunk egy interjút az adott újságba... és vállalom, mert nagyon szeretem az autót. De nem lenne ilyen jó autóm a fizetésemből. És nem lehetne így lakni, ha nem kerestem volna azzal a két filmmel pénzt. Tehát jó dolog időnként a fizetés mellé keresni, mert különben pont minden elfogyna a hónap végére.

- Most szerepelsz egy T-Mobile reklámban is.

- Igen. Az is vállalható. Nem bánom. Olyan megható összeget ajánlottak, hogy azt bántam volna, ha más keresi meg... És ezért semmilyen lelkiismeret-furdalásom nincsen. Mert mindannyian, akik ebben a világban élünk, pénzből élünk. És amíg az én belső morális bíróságom szerint az egész munkám, a gondolkodásmódom, életfelfogásom nincs elárulva, addig rendben van.

- Ilyen viszonyok közt ez a te színházi léted szponzorálása? Gyakorlatilag így engedheted meg magadnak, hogy ott vagy a Radnóti Színházban?

- Pontosan így van.

- Muszáj elindulnod a színházba, mindjárt játszol. Hová mennél, ha nem játszanál ma?

- Azonnal haza.

- Mint egy katona? A kisfiadhoz?


- Egyszerűen: a kisfiamhoz. A katonát csak arra mondtam, hogy nagyon strukturált, nagyon beszabályozott az életem, időbeosztásban, sportban, az otthoni teendők, a színházi teendők ellátásában... És azért mennék haza, mert nagyon jó dolog otthon lenni, nagyon szeretünk otthon lenni. És ha ennél kevesebbet játszanék, néha elmennék színházba is, mert az már tényleg méltóságon aluli, amennyire mi nem látjuk egymást. Nagyon keveset tölt az ember nem a munkájával. A barátaim ide-oda utaznak, rémes. Fogják magukat, és elmennek Ausztriába egy napra. Vagy fogja magát és a feleségét, és elmegy egy koncertre a Zeneakadémiára. Nekünk erre semmilyen esélyünk nincs, csak nyáron. Amikor viszont mindenki elmegy nyaralni. Ez a nehéz része a dolognak.

http://www.alexandrakonyveshaz.hu/index.php?mod=konyvjelzo&id=257