Szőnyi Zsolt: A legjobb színész. Interjú Szervét Tibor színművésszel
Diplomata Magazin, 2005.09.23. p.53-54.

Ebben az évben immáron ötödik alkalommal rendezték meg a Pécsi Országos Színházi Találkozót. A legjobb férfi szereplő díját Szervét Tibor színművész vehette át, a Radnóti Színház előadásában, Pirandello: IV. Henrik című színműve címszerepének alakításáért. A művészre a világtól elvonulva, a fővárostól 70 km-re, egy nyugalmasan csendes lovas tanyán találtunk rá - éppen a szokásos esti tereplovaglásból érkezett meg -, hogy gratuláljunk és a színházról, filmről, terveiről kérdezzük.

- Mit gondol, miért Ön lett a legjobb férfi szereplő?


- A színművet márciusban mutattuk be, és nagy sikerrel játszottuk, ezért örültem, amikor beválogatták a pécsi találkozóra. Nagyon sok mindent meg lehet mutatni szakmailag, érzelmileg, pszichológiailag egy ilyen nagy szerep segítségével. A POSZT mezőny mindig nagyon erős, sok a jó előadás. Nálunk mindenki remélte hogy nyerni fogok, de izgultunk is nagyon azért, hogy megkapjam a díjat.

- A családjában a jogi, vagy a színi pályának van hagyománya?

- Egyiknek sincs...

- Akkor hogy jutott eszébe a jogot választani?

- Matematika tagozatos gimnáziumba jártam. Ott nyilvánvalóvá vált, hogy reáltantárgyból nem nagyon kellene nekem felvételizni. Szépen, becsülettel abszolváltam a matematika érettségit, de nem gondoltam azt, hogy erre kellene mennem. A jogra viszont magyarból és történelemből kellett készülni, ezért oda felvételiztem. De nem éreztem elhivatottságot. Az egyetemi évek végére kiderült, hogy nem volt jó választás. Hiába tettem le a vizsgáimat tisztességesen, nem találtam meg életem hivatását. Tele voltam romantikával. Azzal a romantikával, hogy az embernek valamire szánnia kell az életét. Azt tudtam, hogy ez számomra nem a jog. Majd megismerkedtem egy lánnyal - ő már akkor színésznő volt - aki hallatlanul érdekes ember, és rám nagyon nagy hatással volt. Azt gondoltam, hogy ahol ilyen nők teremnek, nekem oda kell menni... Elmentem felvételizni.

- Mikor fölvették - harmadik nekifutásra - még élt a kapcsolat ezzel a hölggyel?

- Nem, már nem volt meg. De mikor fölvettek a főiskolára, akkor már egy teljesen új problémakörrel voltam elfoglalva: én őrülten "civil" voltam... Az osztálytársaim mindegyikének volt már némi köze a színházhoz.

- Megemlítene közülük néhányat?

- Nagy-Kálózy Eszter, Kerekes Éva. Ők a legnevesebbek. Kerényi Imre és Huszti Péter volt az osztályfőnökünk. Az előttünk végzett osztályokban már akkor nagyon híres, nagy jövő előtt álló férfi színészek voltak: Hirtling István, Funtek Frigyes, Mácsay Pál. Kerényi nem akart újra ilyen férfi-triumvirátust, az osztályunkból inkább a lányokat favorizálta. Ezért azt mondom, inkább szerencsétlen osztály voltunk. Az osztálytársaim egy része ma is komoly problémákkal küzd, mióta befejeztük a főiskolát. Ez egy ilyen rettenetes szakma. Ha az embernek nincs különös szerencséje, vagy különös adottsága, vagy olyan "Isten tenyerén-lét", hogy beválasztja ez a szakma az élcsapatába, akkor könyörtelen harc kezdődik az életben maradásért, a szerepekért, az önigazolásért - habár minden pálya ilyen...

- Az országos és nemzetközi ismertséget a filmezés hozta.

- Hát ezt nem nevezném filmezésnek két filmet forgattam. Az nagyon nagy szerencse, hogy ez a két film (Valami Amerika-2001., Magyar vándor - 2004. - a szerk.) ilyen sikeres volt.

- Hogyan került a filmekbe?

- Herendi Gábor rendező látott egy színházi szerepben, és azt mondta, hogy "erre az amerikai szerepre gyere te".

- Beszél angolul?

- Igen, de hitelesebb lehettem volna, ha van néhány hónapom a felkészülésre. Csak egy történet erről: a gyerekem egyik osztálytársának papája hívott, hogy itt van a bátyja, aki tizenhat éve él Chicagoban, és akar mondani valamit. Jött a báty, mondta, gratulál, tizenhat éve él Chicagoban, és nem tud olyan jól angolul, mint én. Ugyanazon a napon az egyik áruházban egy ember azt mondta: "You are wery good in the movie, but don't have american accent." Nagyon jó voltál a filmben, de nincs amerikai akcentusod. Ott álltam leesett állal. Addig mindenki csak dicsért.

- Most a nyár csak a pihenésé; se színház, se szinkron, se mozi?

- Igen, és a családomé. Mikor már ide eljövök erre a tanyára, az már megnyugtat, az nekem már gyönyörűség. Nagyon szeretem a lovaglást. Az egész dilettáns állapot, ahogy én azelőtt a lovakhoz közeledtem, az most kezd elmúlni. Az itt töltött napok számomra a "konnektorból kihúzott állapotot" jelentik, ilyenkor nem old meg feladatokat sem az elmém, sem a társadalmi lényem - hanem a béke, a békében hagyottság állapotát élem meg. És tizenöt éve nem volt ilyenben részem.”