Sándor Erzsi: Színésztársalgó – vendégünk: Szervét Tibor
Petőfi Rádió – Kulissza - V. Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2005.06.11.

Sándor Erzsi: Szeretettel köszöntöm Önöket a Pécsi Országos Színházi Találkozó és a Petőfi Rádió Kulissza című műsorának közös attrakciójaként.


2002-ben a Súgó-csiga Fődíjat kapta meg Szervét Tibor, amely a közönség számára legkedvesebb színésznek adható díj. A Radnóti Színházban 2002-ben szintén megkapta a közönségdíjat, majd 2003-ban is megkapta a közönség díjat, aztán ha már úgy alakult, akkor 2004-ben ismét megkapta a közönségdíjat, valamint a Súgó-csiga Díjat is. Ebben az évben is vége van az évadnak, a legjobb színészi alakítás díját kapta meg a társulattól, meg a közönségdíjat. Már csak egyetlen dologra kellene rákérdezni, hogy mit lát a közönség: látja-e azt ami történt, szeret téged, megszokott, vagy vannak-e olyan embereid a közönségben, akik minden alkalommal azt gondolják, hogy a Szervétre kell szavazni? Milyennek látod magad, látod-e magadat népszerűnek és fontos-e az, hogy az ember népszerű?

(A további szerkesztett változatban SE kérdései röviden szerepelnek)

Szervét Tibor: Jajjh… Hiszen én nem tudom, hogy ők miért szavaztak. Most mindjárt meg is ragadom az alkalmat, hogy ezt megköszönjem. Bár kevesen ülnek itt valószínűleg azok közül, akik megszavazták ezt a több évet egymás után. Olvastam a rajongóim oldalán, hogy milyen sutyerák ez a Tibi – mert pont a nézőknek nem köszöntem meg. Mert a Súgó-csiga Díj átadásakor - viccből persze, mert nem tud az ember zavarában mit mondani -, mint az Oscar átadáskor szokás szépen mondtam, hogy köszönöm ezt a díjat az Akadémiának, a tanáraimnak, Édesanyámnak és a Feleségemnek. Viccesen elütöttem valahogy a helyzetet. Azóta ahol csak lehet, megköszönöm a nézőknek ezt a sok szavazatot. Ez az egyik válaszom, a másik, hogy miért lehet ez. Nagyon nagyra tartom, mert olyan ritkán van az a pillanat, hogy az ember szembesül a nézők véleményével. Tehát, hogy a nézőknek mi az élményük őróla. Ez egy isteni visszajelzés is, nagyon jóleső, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért történt. Akkor is ez történt, amikor szinte semmit sem játszottam a Radnóti Színházban és biztos voltam benne, hogy na most már úgyis a Csányi Sanyi nyeri, mert már bemutatták a Kontrollt - és nem, akkor sem ez. Mert az elsőt még értettem, mert az a Valami Amerika közvetlen közelében volt. A tavalyi évben úgy gondoltam, hogy most már biztos, hogy ezt meg is fogja nyerni, mert neki is nagyon nagy rajongó tábora van, ugyanakkor sokkal többet is játszott mint én. De nem ez történt. Idén pedig tudható, hogy köszönhető esetleg a Henriknek, ami nagyon nagy szerep, látható benne az ember elég erősen, és akkor talán az. Nem tudom megmagyarázni.

SE: A te számodra mérföldkő Henrik szerepe, vagy egy folyamatnak az eredménye?

SzT: Az előbbi. Tehát egészen nagyon nagy jelentőségű valami ez énnekem, de erről nem is tudnék többet beszélni, mert holnap kétszer is el kell játszani, és nagyon izgulok. Egyszer volt bennem egy ilyen élmény az ötödik előadás környékén, hogy rám tört az a pánik, hogy na jól van, a múltkor sikerült, a premieren is sikerült, meg a főpróbákon is sikerült, de mi van, ha… Pánikszerűen elborított annak a lehetőségnek a tudata, hogy az egészet elrontom most, magyarul úgy, ahogy van, nem tudom eljátszani ezt a szerepet. Akkor elkezdtem magamat nyugtatni, hogy milyen mázli, hogy nem pilóta vagyok például kétszáz utassal a repülőgép fedélzetén, vagy idegsebész, akinek gondolom ugyanígy felmerül az agyában, hogy háromezer-kétszázszor operáltam jól, de mi van, ha ezt ma elrontom. Visszafelé megpróbáltam megnyugtatni magamat, hogy biztosan van olyan, hogy nem sikerül, de annak nincs olyan őrületesen nagy tétje, mintha pilóta lennék vagy agysebész.

SE: Milyen próbálni azzal, aki egészen máshonnan jött, egészen másféle kultúrában nevelkedett és még a nyelvét sem érteni?

SzT: Mi értettük egymás nyelvét, mert angolul beszélt szinte végig, kivéve akkor, amikor valami nagyon mély és nagyon személyes instrukciót akart adni, mert akkor átváltott olaszra. Volt egy szinkrontolmácsunk Török Tamara, aki dramaturg a Katona József Színházban és tökéletesen színház-érzékeny és nagyon szakmai módon, nagyon élményszerűen fordított. Stefano de Luca annyira emocionális, hogy a gesztusaiból, az egész metakommunikációjából lehetett érteni, hogy ő mit akar. Ez volt az egyik jó része és a másik az volt, hogy ő egy játékos ember, tehát nem úgy rendez, mint a mi nagy rendezőink, hogy azt mondja az első próbán, hogy ez egy nagyon nehéz darab, te majd itt bejössz – és most a nagyon jó rendezőkről beszélek akik így tudnak, mert van egy kép a fejükben. Fölmentünk a színpadra, mondtuk egymásnak tízen, hogy ciao, ciao, ciao, arrivederci, arrivederci, arrivederci. Gratuláltunk egymásnak, ilyen nagy pofákat vágtunk. Úgy kezdődött az egész Henrik próbaidőszak, hogy azt mondta Stefano, hogy mivel a színészek mindentől inkább félnek, mint a kifütyüléstől, ezért gyorsan tessék színházban fütyülni. Mit szeretnek a színészek? A nagy tapsot, hát tapsoljuk meg saját magunkat így - és nagyon erősen elkezdett tapsolni és egy-két percig - ami nagyon hosszú idő - tapsoltuk meg egymást ott az asztalnál. Tehát mindenki jókedvű lett, tele volt játékötletekkel. Ezeket ő koncentrációs gyakorlatoknak hívta, de tulajdonképpen olyan állapotba hozta az embert, mint amikor – a fiammal szoktam megélni – Karácsonykor az ajándékot én általában izgatottabban bontogatom, mint ő, hogy szereljük már össze, rakjuk, mert hát végre megvan. Ezek is ilyenek voltak. Össze kellett jönni 11-15 embernek és el kellett számolni egytől tízig, úgy, hogy minden számot más mondott, de nem tudtuk előre, hogy ki fogja mondani. Amennyiben két ember egyszerre mondja ugyanazt a számot, akkor kész, kiestünk, tehát az egészet elölről kell kezdeni. Ezáltal egy háttér figyelem alakul ki az emberben, hogy ki akar még rajta kívül megszólalni. Ez nagyon ritkán jön létre élő előadásban, mert annyira mechanikusan játszunk sokszor, hogy ez az intenzív élő figyelem, amit megpróbáltunk létrehozni, ritkaságszámba megy. Ez őt serkentette, ezt lapátolta alá, ez érdekelte őt.

SE: Hogy lesz a koncentrációs gyakorlatokból és minden másból előadás?

SzT: Még azt el sem mondtam, hogy a koncentrációs gyakorlatok után jött a „fuggony, fuggony, Pista Pista”, ami azt jelentette, hogy az előadás tele van függöny mozgásokkal. Egy idő után azonban azon kaptuk magunkat, hogy a koncentrációs gyakorlatok után mindjárt főpróbázunk, tehát mit csináljunk magunkkal. Én mondom, amit mondok, ő meg csak rendezi a „fuggony” függönyöket meg a hangosítót, hogy „Pistapistakurvapista”. Ez azt jelentette, hogy Pista későn adta a hangot, vagy korán. Mégis, valahogy létrejött az előadás, magamnak is rejtély. Elmondom a harmadikat is, - ha itt lenne a rendező, akkor is elmondanám -, hogy három hétig a többiek próbáltak, én meg a folyosón sétáltam. Mondtam is Bálint András igazgatónak, hogy figyelj, amikor jössz megnézni premier előtt, akkor gyere, engem nézzél meg a folyosón, mert én ott készülök, gyere be az öltözőmbe én ott próbálok, majd ott megmutatom, hogy mi van, mert engem nem eresztettek be a színpadra. Snecivel beszélgess - Schneider Zoli nagyra becsült és szeretett kollegám-barátom. Ki voltam csukva az egészből, a többiek „fuggony, fuggony, Pista, Pista” próbáltak, én meg ott a folyosón szaladgáltam. Össze is vesztem vele ez ügyben, hogy eresszél be a színpadra, mert azt sem tudom, hogy néz ki a többieknek az arca. Végül mégis lett valami előadásszerű az egészből.

SE: Az improvizációkban lehetőség lett végül arra, hogy saját magad kontrolláld?

SzT: Ezek nem improvizációk, ezek… a szerepnek vannak bizonyos saját belső történései, de erről azért nem beszélnék inkább egyáltalán, mert holnap lesz az előadás és ha holnap a hatodik percben eszembe jut, hogy úristen tegnap azt beszélgettem Sándor Erzsivel, hogy saját történés és most még az sem történt meg aminek kéne, akkor leölöm magam.

SE: Kinézett-e már neked ez a szerep? Ott vagy a Radnótiban, játszol rengeteget, hol ilyen, hol olyan évadod van, de beleérsz abba a korba, amikor meg kell, hogy találjon az a szerep, amire aztán sok éven keresztül azt lehet mondani, hogy ez a Szervété volt. Akartad-e ezt, beszéltetek-e erről, kinézett-e?

SzT: Nem, ez színházi dolog volt, ez jutott eszébe a színház vezetőségének énrólam, és vállalták a kockázatot, hogy ezt velem, illetve az olasz rendezővel egymást összeszorozva bemutassák. Sose gondoltam rá, hogy nekem bármi kinéz. Kérdően néz? Mindig azt játszottam, amit adtak. Nem volt sose olyan, hogy figyelj András, hát azért adjál nekem valami mást is, ne csak ezeket. Mindig nagyon jó szerepeket játszottam a Radnótiban és én fatalista vagyok ebből a szempontból is.

SE: Úgy tűnik, hogy egy csomó minden szempontból fatalista vagy.

SzT: Lassan nekem is úgy tűnik, igen. Ez nem passzivitás, hanem egy csomó mindent megteszek azért, hogy aztán azt mondhassam a végzetnek, a jóistennek, vagy a sorsnak, hogy na most akkor hadd szóljon. Tehát nem nyitott szájjal várja az ember az élet tervei szerinti megoldásokat, hanem folyamatosan, állandóan készen kell lenni, hogy hátha egyszer csak történik valami, ami még igénybe vesz, és arra lelkileg és fizikailag is valamilyen szempontból kondicionálva kell lenni. Például a Henriknek az egyik legnagyobb gratulációját Gyabronkától kaptam, aki azt mondta a premier után, hogy „ez állati jó és még csak meg sem izzadtál”. Ami nagy dolog, mert tulajdonképpen - nem hiszik el talán, de – a színpadon szakad az emberről a víz és ez nemcsak a lámpák miatt van, hanem az ideg miatt is. Őrületes energia ennyi beszédet fizikailag, illetve izomtechnikailag végig mondani. Az, hogy az ember nem izzad meg azt jelenti, hogy jól készült föl arra a verseny-helyzetre, amit egy adott este - vagy szeretne minden egyes este - játszani.

SE: Az utóbbi időben amúgy is próbára teszed magad, ha mást nem, a koncentráló-képességedet azzal, hogy elkezdted a harcművészetet is, nem tudom milyen eredménnyel, de azt tudom, hogy mindenféleképpen fontos volt a számodra, hogy valamiféle koncentráltságot próbálkozzál elérni. Nyilván ez sokat segít. Mit mosolyogsz rajtam?

SzT: Azon, hogy voltam egy vietnami gerinc-professzornál - már meggyógyulva - gondoltam, azért megmutatom neki, mert voltak problémák keresztcsonti tájékon, magyarul rettenetes lumbágóm volt és ilyen alakban jártam hónapokig. Azt mondta a vietnami ember, hogy „jaj hát nagyon rossz, nagyon rossz gerinc, nagyon-nagyon rossz, ó jaj, alul ezek elkopva, eltörve, elmeszesedve, ó jaj.” Mondom, az Isten szerelmére én nagyon sokat sportolok „sportolni nagyon rossz, rossz, rossz”, mondom én a harcművészetet „aikido, azt nem szabad, nem szabad”. Éppen most vagyok szinte hovatovább letiltva a történetről, de azért járok, járok.

SE: Hogy jöttetek össze aikidoval?


SzT: Átadott egy szórólapot, azt mondta, én aikido vagyok, gyere, tiéd. Ilyesmire alapozom én azt, hogy az ember a nagy pillanatokkal szemben tehetetlen, azokat nem lehet előkészíteni és még tervezni is. Égett az én tudatomban három ilyen dolog. Az egyik, hogy szeretnék tudni olaszul, és ugyanúgy azt is érzem, hogy én tulajdonképpen tudok olaszul, csak még nem sikerült a hozzávaló szavakat megtanulni. A másik a lovaglás ami már van, a harmadik a küzdőművészet volt. Az aikido jött, fölkínálta a lehetőséget, és én elmentem arra a helyre ami a szórólapon volt. Ott befogadtak engem, attól kezdve hűségesen járok, hiszen az én kedvemért áttették az edzéseket a normális öttől hétig időről délután fél háromtólra. Így tudok menni hetente kétszer.

SE: Ez valamiféle életforma-változást is hozott?

SzT: Alapvető cserét hajtott rajtam végre. Elkezdtem elhagyogatni azt a sok… pont most beszélgettünk erről, hogy az ember főiskolás korában azt gondolja, hogy az a sugallat, hogyha nem vagy őrült akkor nem vagy zseni, és ha nem vagy zseni, akkor nem vagy színész egyáltalán. Nagyon nehéz időszak, amíg az ember ezt áttöri magában, legalábbis nekem ez egy nagyon nehéz időszak volt. Mindannyian megpróbáltunk hosszú ideig úgy tenni, hogy mi mind őrültek vagyunk, ittunk mint az állat, mindenki mindenkit megpróbált fölszedni, és rettenetes erővel éltük azt az úgynevezett szélsőséges művész életet. Semmi köze az én tapasztalataim szerint a lényeghez, és semmi köze az eredményekhez, sőt, hát inkább ellene van. Egy idő után megpróbáltam ezt letenni, akkor mindig ez az életforma visszakéredzkedik, aztán megint nem... Az aikido nagyon segített abban, hogy egy másfajta örömforrást találjak meg. Nevezetesen azt, hogy én igenis uralkodni… én úgy életem le harminc valahány évet az életemből, hogy tök béna vagyok a földdel egyenlően. Akrobatika órán mindig föld alá akartam süllyedni, mert mindenki úgy ugrotta át a svédszekrényt, hogy öröm volt nézni. Közben negyven évvel idősebb vagyok mondjuk az átlagéletkornál, de ez akkor is deprimáló. Mindenki ügyes volt, csak én voltam ilyen rettenetesen ügyetlen. Az edzések az ügyesség élményét adják. Egy idő után, - jó, hogy három év rámegy - azon kapod magad, hogy a tested elkezdi szeretni azokat a mozdulatokat, hogy ki tudod nyitni a karodat, hogy így-úgy tudsz csinálni és ezt mind anélkül, hogy úgy éreznéd magad, hogy te béna vagy. Ez a bénaság érzés ahogy elmúlik, valahogy az ember lelke is egy kicsit hozzá szabadul, hozzá ügyesedik.

SE: Mi a küzdősport filozófiája? Elég, ha a gyakorlatokat csinálod koncentráltan?

SzT: Nem számít, hogy ez harcművészet. Ha ugyanezt toronyugrásnak hívnák, és nem az lenne a lényege, hogy bizonyos támadási technikákkal szemben te bizonyos védelmi technikákat tudjál, akkor is ugyanígy lehetne csinálni. Nem ez az érdekes benne. Ha engem megtámadnak, ugyanúgy elszaladnék, mint önök közül bárki. Mert nem is jut eszembe alkalmazni, hiszen nem is vagyok benne biztos, hogy tudnám alkalmazni, mert annyira azért nincs belém idegződve, mint annak, aki ezt nyolc éves kora óta csinálja, az abban a pillanatban tud persze reagálni. De hát én nem ilyen vagyok.

SE: Mi az, ami a jogi karra vitt és mi az, ami nem vitt a főiskolára?

SzT: Ezt nagyon sokszor elmondtam már. Úgy gondoltam akkor – most már nem gondolom úgy – hogy a Színművészeti Főiskolára menni, egyáltalán színésznek lenni az egy profétikus, áldott és kiválasztott állapot. Ezt annyira mélyen gondoltam, hogy nem mertem elmenni a Színművészeti Főiskolára. Azt gondoltam, hogy én sose leszek ilyen. Volt egy nagy mintám, egy nagy élményem: ahogy Latinovits elmondja a Találkozás egy fiatalemberrel című Karinthy novellát. Rettenetes állapotban volt amikor mondta, megvan a TV-felvétel itthon. Úgy mondta, hogy az apokaliptikus volt. Valóságosan láttam egy embert szembesülni harmincöt éves korában azzal, ami tizenhét évesen akart lenni, és hogy ez milyen szörnyű kudarc volt. Úgy gondoltam, hogy én ezt sose tudnám így, és semmit se tudnék így. Miután nem éreztem magamban ezt, ezért aztán nem mertem elmenni. A jogra azért mentem el, mert magyar-történelem volt a felvételi belőle. Mivel matematika tagozatra jártam a gimnáziumban így fényesen tudtam, hogy én reál tantárgyakból teljesen hiába felvételiznék bárhova. Elmentem és úgy felvettek a jogra, hogy magyarból József Attilát húztam, történelemből pedig az athéni demokráciát. Tehát nem lehetett elrontani, merthogy József Attilát mindenki tudta, az athéni demokráciáig pedig mindenki eljut. Ha Tisza Kálmánt kérdezték volna, vagy ha az I. világháborút, esélyem nem lett volna, de így volt. Aztán az írásbelimen mindent beleírtam ami eszembe jutott és mindent idézőjelbe tettem, hogy Marx meg Engels – akkoriban ők voltak a kurrens szerzők. Gondoltam, abból a több polcnyi könyvből úgyse tudja senki, hogy ezt tényleg írta, vagy nem írta. Simán fölvettek.

SE: Tulajdonképpen te ripacsként kerültél be a jogi karra.

SzT: Nem gondoltam, hogy ripacs… nem, nem, nem, én summa cum laude végeztem, úgyhogy ez egy nagyon szép eredmény, becsületesen végigtanultam. A vizsgákra mindig tanultam, mert az a családi becsület volt, hogy ha az ember valamit elkezd, akkor azt be is fejezi. Hát én ezt befejeztem, de egy idő után rájöttem, hogy nem megy, mert nincs az a jogág, amivel el tudnám képzelni az életemet.

SE: A nyolcadik kerületi bérleményhasznosítás?


SzT: Tizenegyedik kerületi. Akarják tudni, mi a bérleményhasznosítás? Akkor annak a négy édes bólogató női fejnek elmondom, hogy a bérleményhasznosítás azt jelenti, hogy például az állami tulajdonban levő utcasarkon az Elektromos Művek föl akar állítani egy transzformátorházat. Akkor jövök én, kimegyünk egy dzsippel a helyszínre és megnézzük, hogy az adott transzformátorház van-e két és fél méter távolságra az adott kerítésről. Aztán visszajövök és azt mondom, hogy Tisztelt Elektromos Művek, lehet. Ez az egyik része. Volt egy jobb része a bérleményhasznosításnak. Amikor például túlnyomó részben állami lakások voltak és fölemelték a lakbéreket és volt tizennégy darab törvényileg meghatározott ok, ami miatt a lakbéremelés ellen lehetett fellebbezni. Jöttek ősz öreg bácsik, nénik és fellebbeztek, hogy ők ezt nem bírják kifizetni. Én ott ültem, mint a bérlők atyja és megmondtam, hogy az ő általuk mondott dolog benne van-e a tizennégyben, vagy sem. És volt olyan – irtó édes bácsi volt – öltöny, nyakkendő, látszott rajta, hogy régi vágású, szinte egy vezérkari tábornok kinézete volt és elmondta, hogy ő a Villányi úton elesett este mert sötét volt, eltörte a karját, ne emeljük föl a lakbért. Mondtam, hogy ezt nem lehet, ezt be kell adni írásban, bár ez szívemnek se szerető taxatíve meghatározott dolog volt. Legnagyobb megdöbbenésemre elővett egy papírt és beadta írásban, hogy ő elesett a Villányi út sarkán kirándulásból jövet és eltörte a karját. Ezer érdekes dolog történt, de mégis elmentem színésznek. Ott ültem egy irodában a Kosztolányi Dezső téren, aminek csak félig volt az ablaka a föld felszíne fölött és a 86-os busz végállomásánál a leszálló emberek lábát láttam. Arra gondoltam, hogy ha nekem itt kell ülni nyáron, én megőrülök. Színész akartam lenni, mert azok nyáron nem dolgoznak. Elmentem.

SE: Mi volt a főiskolával?

SzT: Elmentem, de kirúgtak. Azt mondták: „Maga jogász ugye, igen? No akkor mondjon valamit” – és már oda se néztek. Ííígy elfordult mind a két ember.

SE: Nem szeretik ott a doktorokat, mert akkor nekik még nem volt ilyen végzettségük.

SzT: Nem is volt jó akkor az a felvételi, igazuk volt.

SE: Mit kellett csinálnod ahhoz, hogy jó legyél?


SzT: Borbiczky Feri, aki a Vígszínházban játszik, színész barátom. Ő akkor Veszprémben volt, amikor felvételiztem onnan a főiskolára. Egyszer azt mondta, „idefigyelj, mindjárt mész felvételizni, gyere már, meghallgatlak. Na, mondom, jövök. Felmásztunk a színházba ami felújítás előtt volt, le volt zárva, valahogy a főkapcsolót megtaláltuk, és egy büdös próbateremben azt mondta, hogy na, mondjad és megfordított egy széket - nagy természetű ember volt. Én mondtam valami Karinthyt. Lehajtotta a fejét, csóválgatta és azt mondta „hú ez nagyon szar, mondjál mást!”. Mondtam mást, arra is azt mondta „hú, ez is szar”, mondtam így hármat, négyet. Egyszer csak fölállt, odajött és megragadta a pólómat és azt mondta, hogy „ne szöveget mondj, játssz! Mindegy, hogy rosszul, vagy jól, csak játssz!” - és így arcon kiabált. Ettől az én nagyon polgári, nagyon jól nevelt lelkemben valami erózió történt, valami ott állt meg, és akkor mellben elkezdtem úgy játszani, ahogy kell.

SE: Kerényi végig segített a főiskolán?

SzT: Az első rosta a főiskolán az úgy néz ki, hogy na mondjon valamit, mond, mondjuk monológot mond. Énekeljen valamit, énekel. Negyven percig voltam bent, minden versből elkérdeztek, az öt pontomból négy lett, táncolnom is kellett egy zongora hangjaira, ezt soha nem fogom elfelejteni, húú… no mindegy. Akkor, az alatt a negyven perc alatt szerintem eldöntötte, hogy ez az idősödő ember ez neki érdekes. Utána két éven keresztül semmilyen bizonyítékot nem kapott erre.

SE: Látszott, hogy idősödő ember vagy? A négy év alatt sikerült valami?


SzT: Ez a valóság. A halálos tehetségtelenség két éve volt. Borzalmas volt, egyszerűen nem beszéltem azt a nyelvet, amit ők mindannyian. Akik ott voltak, sokkal fiatalabbak voltak mint én, sokkal ügyesebbek, mert mindannyian színházból jöttek. Az egy év Veszprém teljesen érvénytelen ebből a szempontból, és én borzasztóan ügyetlen voltam. Az első félévben az egyik osztálytársam azt mondta, hogy „mit csodálkozol, az Imre ki akar téged rúgni, csak előtte be akarja bizonyítani, hogy instruálhatatlan vagy, na”. Szörnyű érzés volt, de valóban úgy gondoltam, hogy engem biztosan ki fognak innen csapni és igazuk lesz.

SE: A szerencsén, rajtad múlt, vagy valami történt?


SzT: Rajtam múlt és a szerencsén, de nem történt tulajdonképpen semmi. A vizsgáim azok jól sikerültek, akkor mindig a szerencse eszembe juttatott valamit. Ugye a főiskolai félév úgy néz ki, hogy az ember fölmegy a színpadra, minden héten három mesterség óra 3-tól egészen 6-ig, és akkor azt mondják, hogy na, milyen helyzetgyakorlattal készült. Ott áll az ember és maga a szó, hogy helyzetgyakorlat borzasztóan hangzik, mert nem jut eszembe róla semmi. Akkor ilyenek vannak, hogy: fekszik az egyik srác a földön és a fején van egy újság, a másik jön, aki a szemetet szedi a parkban. Odamegy a szeméthez, rácsap a tüskés botjával, megszúrja az újságot, mire az alatta fekvő fölébred és azt mondja: nem lát a szeméttől? Tudtam és sajnáltam, hogy nekem ilyen soha nem fog az eszembe jutni. Ez később, a másodikban se lett jobb. Amikor aztán nem rúgtak ki, és minden válogatás ellenére ott álltam a sor végén, akkor megszabadultam valami tehertől és úgy gondoltam, hogy ott megmaradok, most már szabad. És akkor elkezdtem ütni, verni, próbálni.

SE: Elkerültél aztán Miskolcra, Othello, Jágó, és Cyrano, ami azért nagyon izgalmas, mert sikerült vele hihetetlenül nagy sikereket elérni, és sikerült vele megbuknod egyszerre.


SzT: Nem igaz, nem buktam meg, mindenki azt mondja, hogy a vígszínházi Cyrano megbukott, de nem.

SE: A Vígszínház bukott meg, vagy te?


SzT: Nem, nem így van. Az úgy van, hogy a miskolci Cyranot fölrepítette egy jó társulat, szeretettel. Onnantól mondom el, hogy „de jó, hogy itt a Tibi” és marha nagy siker volt. Ez ritkán játszott darab viszonylag és nagyon hálás. Egy igazi, nagy romantikus hős, aki zseniálisan vív és ugyanakkor nagyon nagy szíve van, nagyon szerelmes, nagyon tud verset írni és ugye bele is hal az ő tragikus sorsába. A Vígszínház megvette a darabot, Verebes Pistát és engem. Verebes ugyanúgy megrendezte mint Miskolcon, minden ugyanaz volt, csak a többiek voltak mások. Az a tény, hogy engem a Vígszínházban nagyon utáltak. Azt gondolták magukról teljes joggal, hogy hogyan jön ez ide, egy névtelen nyikhaj, amikor itt vagyok én. Ezt négy vagy öt színész teljes joggal mondogatta, „itt vagyok én hat-nyolc éve, és mégis ő játssza a Cyranot, nem én”. Nem szerettek.

SE: Nem szeretni is elég ahhoz, hogy ne érezd annyira jól magad a szerepben?

SzT: Nem, nem ezen múlt, hanem azon is, hogy a Vígszínház 400 emberrel nagyobb befogadóképességű, mint a miskolci és egyszerűen nem tudtam akkorát nyújtani, hogy a plusz 400 embert meg tudjam érinteni valahogy. Erre ráment az első 20-25 előadás. Azért mondom, hogy nem igaz az, hogy megbukott, mert ötvenszer ment telt házzal. A második huszonötnél megpróbáltam visszanyerni az erőmet és onnan már sikerült.

SE: A rendezésnek nem kellett volna másképp figyelembe venni a plusz 400 személyt?

SzT: Nem tudok erre mit mondani. Ez nekem úgy, ahogy van konzerválódott, nincs erről véleményem.

SE: A Vígszínházban való dolgaid. Lépned kellett, váltanod kellett. Bátorság kellett hozzá, vagy szerencse volt?

SzT: Nem tudom, úgy mondod, hogy „a Vígszínházban való dolgaid”, mintha a kutya hozta volna a kő alól. Nem. Azok rettenetesen jó vállalkozások voltak, csak könnyen elolvadtak, nem nagyon sikerültek. Mindenki azt mondja például, hogy az Ivanov is megbukott. Tény és való, hogy csak keveset ment, de akkor is volt több olyan előadás a végén, amiről én már tudtam, hogy az érvényes. Rossz volt az arány, húsz nem volt érvényes, öt meg igen. Akkor nem kellett volna eljönnöm a Vígszínházból, de nem lett jó együttélés belőle. Színtiszta szerencse volt, hogy a Radnóti Asztrovot keresett a Ványa bácsiba, nem én voltam az első jelölt, nem ért rá a másik kolléga, a harmadik voltam körülbelül, és akkor engemet hívtak erre a szerepre. Nagyon rosszul kezdődött, ügyetlen voltam, de nagyon. Valló Péter rendezte a színdarabot, néztem rá a premier előtt pár nappal kétségbeesve: „Péter, Péter segíts”. Erre Péter, Péter megmondta a választ és azt mondta, hogy „ezzel is úgy járunk, mint amit Jászai Joli néni mondott a magyar filmgyártásról: beleölik azt a sok pénzt, és még az is lehet, hogy nem sikerül.” Ez volt a bíztatás. Mégis, tulajdonképpen kicsit jól jött, valahol a premier környékén már jó lett és akkor szerződtettek.

SE: Mióta tudod, hogy ezek a szerepek megtanulhatók, mesterségszerűek? Tudod-e ezt egyáltalán?

SzT: Persze, hogy tudom. Ruszt József tanár úr, aki egy nagy személyiség az életemben, ő volt az a főiskola negyedik évében, aki először szembesített olyan kérdésekkel, mint tempó, ritmus, szünet, vagy feszültség. Nem véletlen, hogy mindenki nagyon megszerette őt, mert ezek olyan alapvető szavak, fogalmak, amiket például az amerikai filmesek hihetetlenül tudnak. A legvacakabb amerikai filmet is úgy lehet végignézni, hogy folyamatosan van mit nézni. Tehát igazi mesterség van a kezükben. Billy Wilderrel, aki a Van, aki forrón szereti című filmet rendezte - a világhírű Jack Lemmon, Tony Curtis, Merilyn Monroe filmet - tőle láttam egy háromrészes film-interjút, amiben száz százalékosan tudta, hogy kell megírni egy könyvet. Hogy kell olyannak lenni a történetnek, hogy az ember azt mondja, hogy: ez itt nem tudja, de mindjárt megtudja. Ó, de nem tudta meg, de mért nem tudta. Mert ez a szemét letagadta, de neki igaza van, mert a felesége öngyilkos lett volna. Ó hisz ennek a felesége részeges. Egy csomó szempont tíz másodperc alatt föl van rakva az ember szeme elé. Ha jól van megírva a történet, ez egy igazi felismerhető ember, akit izgatottan nézünk, hogy te jó ég, akkor megoldja-e, ó, tőlem van-e vagy nem tőlem van-e a gyerek. Az ember izgul. Ha nem izgulok a színházban, akkor nekem nyomban leragad a szemem és elmegyek a szünetben. Ruszt fölvillantotta a feszültségnek ezt a varázsát.

Lehetne elülni innen a légkondi alól? Minden színészben természetesen lakozik egy női rész, ez az, hogy úristen, holnap két előadásom van és jesszusmária, a hangom a hangom.

SE: Már csak 3-4 percünk van, kibírod. A rendezéssel mi a célod? Csinálsz egy darabot, amivel nem akarod megváltani a világot és lehet, hogy nem lesz az utókorra nézve is valami egészen fantasztikusan megjegyezhető, de jó színházi boldogságot szerzel vele. Ez volt a célod, hogy a színészek boldogok legyenek?

SzT: Nem, hogy a nézők boldogok legyenek. Az a meggyőződésem, hogy bármilyen történet elmesélhető izgalmasan. Neil Simon úgy ír, hogy azt öröm nézni. Még így is egy hétig mozgolódok a példánnyal, hogy azokat a kifejezéseket, amik a hatvanas években még poénnak számítottak, de negyven év elteltével már nem, azokat konvertáljuk. Az úgy jó, hogy a nézők rettentően érezzék azt, ami történik. Az a kényszerképzetem, hogy egy valódi színdarabot is ugyanilyen nagyon izgalmasan el kell gondolni. Ezt nemcsak azáltal lehet elérni, hogy időnként egy turista csoporttal a háttérben egy félig meztelen nő bejön, vagy biciklista szökőkúttal meztelenül, hanem mindezt e nélkül is lehet pusztán azáltal, hogy fölismerhető emberek, fölismerhető érzelmekben azt mondják például, hogy ó, most milyen csalódott lenne… és összesúgnak az emberek is, ó… Ugyanilyen ráismerhető módon énszerintem a Csehov és a Shakespeare darabok is láttathatók. Egyáltalán nem tudom, hogy kellett volna megrendezni azt, amiben én játszottam, és ez nem is zavar. Ezt nem kell csinálnom egyelőre és csak akkor merészelnék ilyet elvállalni, ha lenne rá valami tervem. Az, hogy legyen például az Ivanovról tervem. Az Ivanov nagyon érdekelt volna. Egy negyven év körüli, halálosan erejét vesztett emberről szól, és ma azért sok negyven év körüli, halálosan erejét vesztett ember van. Én láttam ilyeneket, akik hiába keresnek jól, nagyon nehéz boldognak lenni. Az irodalom az én olvasatomban azt jelenti, hogy minden egyes ember fölkérdez: mondd meg te, aki ugyan beteg vagy és a feleségem vagy, de én nem szeretlek téged különösebben, de mondd már meg, hogy én mit rontottam el. Nincs válasz. Mondd meg te, aki a barátom vagy és ugyanakkor bűnös rabló vagy, mondd meg te, mit rontottam el. Mondd meg te, aki gyerekkori barátom voltál és szét ittad az agyadat, hogy hol rontottam el a házasságomat. Mit rontottam el és nincs válasz. Addig-addig kérdezősködik, amíg egyszer csak főbelövi magát. És szerintem ez nagyon átélhető helyzet.

SE: Játszani, vagy rendezni kellene neked ezt?

SzT: Ezt? Hát játszottam. Akkor is ennyire érdekelt ez.

SE: Mit szeretsz játszani, társas játékot is szeretsz játszani? Úgy hallottam, össze szeretsz jönni baráti társasággal. A színházon kívül még valami van?

SzT: Ott ül Eszterkém, gyerekkori barátom lánya és már olyan nagy, hogy itt ül és cigizik és vörösbort iszik. Náluk játszunk nyaranta. Rizikózunk, monopolizunk, katant játszunk, most már kanasztázni is kell, mert a gyerekem megtanult - és azt mondta, hogy második lettem kislétemre -, csocsózni is végtelenül szeretek, ping-pongozni is, szóval ilyeneket.

SE: És motorod mióta van?

SzT: Mindannyiunkban van egy akcióhős. Mindenki szereti azt, hogy berúgja az ajtót és ő lő a leggyorsabban messzi. Megnéztem a Volt egyszer egy vadnyugat filmet, vagy harmincszor. Mindenki, értsd mindenki aki kijött a moziból, az egy kicsit így jött ki… Mindenki úgy járt, mint Henry Fonda. Mindenki hosszú, nyújtott léptekkel és azt mondta: Marikám, gyere üljünk be egy kólára.

A motor az nem ezért van. Azért van, mert nagyon sokszor vitték el az autómat a Nagymező utca környékéről, és az pokoli érzés. Amikor az ember végez, kirohan a színházból, hogy most azonnal megy ide-oda, ezt elintézi, azt elintézi, sehol semmi, úristen, ellopták. De nem lopták el, fölhív egy telefonszámot, igen, tényleg ott van, tizenötezer forint, plusz a taxi költség. Az rossz érzés. Akkor többször előfordult a kerékbilincs. Azt gondolom, hogy igazuk van persze, ezek tényleg szabálytalan helyek. Igaz ugyan, hogy a Király utcában van egy hatszázas nagyon fekete Mercedes, amit soha, de soha semmi kerékbilinccsel nem büntettek meg, pedig az mindig ott van keresztben, és nem is lehet elmenni mellette. Amikor a Király utcából sétáló utca lett, tehát a parkolóhelyek száma ezzel is a meglévők alá esett, akkor azt gondoltam, hogy nyert a Belváros. Mint utóbb megtudtam, ez közlekedéspolitikai terv, az a szándék, hogy igenis ne menjél be az autóddal, ha bementél menjél is ki, mert több ezerbe kerül. Minden nagyvárosban ezt csinálják. Nem lehet kibírni az autók mennyiségét a belvárosban. Egyetlen autó megáll rakodni, mögötte megáll negyven autó, ez azt jelenti, hogy ötezer ember egy órát késik.

SE: Csak a motorod érdekel?

SzT: Képzeld, Rómában voltam egyszer és ott mindenki robogóval járt és átéltem a római vakációt négy napig: mögöttem ült és átölelt és én mentem… Egyetlen egyszer fordult elő, hogy parkolás címszó alatt elütöttem két másik motort. Életemben először ültem robogón és nem tudtam, hogy kell felállni és akkor mondtam, hogy itt most vége mindennek, mert az egy kínlódás volt és akkor föl kellett tépni azt a százkilós járművet. No mindegy, de akkor is jó volt.

Akkor rájöttem, hogy a közlekedésnek ez az orvossága és vettem egy kisebb motorkát. Eufória töltött el, mert 40 perces általam jól ismert dugók mellett így… Egyszer akartak csak elütni, egy teherautó direkt, „rohadj meg” felkiáltással. El is gondolkoztam utána, mi van, ha tényleg elüt. Meg is ijedtem, alá is eshetek. Vettem egy picivel nagyobb motort, amivel már két sáv között is mindig előre, és a piros lámpánál bam, bam… Teljes mértékben beváltotta a hozzáfűzött reményeimet, mert odaérek, számtalan dolgot el tudok intézni. Mondom, a negyven perces idegösszeomlás ami eddig volt, átadta a helyét 15 perc ilyen adrenalin emelkedésnek, hogy húha, na én itt vagyok, hú nem tudok előre menni atyaúristen, jön is a villamos ilyenkor, és jött is. Akkor átéltem amit mesélnek, hogy az emberben rejtőzik mindenféle manifeszt hatás, hátsó erő, hogy ugye feküdtem, a villamos jött, de még messze volt. Egyet káromkodtam, egy kézzel így felkaptam a motort, fölültem rá és elrobogtam. Amikor beértem a színházba, akkor kezdtem el tűnődni, hogy ugye ez száz kiló.

SE: Normális körülmények között meg tudnád még egyszer csinálni? A küzdés volt benne jó? Lehet ezt fejleszteni, tanulni?

SzT: Hallottam, hogy az égő autót felemelik és kiveszik a gyereket belőle. Mi nem ezt tanuljuk, de lehet tanulni.

SE: Maradt- e benned bármi a jogi egyetemből. Van-e annak haszna, hogy van egy diplomád és dr. Szervét Tibornak szólítanak?

SzT: Bármikor képes vagyok egy levelet elkezdeni: „Hivatkozással az 1998. 12. hó 4-én kelt levélre szíves tájékoztatásul közöljük, hogy…” ennyi.

SE: Ha kapsz egy ilyen levelet, meg is érted?

SzT: Meg, de ez nem függ össze. Válaszolok fél mondattal bővebben: amikor lovagolni tanultam – és az nem könnyű -, mert az ember fenekét feltöri, a combja belül szétdörzsölődik, a kantár leszedi a bőrt. Amikor azonban az ember mendegél, öröm ott a dolgokat látni, jó a levegő. Akkor arra gondoltam, mennyit izzadtam olyan dolgok megtanulásáért, amik egyáltalán nem érdekeltek: hogy a német politikai gazdaságtan legkomolyabb tudósa hogyan számolta ki, hogy az 1310-es évek végén miért történt olyan komoly feltörés a borkereskedelemben – és én ugye sok ilyet tanultam. Miért nem csak azt tanulja az ember ami jó neki. Tehát a természeti népek nem tanulnak mást, mint csónakot csinálni, magvat szórni, állatokat megsütögetni, ruhákat készíteni, kész. És tulajdonképpen ide jutottam el én a felnőtt korom tájékára, hogy mindazokat elkezdhetem megtanulni, amihez kedvem van.

SE: Köszönöm Szervét Tibornak.

Forrás: Index – Fórum: Szervét Tibor rajongóinak, 2657-2660-as bejegyzés, 2005.06.20.
http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=3000&na_step=500&t =9068079&na_order=
A beszélgetést lejegyezte: Baráth Mari