Sándor Zsuzsanna: A színész démonai. Szervét Tibor ugrásokról és ripacsvérről
168 óra, 2005.01.19. p.29-31.

Az év legnépszerűbb színészének választották 2002-ben. A következő évadokban sorra kapta a Radnóti Miklós Színház közönségdíjait. Országos ismertséget számára a Valami Amerika és a Magyar vándor című film hozott. Úgy érzi, a siker alapvetően semmin sem változtat. Legújabban a Postást játssza a Tóték című előadásban.

- Nem csalódott, hogy csak a Postás szerepét kapta?


- Csöppet sem. A rendező, Gothár Péter arra kért, ne sértődjek meg, hogy nem az őrnagyot játszom. Ő és Bálint András is úgy hitte, kekeckedésből válaszolom: mivel ennek a színháznak vagyok a tagja, azt csinálom, amire felkérnek.  Pedig szívből mondtam. Biztos vagyok abban, hogy nincs szó arról: Szervét már csak "postásnak" jó nekünk. Egyébként nem is emlékszem,
mikor érdekelt ennyire egy figura. A postást ideggyógyintézetben kezelték, bele van szerelmesedve a páros számokba, szimmetriamániás. Nagyon izgat, mi jön ki ebből, mire megyünk egymással. Annyi nagy feladat vár még rám az idei évadban - például Pirandello IV. Henrikjének és Schnitzler Anatoljának címszerepe, sőt rendezek Miskolcon -, hogy igenis jó néha átérezni azt is, ha nem nekem kell az egész előadásért felelősséget vállalnom.

- A Szilvia, a K. című produkcióban abszolút főszereplő. Martin, a neves építész ötvenedik születésnapján arra ébred, hogy semmire nem emlékszik, azt sem tudja, kicsoda. Új szenvedélyek borítják föl az életét. Ön is közeleg az ötvenhez. Nem tart hasonló válságtól?

- Már túljutottam rajta. Volt már olyan szakasz az életemben, amikor azt hittem, minden rendben, pedig üres voltam és felelőtlen. Amikor rájöttem erre, hosszú ideig azt sem tudtam, hová legyek. De kihevertem, és talán ennek is köszönhetem, hogy ma már nagyon szeretem a hivatásomat. Bár bizonyos démonokkal még mindig küzdök. Mindenkit mozgat olykor bosszú, gyűlölet, irigység. Régen ezeket rosszul kezeltem, de már biztos hadállásom van ellenük.

- A pénz is lehet démon. Egykor jogásznak készült. Ha nem hagyja ott a pályát, most egy gyönyörű ügyvédi irodában beszélgethetnénk.

- A pénz miatt nincsenek rossz álmaim. Jó nívón élek, az pedig nem fontos, hogy három autóm legyen, és panorámás házam.

- Meseszerű a pályakezdése: jogászként dolgozott, majd levelet írt az összes vidéki színháznak, hogy jelentkezne statisztának. Mindent a színészetre tett föl?

- Nem volt ez annyira heroikus. A hét mesterlövészben mesélnek egy történetet: egyszer egy ember meztelenre vetkőzött, és beugrott a kaktuszbokorba. Amikor megkérdezték tőle, miért tette, azt felelte: "Pillanatnyilag jó ötletnek látszott." Számomra evidenciának tűnt, hogy színész legyek, nem mérlegeltem, mi lesz ebből. Csak évekkel később döbbentem rá: rosszabbul is "ugorhattam" volna. Sok olyan művész van, aki többre lenne hivatott, sorsa mégsem teljesedik be.

- Ön is kapott szúrásokat a pályán, a főiskolára csak harmadjára került be. Osztályfőnöke, Kerényi Imre állítólag azt mondta, önt nem lehetett nem fölvenni.

- Akkoriban a veszprémi színházban statisztáltam. A felvételi előtti este biztosan éreztem, hogy át fogok menni a vizsgán. Minden más út bezárult előttem. A társulat nem hosszabbította meg a szerződésemet, jogásznak már nem akartam visszamenni. A főiskola volt az egyetlen esélyem, rettentően hajtottam a rostán. De az öröm nem tartott sokáig, az évfolyamban pocsékul teljesítettem. Buta voltam, mint a föld. Civil. Osztálytársaimnak sokkal több színházi gyakorlatuk volt, a Veszprémben eltöltött év nem adott nekem igazi szakmai hátteret. Azt sem tudtam, miről beszélnek az órákon, halálosan féltem a kirúgástól. Az első félévben helyzetgyakorlatokat kellett kitalálnunk, szinte semmi sem jutott eszembe. Valahogy mégis benn maradtam. Aztán jöttek a szöveges feladatok, azok már könnyebben mentek. De csak negyedikben kezdett megmutatkozni: esetleg lehet még belőlem jó színész.

- A színművészetin Ruszt József lett a mestere. Az osztályból többen vele tartottak Szegedre. Később kiváltak az ottani társulatból, és Budapesten megalapították a Független Színpadot. Ön azonban faképnél hagyta a csapatot, mondván: nem akar tuba lenni egy zenekarban.

- Ruszt afféle "beéneklős" rendező volt, mindig megmondta, hogyan kell megszólalni. Ez önmagában nem baj, ám a módszerét nem tudtam sajátomnak érezni. Szerettem őt, amiért a barátságába fogadott, a tanítványa lehettem, de örülök annak, hogy el tudtam tőle jönni. Azt mondogatták nekem: szólista vagyok, öndicsőítésre vágyom, nem vagyok hajlandó a csapatért dolgozni. Pedig ez nem igaz. Mellesleg csak hazudtuk magunknak, hogy közösség vagyunk. Később szét is esett a társaság, én akkor már Miskolcon játszottam Jagót, Cyranót, Bóni grófot a Csárdáskirálynőben.

- Hogyan került Miskolcra?


- Amikor Rusztékkal kirobbant a balhé, és a telefonban ordítottam, hogy soha többé nem megyek hozzátok, jelen volt Galgóczi Judit, a miskolci színház művészeti vezetője. Arra kért, nehogy valamilyen rosszul értelmezett tisztesség miatt megbánjam a döntésemet. Szerződést ajánlott. De mielőtt hozzájuk kerültem volna, egy ideig lótifutiként dolgoztam egy barátomnál, cipőkkel kereskedtünk. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a színészetet, annyira elegem volt a kiszolgáltatottságból, nyájszellemből. De szerencsére Miskolcon egészen más élmények vártak rám. Nagy feladatokat kaptam, szeretett a város. Fantasztikus érzés, ha a virágárus nénitől a polgármesterig mindenki azt mondja: "Művész úr, milyen jó, hogy itt van!" Sajnálom azokat a kollégákat, akik ilyesmit nem élhetnek át.

- Pár év múlva mégis feljött Budapestre. Több színház is hívta, közülük a Víget választotta. Ám vidéki sikereit ott nem tudta megismételni.


- Bármennyire jó volt Miskolcon, tovább kellett lépnem. A Vígszínházban valahogy nem találtam a helyemet. Holott sokat tettek értem. Nagy dolog volt ott is eljátszani Cyranot. Ivanov is jó lehetőség volt. Más kérdés, hogy hanyatt esés lett belőle. A vidéki életformát sem tudtam gyorsan fölcserélni a fővárosira... Nehéz időszak volt.

- A Radnótiban javult a közérzete?

- A véletlennek köszönhetem, hogy ide kerültem. A Ványa bácsiban Asztrov szerepére Gáspár Sándort hívták, de épp nem ért rá. Helyette kértek föl, és megint kezdődött minden elölről: hihetetlenül rosszul próbáltam. Kollégáim később elmondták: kibírhatatlan alaknak láttak. Valló Péter rendező ragyogóan elemezte Asztrovot, de én nem beszéltem ezt a nyelvet. Még a premier előtt sem ment semmi, aztán mégis áttörés jött, sikerült a bemutató. Utána Bálint András szerződtetett: szüksége volt rám az Anconai szerelmesekben. Ebben az énekes-táncos vígjátékban már felhőtlenül, megkötöttségek nélkül próbáltam. Azt csinálhattam, ami eszembe jutott. Van bennem némi, mondjuk így, ripacsvér, nem szeretem, ha a színész túl komolyan veszi magát. Akkor sem, ha éppen tragikus hőst alakít. Minálunk egyaránt fontos a játék és az áldozati elem. A színésznek muszáj valamit odaadnia magából, de az szörnyű, ha valaki csupán exhibiciójára használja fel a pályát.

- Egy pszichológustól hallottam, hat-hét évente ajánlatos munkahelyet váltani. Hét éve van a Radnótinál...

- Volt egy fordulóm a Nemzetivel, de végül is maradtam. És nagyon jólesett, hogy láttam, Bálint András mennyire örül ennek. Utána osztotta rám Martin szerepét. Itt újra otthonra találtam: drámától az abszurdig mindent játszhatok, és nagyon szeretem ezt a sokféleséget. Új tagok jöttek, jó a hangulat. Néha kicsit meg is ijedek, hogy a fiatal kollégák afféle doyent látnak bennem. Magam is alig találom az észt, nemhogy még osszam is.

- Az igazi népszerűséget a film hozta meg . A Valami Amerika és a Magyar vándor után egy ország kedvence lett. A siker átminősíti a művész felelősségét?

- Valószínűleg csak növeli, de eleinte ezt nem is vettem észre. Mostanában tudatosul. Először olyasmit éreztem: na, végre, de jó! Ám alapvetően semmi sem változott. A Tüskevárban Matula bácsi mondja Tutajosnak: mindig úgy viselkedj, mintha mindenki nézne. Én magát az emberi létet tartom erkölcsi feladatnak, nem a színészi foglalkozást. Belső mércém nem attól függ, hányan ismernek föl az utcán.

http://www.168ora.hu/cikk.php?id=3128