A kaukázusi krétakör. Szakmai beszélgetés
IV.POSZT, 2004.06.12.


"- Szervét Tibor: ...Én hosszú ideig azt hittem a Zsótér Sanyiról, hogy egyáltalán nem érdekli őt, hogy a néző mit gondol. Mert az első két előadás, amit láttam tőle - és utána hosszan veszekedtünk is - az egyik a Patkányok volt a főiskolán, a másik - ami pedig nagyon tetszett - az, amiben az a kisautó ment, a Paravánok. És én egy árva hangot nem értettem egyik előadásból sem. Az egyik nem is tetszett, a másik nagyon tetszett, anélkül, hogy a történetről bármilyen halvány fogalmam kialakult volna.

Az első után azon huzakodtunk a Sanyival valami pizzázóban, hogy az mi volt, hogy ott volt egy labda? Sosem fogom elfelejteni ezt a beszélgetést. Ott volt egy labda, és akkor azt dobálták egymásnak ide-oda. Azt mondja a Sanyi, az volt a másik gyerek. (Nevetés...) Na, de az egyik gyereket egy játék baba jelezte, akkor a másik gyereket miért egy labda jelezte? Azért, mert nem lehetett több ilyen játék babát kapni. Akkor honnan kell nekem azt tudnom, hogy az a másik izé az egy gyereket jelent és nem egy labdát? Hát figyelj: gyerek, és azt mondja, hogy di-di-di-di-di, ez egy vonat. És akkor tudom, hogy ő azt mondta arra a tárgyra, hogy vonat. Te meg nem mondtad. Ilyenek mentén úgy elbeszélgettünk egy darabig, és ez a meggyőződés addig tartott nálam, amíg a Lángarc c. színdarabbal össze nem találkoztunk, ahol két hétig tartottunk egymástól. Valóságosan féltünk is szerintem egymástól, és távolságot is tartottunk. Én minden pillanatban azt vártam, hogy nekem le kell vetkőznöm, be kell ugranom egy nagy nejlonzacskóba, és akkor ott valami ilyesmit kell csinálnom... (nevetnek...) és ő olyan mértékben tartott engem polgárinak, konvencionálisnak és végzetesen konzervatívnak, hogy nagyon. És utána, mikor az a két varázslatos hét eltelt, néha el is kéredzkedtem, amit ő úgy gondolt, hogy ez a személye elleni merénylet, és hogy nem is akarok vele próbálni. Pedig nem. Nekem tényleg dolgom volt. És két hét után körülbelül kezdett kialakulni bennem egy olyasfajta meggyőződés, hogy hiszen a Sanyi pontosan ugyanazt az egészen tébolyult igazságérzetet használja, mint egyébként nagyon kevesen. Mint amit én néha magamban - ha szerencsés rendezővel és szerencsés szereppel találkozom - ugyanúgy tudok működtetni. De miről szól? Hogy mit akar? Hogy mi a valósága? Hogy ne érjük be a közhelyekkel. És így látszólag jelentéktelen részletek mentén, de mégis valami nagyon fontos és nagyon vad útja van neki azzal kapcsolatban, hogy kinek mi az igaza. És én akkor szerettem meg a Sanyit. Utána nyomban megnéztem - nyomban, hát a következő élmény az Athéni Timon volt, ami messzemenően nem tetszett. Megint azt éreztem, hogy - ne haragudjatok, tudom, hogy ez nem tartozik ide, de ezt nagyon fontosnak gondolom - azt éreztem, hogy lehet, hogy neki van valami erős képe erről a dologról, de hogy a nézők mit gondolnak ott lenn a nézőtéren, mennyit értenek az előadásból, az már megint nem érdekli őt. Ennek kapcsán aztán nem is nagyon dumáltunk az Athéni Timon kapcsán.

Most azért tartottam ezt a hosszabb bevezetőt, mert csak innen tudom elindítani a saját élményemet tegnap este. Én strukturálatlanul nézek színházat, szóval nem igazán értek hozzá. Nagyon rég olvastam a Kaukázusi krétakört. Irtó messzeségben van egy előadás a Nemzeti Színházban, amit a Kubik Anna játszott és a Csiszár Imre rendezett. Ez is csak akkor jutott eszembe, mikor a gyerekek által formázott híd megjelent. Tehát nincs előképem. Vagy nincs prekoncepcióm egy pillanatra sem. Ilyenformán, amikor aztán föl is ment a függöny és megláttam ezt a valóban elképesztő teret, én megint azt gondoltam, hogy: ó, már kezdődik. Miért mozi? Miért zöld és miért sárga? És nem értettem. És egészen addig a pillanatig ez a tér nekem nem is igazolódott, amíg egyszer csak el nem vesztettem azt a képességemet, hogy rákérdezzek. Mert már nem érdekelt. Ez egy arrébb levő pillanata volt az előadásnak.

Amikor a gyerekek énekelgettek, akkor eszembe jutott egy csomó internetes vélemény, amit elolvastam, meg beszélgettem barátaimmal, akik látták ezt az előadást. Mindezt azért, hogy lássam, vajon másoknak mi a véleményük arról, amit én látni fogok. És azt lehetett olvasni, hogy jó-jó, de egy hangot nem lehet érteni a szövegből, amit a gyerekek énekelnek. Miért gyerekek? És miért ének? És én egy darabig néztem, és ugyanez jutott eszembe. Miért gyerekek, miért énekelnek? És én sem értettem semmit, csak néha, hogy kolhoz, meg szőnyegszövő. De semmi élményem nem alakult ki az első jelenetben, hogy ez miről fog szólni, később valaki elmesélte, hogy ez egy keretjáték. Mindegy. Már az sem érdekelt egyáltalán. És ezeket a nekem nem tetsző dolgokat azért mondom el, mert tényleg nagy élmény volt, hogy ezek után és ehhez képest egyszer csak hogy lopott el az előadás.

Még az első negyedóra is ilyen volt. Nem értettem, ki a Harkányi Bandi, noha nagyon tetszett, ahogy kinézett, és ahogy ült. Nem hatott rám egyáltalán az a sok verbális közlés; részben azért, mert nem tudtam, hogy mire vonatkozik. Az úgy nagyjából kiderült, hogy van valami palotaforradalom, vagy ott nagyon súlyos problémák vannak és megölnek ezt, azt… Tehát ilyen epikus volt, és énbennem nem történt általa semmi. Viszont elkezdtem súlyosan unatkozni. Annyira, hogy el is vesztette a figyelmemet a dolog. És tulajdonképpen a Julival kezdődött újra. A Básti Juli megérkezésével, mert... és elnézést, hogyha nem vagyok egészen konzekvens, mert annyi minden van, amiről megpróbálok beszélni, mert megpróbáltam leírni, de semmi sem jutott eszembe. Így, ha beszélek róla, akkor több minden eszembe jut. Szóval nagyon nehéz Zsótér Sanyinál jónak lenni. Irtó nehéz jól játszani nála. S erről is váltottunk mi már szót, és egyszer azt mondtam neki – pont a Lángarc kapcsán, amikor erre a felismerésre rájöttem, mert olyan végeredményeket kér, sűrűségben meg igazságban meg egyszerűségben, amihez énszerintem minimum félévet kéne próbálnom. És mi meg mindig 6 hetet próbálunk. Ez alatt a 6 hét alatt egyszerűen nem fut át a színészben az a sok vacak, aminek mindig át kell egyébként futni, ami után le tudna tisztulni, vagy meg tudna szűrődni, vagy ki tudna alakulni valami ökonómia vagy egyszerű igazság részben a lelkében, részben a színészi játékában. És miután erre nincs idő, nagyon sokszor formális marad a teljesítés. Mert ő nagyon jól játszik elő. Kiválóan. És ez idegesíti a színészeket, mert tudják, hogy az jó, amit ő mutat, de csak utánozni lehet, és az utánzás által nem jön létre valódi eredmény.


Az is eszembe jutott tegnap, hogy vajon hogyan érte ezt el? Hogy egy csomó helyen nem ilyen lett a történet? Tehát egy csomó helyen valóságos, nagyon mély, őrületesen sűrű igazság tudott megmutatkozni. Különösen Juli meg nekem Harkányi Bandi volt még ilyen eufórikus élmény. Hogy tudta - gondolom, ugyanannyi ideje volt, mint a többi produkcióra - ezt elintézni, hogy ennyire erősen tudnak játszani? És mivel ilyen nagyon nehéz nála jónak lenni, én egy csomó helyen adósnak is éreztem a színészeket. De zárójelben hozzáteszem; önhibájukon kívül. Mert mondom, ilyen okok miatt irtó nehéz hitelesen játszani a Zsótér Sanyi előadásaiban. Viszont ha sikerül, akkor nagyon nagy hatása van. Ez volt nekem elsősorban a nagy élmény tegnap, hogy olyan hatása lett a történetnek egyszer csak, hogy mindazokat a kérdéseket, hogy: - miért ilyen a tér? - miért ülünk egy ilyen moziban? - kik ezek a gyerekek? - elfelejtettem. Mert nekem van egy ilyen formállogikai gondolkodásmódom a színházban, hogy bizonyos okok, meg következmények azért nekem nem ártanak ahhoz, hogy érdekeljen. Tudom, hogy ő őt szereti, őt meg nem szereti, őt becsapta, és akkor azért kitol vele... Szóval ilyen egyszerű dolgok mentén tudok én haladni. S azért volt nagy élmény a tegnap este nekem, mert nem voltak ilyen egyszerű élmények. Illetve ami volt, az meg pont olyan volt, mint egy mese. És én úgy izgultam a végén, hogy igazi happy end legyen, és az is lett, mint egy gyerek. Hogy az övé legyen. Tehát ez a reális része számomra. A történethez tartozó része.

A másik része, hogy nagy öröm volt látni ilyen költői elemeket benne, amik nekem soha az életben nem jutnának eszembe, vagy nem tudom, meddig kéne ott lenn ülnöm, hogy ilyenek eszembe jussanak, mint a gyerekekből formált híd vagy az a kör – a krétakör helyett a gyerekkör. És ezért nem is tudtam, hogy fogok hozzá ehhez a mai beszélgetéshez. Szabad-e azt elmondani, hogy bár az utóbbi idők legnagyobb élménye volt – abban is volt kétszer tíz perc, amikor én bealudtam, mert elvesztettem a fonalat. Szégyen, nem szégyen... úgy, hogy azt hittem, vissza se fog jönni. Az a másik a második rész eleje volt. És nem tudom, hogy ez miért van? Nem tudom, Önök ezzel hogy vannak, akik látták az előadást, de komoly hullámokat éltem át és sokkal többet voltam fönt, mint lent. Ez nagyon ritka. Tehát én borzasztóan szoktam tudni unatkozni színházi előadásokon, mert nagyon nehéz ma jó előadást csinálni. Ezt minden színházban mindenki tudja, aki ezzel foglalkozik, meg aki nézi, az is. És az a két "lent" lét, amikor belebóbiskoltam, az nem tudom, hogy miért volt? Hogy a történetnek van-e ott olyan expozíciós vagy nem tudom milyen része, ami engem nem tudott lekötni, vagy egyszerűen üresjáratba kerültek a színészek? Ami könnyen elképzelhető, bár nem beszéltem egyikőjükkel sem, pedig szívesen megkérdeztem volna őket, hogy mit mondott a Sanyi erre és erre a pillanatra? Hogy jött az létre? Mire gondol ő közben, miközben ez a jelenet van?

Mert ezek engem szoktak érdekelni. És akkor lehet, hogy ott voltak olyan részek, amik nekem egyszerűen töltetlenebbnek tűntek. Különösen a lányok voltak nekem nagyon megnyerőek. Tényleg. Azzal együtt, hogy nekem a Börcsi nem volt ennyire revelatív, mert többször láttam már ilyennek, csak ebben az előadásban volt nagyon furcsa, hogy ilyen fura passzéval játssza. Ilyen nagy evidenciával játssza ezt a minden igazságot fölborító, és mégis mindig igazat tevő Acdakot. De a Juli is. És mondom, a Harkányi Bandi is. Egyszerűen valahogy másképp tudtak játszani. Igen. És ezt már a Médeánál észrevettem, ami szintén nagyon nagy élmény volt nekem, a Radnóti színházbeli Médea. Hogy azáltal, hogy ilyen texturális, szövegmondós az előadás, az által igenis monotonná válik. Legalábbis énnekem. Mindenki ugyanazon a dallamon beszél, mert valahogy másképp működnek az emóciók. És talán ez lehet az én elalvásomnak az egyik forrása, hogy elfáradok ebben az önmagára állandóan visszarímelő, ugyanazt a dallamot leíró szöveghallgatásban. És csak akkor jövök ki belőle, amikor vagy érzelmileg, vagy játékban, vagy valami az események történetében úgy hozza, hogy az kiemeli a figyelmemet. De van ennek a színháznak egyfajta monotonitása az én számomra.

Azért rejtély – és ez az egész mondandómnak a konklúziója, hogy nem tudtam rájönni, mégis mi az, ami mérhetetlenül varázslatosan elvisz engem, és ami miatt nagyon-nagyon tetszik. A meséje, ezek a kiugróan érdekes színészi pillanatok, mint a Juli egész alakítása, vagy a Harkányi Bandi amikor fölállt. Nem tudom, mi a szöveg, mikor a tárgyalás van – és elkezdi mondani, hogy... „Nagyon súlyosan és különös tekintettel... „

(Zsótérhoz:) Mi az a mondat, Sanyi? Neked muszáj tudni. Tudod, amikor nagyon nekihuzakodik egy mondatnak. És irtó erővel ... tehát nála valahogy azt éreztem, hogy mondatonként van fölépítve és megélve, színészileg kikövezve az ő munkája ebben a szerepben. Mert minden mondat az ő saját számára érdekes volt.

És több helyen pedig abba botlottam bele, hogy én láttam mögötte egy nagy erőt, intenzitást, átélést meg mindent, de a harmadik, negyedik mondat után elvesztettem a fonalat, mert nem lehet elég erősen nézni úgy, hogy ugyanazzal a metrummal és ugyanazzal a belső ritmussal vagy kénytelen játszani. És akkor így el tudnak veszni bizonyos pillanatok. És mégis – egyszer csak azon kaptam magam, hogy elvész számomra a kérdés, hogy miért itt játszódik….

Az talán akkor volt, amikor tavasz lett, és átvilágítottátok kívülről, és akkor lehetett csak észrevenni, hogy ez valami lyukacsos fém, vagy nem tudom, mi az anyaga ennek a díszletnek… De hát az varázslatos volt. Akkor ugyanúgy éreztem magam, mint amikor a Kontrollban belökik a gyalogkakukkot a metró alá. Mint egy gyerek: hú, hát … jaj, nagyon…

Tehát egy nagy effekt volt számomra és irtó hatásos. De elveszítem ezeket a kérdéseket, hogy miért itt játszódik? Miért nők játsszák a férfiakat, meg fordítva? És már nem teszem fel, mert annyira megyek a történettel és annyira érdekel a benne levő emberek sorsa, amit nagyon kevés úgymond hagyományos előadásnál sikerül az én részemről átélni. Körülbelül ennyit.

- Baskó Tünde néző: ... nagyon köszönöm Tibornak az őszinteségét, hogy Zsótér-darabra bemenni az egyfajta gyomorgörcs, hogy most megfogom-e érteni mint néző, vagy nem.
(...)

- Zsótér Sándor rendező: Köszönöm szépen a szépeket is, meg a csúnyákat is. Ha van csúnya, azt nyugodtan mondják. Azt szerettem volna mondani a Szervét Tibornak, hogy szerintem a lehető legjobb helyről kezdett beszélni. Miután gyakorló színész, és mindazon színészek nevében, akik dolgoznak vagy gyereket nevelnek vagy nem tudom mit csinálnak most. (...)

- Szervét Tibor: Szó esett arról, hogy ilyen-olyan zavaró körülmények. Nekem nagy élmény volt tegnap a nézőtér is. Mert fél füllel az ember figyeli. És én azt éreztem, hogy nagyon nagy, mély hatás érte a nézőket. Isteni helyen állt be tökéletes kollektív csönd, és annak ellenére, hogy tényleg valaki nagyon köhögött, még a köhögésében is érződött, hogy szegény majd elsüllyedt szégyenében... de ez sem a nézőteret nem befolyásolta, se igazából az előadást nem rontotta el. Valahogy olyan szokatlan és ritka hullámhossz azonosságot lehetett tegnap érezni az előadás és a nézőtér között, hogy az csuda.


Az elfáradásról: igen, így van. Én nem gondolom azt, hogy csak ez az előadás követel szokatlan figyelmet a nézőtől. Szerintem mindegyik. Azok az ún. realista előadások is ugyanazt az aktivitást várják el. Lehet, hogy már nem elég hatékonyan. Nem tudják kiprovokálni. Mert a nézők is rettenetesen nehéz helyzetben vannak, mert halálra strapáltan mennek el ők is. Ez nem egy ilyen egyszerű képlet, hogy a nézők ostobák és csak az ilyen cécókra hajlandók odafigyelni. Nagyon nagy felelősség valamit a nézők elé tárni. És ebben a tegnapi estében az volt a különös szerelmem, hogy örültem neki, hogy tetszik. Ugyanúgy, ahogy örültem a Theomachiának is, amit szintén nemrég láttam, és amitől szintén hanyatt vágódtam, mert olyasfajta előadás volt, ami nem szokványos, majdnem az opera és a színház határán, varázslatosan egyszerű de mégis nagyon nagy hatású díszlettel, és ugyanúgy végig izgultam. Én csak azon a gyermeki mezsgyén közlekedek, hogy nem tudom értelmileg élvezni a színházat. Tehát nekem hiába beszélnek, és hiába látom, hogy ez egy nagy találmányú előadás, ha valahogy érzékileg vagy emocionálisan nem hat rám, és ezért is nagy mind a két példa; a Theomachia és a Kaukázusi is azért volt nagy reveláció az én számomra, mert a szívemet lopta el. Nagyon komolyan, nagy odafigyeléssel és halálosan megrendítve. ..."

http://poszt.com/main.php?lang=HUN&disp=offprogram&ID=203