Vámos Anna: Beszélgetés Szervét Tiborral
Radnóti Színház Szín-Lap, 2005. december

- Eltelt jó pár hónap a IV. Henrik bemutatója óta. Most milyennek látja ezt a szerepet?


- Most sokkal nehezebbnek érzem, mint amikor próbáltuk. De nagyon szeretem játszani. Az egyik legszebb, legfontosabb szerep, akivel valaha szerencsém volt találkozni. És persze folyamatosan tovább próbálom. Fontos, hogy mindig kapok visszajelzést a kollégáktól is, mert magamat persze nem láthatom kívülről.

– Amikor a IV. Henrikre készült, ellátogatott valamilyen ideggyógyászati intézménybe?

- Igen, bekéredzkedtem egy intézetbe, és megnéztem a foglalkozásukat. Megható volt, de szégyenkeztem is, mert én az ő teljesen valóságos életüket tulajdonképpen önző szempontok miatt néztem meg. Mégis muszáj volt elmennem oda. Beszélgettek magukról, egymásról, a problémáikról, ki-ki a maga vérmérsékletének vagy betegségének megfelelően. Egy percig sem kérdezték, hogy én miért látogattam oda, és az egész beszélgetés légköre sokkal őszintébb volt, mint amilyen „kint", az egészségesek körében megszokott.
Mindannyiunkra – foglalkozásra való tekintet nélkül – ráférne, hogy egy évben akár csak három napra bemenjen egy ilyen intézetbe, és megnézze, milyenek a beteg gyerekek, öregek, vagy azok, akik valamilyen fogyatékkal élik az életüket. Mert amúgy ezzel ritkán vagy egyáltalán nem szembesülünk.

– Volt ott olyan beteg, akiről kiderült, hogy valaki másnak képzeli magát?


- Engem nem ez érdekelt, én ennél bolondabbnak gondolom Henriket. Olyan rendkívüli módon megrázta őt az a sok évvel azelőtti „merénylet", hogy bosszúból, dühből és elkeseredettségből felrúgta az egész addigi életét, és strukturáltan felépített magának egy szerepet. Nem ép elméjű, hiszen úgy döntött, hogy elutasítja az élet minden szépségét, mert nem fogadta be egy bizonyos közösség.


– Az előző évadban volt a Tóték bemutatója is, amelyikben a Postás szerepét játssza.

- A Postást is kifejezetten nehéz volt létrehozni, de abban is sok-sok örömöm van. A két szerep felelőssége között óriási a különbség: míg a Henrik hordozza az egész előadás súlyát, a Postás alig kerül kapcsolatba a többiekkel, ő egy térképen kívüli figura.

– Mostanában rengeteg elismerést kapott a közönségtől, a kritikától és a szakmától egyaránt, legutóbb a Fővárosi Önkormányzat díját nyerte el.

- Nagyon-nagyon jó érzés, mondhatom. Kár, hogy a hangsúlyomat, ahogy erről beszélek, nem lehet beleírni az interjúba. Én sokszor egy kicsit betolakodónak érzem magam a színház világában. De szerencsére néha kapok megerősítést: külön hálás vagyok a közönségnek is, hogy ilyen kitartóan rokonszenvezik a munkáimmal.

– Általában hogy fogadja a kritikát?


- Attól függ, milyet. Vannak kritikák, amelyeket szinte képtelenség elolvasni, annyira szakszerűek, és még azt sem lehet kihámozni belőlük, hogy az ember, aki írta, mit érzett, amikor nézte az előadást. Az érthető, jól megírt kritikán – még ha negatív is – el szoktam gondolkozni.

– A következő bemutatóban is játszik, Hamvai Kornél Castel Felice című darabjában. Kortárs darabot próbálni más, mint például egy Goldonit?

- Ha a szerző bent ül a nézőtéren, az egyrészt jó, másrészt problémák forrása lehet. Klasszikusok esetében gyakran átírjuk a szöveget, mert nincs jelen az író. A kortárs szerző viszont ugyanannak a kornak a gyermeke, mint én, lehet vele beszélgetni a darabról, hogy miért éppen arról írt, amiről. Ha például Goldoni élne, és itt ülne közöttünk, miközben a Karneválvégi éjszakát próbáljuk, biztosan mondanék neki ezt-azt. Ő persze lehet, hogy azt mondaná, a darabjait évszázadokkal ezelőtt írta, úgyhogy nem nagyon érdekli, 2005-ben mit gondolnak róluk. Kornélt viszont személyesen ismerem, és nagyon kedvelem. Úgyhogy – várom azt a munkát is.

http://www.radnotiszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view =article&id=9780&catid=12:a-radnoti-szinhaz-szinlapja&Itemid=28