Mészáros Katalin: Szervét Tibor
Duna Tv - Tálentum, 2005.10.29. 16.50h >>> meghallgatom <<<

Egy színész, aki a jog és a közigazgatás után a Színművészeti Egyetemen találta magát. Egy színész, akit egy csapásra mindenki megkedvelt.

- Tisztelt nézőink, a Tálentum adása Szervét Tibort faggatta.


(Film-bejátszás: Szervét Tibor egy tűzpiros Yamaha motorral, piros motoros-kabátban megérkezik, majd az öltözőben felteszik IV. Henrik maszkját, készül az előadásra. Végül az előadás záróképe: Henrik a függönyök bezárását vezényli. Interjú a tanyán:)

- Tavaly volt egy olyan élményem, hogy azt hittem, hogy jól csinálok mindent… nem, ez mostan ostobán hangzik. Azt gondoltam, hogy tisztességesen és rendesen végzem a munkámat, és nem vettem észre, hogy egy csomó dolog elkopott, egy csomó dolog elfáradt bennem, hogy egy csomó, a színházzal és a saját munkáimmal kapcsolatos működés egyszerűen reflex lett. Nem vettem észre, hogy ez már nem jó. Nem vettem észre, hogy… üres vagyok és felelőtlen, és nem is tudom, hogy milyen jelzőket mondjak. Önelégült lettem, vagy nem is tudom mi. Mindig azt hittem, hogy ez engem el fog kerülni és nem, én nagyon beértem azzal, ami van. Ez a hely, vagy pontosabban egy bizonyos figyelmeztetés végiggondolása kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mennyi minden lett bennem vacak, és mennyi minden szorul teljes generálozásra úgy szakmailag, mint emberileg - ahogy szokták ezt mondani.

(Film-bejátszás: A tanya.)

- Körülbelül egy éve voltam itt először, és akkor még csak a ló miatt jöttem le, és valahogy nagyon hamar kiderült, hogy itt ragadok. Összebarátkoztunk a tanya urával Imrével, és a barátságból, a lovaglásból, a helyből, tehát magából a hely szelleméből, vagy a hely milyenségéből egyszer csak összeállt ez a nagy vonzerő, ami miatt annyira megszerettem itt lenni. Nagyon sok mindent átgondoltam az elmúlt tizenegy-két-három évből. Olyan sok mindent, amit az évközi menetrend, a szokványos - még a nyárnak is a megszokott ritmusai - nem engedtek. Ez ehhez a helyhez köt és ez nagyon nagy élmény volt nekem, és nagyon nagy szükségem is volt rá.

(Film-bejátszás: IV. Henrik: „Letépem ostoba álarcomat…”)

-
Ennek a végiggondolásnak lett a következménye az, hogy megpróbáltam tisztességesebben viszonyulni a szerepeimhez és nem abból élni, hogy egy csomó szerepet már eljátszottam, bizonyos képességeim azért csak vannak a színészethez, tehát a következőket is ugyanúgy el tudom... Azt akkor nem vettem észre, hogy tulajdonképpen így élek, de az igazság ehhez nagyon közel járt. Miután kénytelen voltam magamnak beismerni, hogy ez így van, hogy egy csomó rossz dolog halmozódik, akkor utána lett a Tótékban a Postás, amivel irgalmatlan sokat dolgoztam, és nagyon szerettem. Utána lett a Henrik, amivel irgalmatlan sokat dolgoztam, és nagyon szerettem. Tehát ez egy eredmény, ami már abból fakad, hogy sok-sok minden újra lett gondolva.

(képeket nézegetnek)

- Hát tessék, a kisfiú, ceglédi. Ez nagyanyámék házának az udvarán van. Szegény népek voltunk nagyon, és csupa ilyen kis szegény ruhánk volt, de nem baj az. És mindig ilyen kétségbeejtő renddel volt vágva a hajam. Ő az Anyukám, mindenképpen meg akartam mutatni, mert ez oly helyes. O pedig a Nagypapám, az ő Apukája. Ez is egy rejtélyes kép, itt voltunk azt hiszem…, de van egy másik is, ezt megmutatom, amikor ők párban vannak. Ő Apukám, ő Anyukám, ő ugyanaz a ruhás kisfiú. Nem szoktam kitenni családi képeket. Ez a kép azért van kint, mert ugye annyira kevés időt voltunk mi együtt hárman, hogy én arra már egyáltalán nem is emlékszem, mert nagyon-nagyon régen meghalt Apukám, és olyan ritka egy ilyen kép, ahol hárman vagyunk együtt.

(Film-bejátszás: IV. Henrik: „Azt hiszed érdekel engem, ami annak idején történt…”)

- Emlékszem arra a csudás és univerzális élményre, amit a könyvek jelentettek. Egy picit az biztos, hogy hozzá is járult, hogy én színész lettem, mert kicsit már zavart is, hogy a múlt héten még tökéletes Winnetou voltam és ma már Gregor Mann vagyok, aki egy távoli bolygó királya lett. Mint sok annyi más gyerek, én is párhuzamosan mozgattam a karjaimat, amikor megnéztem a Volt egyszer egy vadnyugat című filmet, és nagyon lassan és kimérten beszéltem, mint Charles Bronson.

- Ott volt az ember tizennyolc évesen, és akkor valahova felvételizni kellett. Én felvételiztem volna a Színművészetire, de valahogy az volt az érzésem, hogy oda nagyon nagy emberek jutnak csak be. Oda csodálatos elhivatottság és csodálatos tehetség kell. Mert akkoriban volt a mi legnagyobb színészünk Latinovits Zoltán és én úgy gondoltam, hogy annál alább nem lehet az ember színész. Akkor még én sem tudtam persze ennek a pályának a mögéiről, azokról a zeg-zugokról, amik minden felnőtt ember életében ott vannak, jelesül a színészek életében is. Én csak azt éreztem, hogy én nem vagyok ilyen kiválasztott, aki ide bekerülhet. Viszont az már eldőlt - mert matek-tagozatos gimnáziumba jártam -, hogy reál-szakra én nem nagyon mehetek, így maradt a jog, de az is elég hamar világos lett, hogy én nem leszek… Úgy gondoltam, hogy az embernek valahogy hősnek kell lenni. A jogi egyetem akkor nem jelezte azt, hogy itt lehet hősi életet élni, így aztán elmentem színésznek. Ez egyszerűen hangzik, de nem ilyen egyszerű, mert azért háromszor kellett annak nekifutni. Ez az a kép, amit beadtam a főiskolára, mert kellett beadni egy képet. Erre a huszonöt éves kori lényemre, erre nem emlékszem. Élményekre igen, tehát élethelyzetekre igen, kapcsolatokra, beszélgetésekre emlékszem, de ez így nincs meg bennem. A főiskolán a félelem volt a meghatározó, és a félelem az még mit sem ír le abból a borzasztó pánikból, amit én két éven keresztül átéltem, hogy ez nem megy. Valahol nagyon mélyen a lelkemben azt éreztem, hogy ez menne nekem, ha valaki megmondaná, hogy kell csinálni, de én nem beszéltem ezt a nyelvet. Kezdjük azon, hogy öregebb voltam elsősként, mint a negyedévesek, mert hát egy elvégzett egyetem után kerültem oda. A legfiatalabb osztálytársaim is sokkal, de sokkal ügyesebben tájékozódtak ebben a színházi világban, mert mindenkinek volt valami tapasztalata. Halálos, semmihez sem hasonlítható rettegéssel éltem ott két évig.

Film-bejátszás: Salome - Heródes: „Hallom a levegőben a szárnyak csattogását…”

- Szegeden kezdtem. Ruszt Jóska odahívott egy csomó fiatalembert. Akkor indult a Szegedi Balett, Imre Zoli vezetésével. Ott volt harminc-ötven fiatal ember, akik mind ugyanazt az életet élték. És ott volt Ruszt középen, aki nagyon nagy jelentőségű mester volt.

(Film-bejátszás: Salome - Heródes: „Olyanok a vércseppek, mint a rózsaszirmok…”)

- Aztán egyből mentem Miskolcra, ahol hirtelen átborult az egész tartalom egy másik kosárba és fölépült egy tiszta új élet. Jágóval, Cyranoval, Bóni gróffal, Hamlettel, a Godot-ra várva amit Quintus Konráddal csináltunk, és még sok ilyen. Ez erős, új, megrázó élmény volt, de nagyon jó volt átélni.

(Film-bejátszás: Stuart Mária – Leicester: „Tíz év! Tíz keserves éve tűrök, mint egy rabszolga…”)

- Ráadásul azután történt mindez, hogy én már majdnem abbahagytam az egész pályát, mert én kiálltam a Független Színpadból, összevesztem Ruszttal, összevesztem a többiekkel, és akkor volt bennem egy olyan düh, meg csalódás, hogy hagyom a fenébe az egészet, mert ebben a közegben nem tudok én élni, meg nem is érdekel ez az egész világ.

(Film-bejátszás: Cyrano: „Hatalmas büszke orr…”)

-
Az volt az első olyan szerep, amire azt mondja az ember, hogy na, ezért… Ráadásul magát a lényt is nagyon szerettem. A szerelemben való romantikusságát, és hogy ugyanakkor olyan nagyon jól tud vívni, hogy mindenkit legyőz, azt is nagyon szerettem benne. Mert én csak félig-meddig hasonlítottam rá, mert ugyanilyen romantikus voltam a szerelemben, de nem tudtam ilyen jól vívni. Ráadásul még költő is, szóval egy nagy pali van ott megírva. Azért is szerettem nagyon, mert remek dolog volt próbálni. Verebes Pistával akkor dolgoztunk először együtt, és nagyon össze is barátkoztunk ennek a munkának a kapcsán. Az első olyan élményem volt, hogy az, amit én csinálok, az hat a nézők szívére.

(Film-bejátszás: Ványa bácsi – Asztrov: „Tudomásul kell venni, ízetlen fickó lettem, látod, részeg is vagyok…”)

- Az első volt a Radnótin a Ványa bácsiban az Asztrov. Egész másfajta színházi gondolkodásmód volt a Radnóti akkor is. Nagyon öröm volt találkozni vele, de irtó nehéz volt. Megint az az érzés, hogy nem beszélem azt a nyelvet amit itt körülöttem mindenki, nem tudok úgy próbálni, ahogyan ők próbálnak, mert megint mindenki utál, ó, nem… Később kiderült, hogy tényleg így volt, de aztán úgy elmúlt. Akkor már kialakulóban volt egy nagyon nagyszerű társulat. Nagyon jó volt annak a része lenni, ami azzal a bizonyos Asztrovval kezdődött. Utána jött az Anconai, amit annyira szerettem, tényleg annyira sokat hülyéskedtem benne, és végtelen szeretettel látták kétszázszor a nézők, ami nem kis dolog.

(Film-bejátszás: Anconai szerelmesek – Tomao: „Mintha ismerném őt, azt a kedves kis nőt…”)

- Sose élem meg azt, hogy én tökéletesen oldottam volna meg valamit. De soha. Nem is gondolom, hogy lehet. De nem is ez a cél, hanem az, hogy a befektethető legtöbb munkát befektessem, és ne kapjam magam azon, mint ami többször előfordult már, hogy elérkezik a főpróbahét és rájövök, hogy jesszuspepi, én tulajdonképpen nem próbáltam elég rendesen, mert nem volt elég ambícióm. Ráfogtam a rendezőre, ráfogtam a szerepre, ráfogtam valamire és ott állok, hogy mindjárt ki kell menni a nézők szeme láttára tenni-venni, és nem készültem el egy munkával. Hogy ez ne legyen, ezért igyekszem tényleg tisztességesen és felelősen mindent megtenni azért, hogy a szerep életre tudjon kelni.

(Film-bejátszás: IV. Henrik: „Későn eszméltem rá, hogy feleségem is van…”)

- Nagyon sokat segít ez a maszk. Ez egy nagyon érdekes dolog, úgy, hogy meg is oszlanak kicsikét a nézői vélemények, hogy kell-e vagy nem kell egyáltalán. Az nagyon megvadítja az embert, hogy ennyire el van takarva, mint ahogy a szerep eltakarja önmagát direkte. Ez egy érdekes elrejtőzöttséget hoz létre, a saját személyes elrejtőzöttségemet. Akkor biztos az ember bátrabban meri utálni a volt nőjét, bátrabban meri utálni azt, aki elvitte, bátrabban meri utálni azokat, akik valaha az életben ilyen helyzetbe hozták, mint a mi Henrikünket. Nem én tehetek arról jórészt, hogy ez sikerült. Csak azt tettem, hogy minden erőmet és energiámat ráfordítottam arra, hogy ez sikerülhessen, de nagyon jelentős részben az írott anyag, meg a társulat egésze, meg a rendezés, meg a nézők, meg az idő amiben játszódik, meg a pillanat - minden kell hozzá.

(Film-bejátszás: IV. Henrik: „Hat éves voltam, amikor elraboltak az Anyámtól és felhasználtak ellene engem…”)

- Játékos alkat is vagyok, hála Istennek. Ennek meg nagyon jót tesz, hogy így lehet hülyéskedni. Néha ezt a bohóckodást – és ezt most a lehető legjobb értelemben mondom, pedig tudod, lehet az embernek a saját munkájáról nagyon gyalázkodón is beszélni -, ezt a játszást nem tudom, hogy tudnám-e nélkülözni valaha az életben. Hogy így lehet… játszva élni.

(Film-bejátszás: IV. Henrik, Anconai szerelmesek)

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ajánló: Tálentum - Szervét Tibor
Duna TV, 2005.10.28.

” Szervét Tibor nem mindennapi egyéniség: mély intellektus és csintalan kamasz lakik benne. Filmünk kísérlet arra, hogy bemutassa az öntörvényű színész különböző arcait, pályájának legfontosabb állomásait.
Szervét Tibor pályája is rendkívülinek mondható, hiszen későn kezdett játszani. Előbb megszerezte a jogi diplomát, majd a közigazgatásban dolgozott néhány évig. Ezután került a Színművészeti Egyetemre, majd sikerek és kudarcok után a Radnóti Színházba.

- "...A szerepeimet tekintve mindig a másik oldalon álltam. Mindig szerettem a hétköznapokban számomra nem átélhető dolgokat, érzéseket átélni. Azt hiszem, ezért vagyok színész... "

Operatőr: Miklauzic Márton; Szerkesztő: Mészáros Katalin; Rendező: Miklauzic Bence”

http://www.dunatv.hu/cikk.html?own_id=13320
Az interjút a tv-adás alapján lejegyezte: Baráth Mari