Gróf Anita: Szervét Tibor: 'Mindig sok bajom volt magammal'
Axel.hu, 2004.04.13.

Szervét Tibor, a Radnóti színház színésze idén másodszor kapta meg a közönség szeretetét jelképező Súgó Csiga – díjat. Számtalan színpadi szerep és két sikerfilm után még mindig azt állítja: szinte minden este talál hibát magában. Nem érti, miért tartják sármőrnek. Ha széthullóban van az élete, az aikido nyugtatja meg, és a sorsával való békére vágyik.

-Idén másodszor kapott Súgó Csigát. Két évvel ezelőtt a fődíjat szavazták meg magának. Számított rá?


- Először is tartozom egy bocsánatkéréssel. Nem számítottam rá, hogy idén is kapok díjat, és amikor felmentem a színpadra és mondtam, hogy köszönöm édesanyámnak, a családomnak és tanáraimnak, akkor zavaromban elkövettem azt a végzetes udvariatlanságot, hogy nem mondtam a lényeget: azt, hogy köszönöm a közönségnek, akik megszavazták. Ez egyszerűen disznóság, ezért ezúton is megkövetem a szavazókat. Nagyon ritka, amikor az ember ilyen manifeszt formában találkozik azzal, hogy a munkája tetszést arat és jó a lelemény, hogy a közönségnek van módja ilyen formában jutalmazni azt, akit szeret.

- Mit gondol, ez a díj a színházi munkáinak, vagy a filmszerepeinek szól inkább?

- Az előző díjban is bizonyára benne volt a Valami Amerika, ebben is benne van a Magyar Vándor, de ez nyilván elválaszthatatlan. A színészek az által válnak ismertebbé, ha tévében és filmen is megszeretik őket.

- A filmezés előtt évekig "csak" színpadon játszott. Nehéz volt átnyergelni?

- Nehéz. Nehéz, de nagyon örömteli. Csak jó lenne, ha egy kicsit jobban értenék hozzá. Ennek is megvannak a szakmai fortélyai, ugyanúgy, mint a színházi játéknak, és ezekre a fortélyokra az ember ott és akkor kénytelen rájönni. Kicsit szokatlan volt.

- Hogy tetszett magának filmen?

- Azt nem mondom meg. Nekem mindig nagyon sok bajom volt magammal. De persze nem árulom el, hogy mi nem tetszett. Szinte minden este érzek hiányosságokat.

- Amit mondott, nem tanúskodik túl nagy önbizalomról. Ez egy olyan színész esetében, akit mindenhol csak igazi sármőrként emlegetnek, elég fura.

- Ezt mondják rólam?

- Igen. Nem tudta?

- Hallottam már ilyesmit, de mindig nagyon meglepődöm rajta. Nem is játszom olyan szerepeket...

- Ez nem feltétlenül szerepfüggő. Viszont rengeteg hölgyrajongót jelent.

- Rajongók valóban vannak, de nem rengeteg. Általában színészekért a hölgyek szoktak rajongani. A rajongás maga egy hölgyfoglalkozás. Ok azok, akik érzelmileg úgy megérinthetőek, hogy szükségét érzik annak, hogy kinyilvánítsák a tetszésüket. Furán is jönne ki, hogy ha egy nagydarab szakállas férfi mondaná azt egy színésznek, hogy "megőrülök magáért, kedves Béla". Persze nyilván nekik is van véleményük, csak az nem ölt így testet.

- Sok színésznek okoz "gondot", hogy nem tudja eldönteni, hogy a rajongás annak szól, hogy jóképűnek tartják, vagy annak a teljesítménynek, amit a színpadon aznap este nyújtott.

- Nem hiszem, hogy a kettő elválasztható egymástól, és nem is kell ezt ilyenformán értékmérőnek tekinteni. Nem azt jelenti, hogy ha ő azt mondja, akkor én jó vagyok; mert attól én még tudom, hogy nem. Nem is erről szól, hanem arról, hogy hosszabb távon az ember munkái örömet okoznak valakinek.

-Ezért lett színész?

- Tulajdonképpen igen. Azért, hogy a nézők lelkében olyasmi történjen meg, olyan hatás érje őket, ami a hétköznapokban esetleg nem. Vagy nem úgy.

- Ezt már a jogi diploma előtt is így gondolta? Azért lett előbb jogász, hogy biztos alapja legyen?

- Nem, nem azért. Egész egyszerűen kényszerpályán voltam. Nem mertem elmenni a főiskolára, mert nagyon szegényes önbizalomkészlettel rendelkeztem, és az nem volt oda elég. De mindenképpen meg akartam próbálni. Harmadszorra vettek fel. Aztán voltam egy kicsit Szegeden, volt egy Független Színpad nevű formáció, aztán jött Miskolc. Az volt az első igazi anyaszínházam, ott minden jó megtörtént velem, ami egy pályakezdésnél lehetséges. Jágó, Cyrano, Hamlet... nagyon szerettem.

- Aztán jött a váltás, és Budapest. Itt más a színészélet, mint vidéken.

- Eleinte nagyon nehéz volt, mert valóban: ha egy vidéki városban az embert szeretik, akkor nagyon szeretik, és ennek látható jelei vannak. Pesten kicsit elvész az ember, és a teljesítmények is jobban relativizálódnak. Maga a színházváltás is nagy trauma. De egyáltalán nem bántam meg. Sokkal nagyobb küzdőtér ez. Itt tényleg többféle harcmodort ki kell tanulni, és ki kell próbálni ahhoz, hogy az ember olyanokkal tudjon együtt játszani, akik nagyszabású színészek.

- Voltak félelmei?


- Nem. Azért nem, mert fogalmam sem volt, hogy mibe jövök, nem voltam prekoncepcióim. Csak a gyakorlatban derült ki évek alatt, hogy azért az nem elég ide, amit én tudok, hanem több kell. És még annál is több.

- Gondolom gyarapodott a tudás, hiszen tavaly már felvételi előkészítőt tartott egy művészeti iskolában.


- Így van. Idén is szerettem volna, de már nem volt időm rá. Nagyon élveztem. A tíz tanítványom közül egyet fel is vettek. Érdekes helyzet volt, hiszen azt kellett próbára tenni, hogy amit én tudok, az jó-e, átadható-e, megteremthető-e annak a részéről, akinek ezt ajánlom, mint gondolkodásmódot. Nagyon szerettem azt, amit ők csináltak, ők pedig jól érezték magukat benne.

- Miből álltak az órák?

- Volt az elején egy kis légzésgyakorlat, aztán egy kis bemelegítés. Ezt nem karkörzés formájában kell elképzelni. Én egy ideig tai-chiztam, aikidozóm, ebből vannak olyan pici mozgások, amik jók arra, hogy az embernek megjelenjen a testközéppontja. Ez fontos, én például nagy dolognak tartom, ha egy ember tud ülni, állni meg járni. Nekem ez mind nagy segítséget jelent. Ha például elveszek egy jelenetben és elborítja valami az agyamat, akkor mégiscsak van egy újabb visszarendeződési lehetőség. Nagyon kell. És ezt az aikido hozta magával.

- Megnyugtatja az aikido?

- Igen. Amikor alapjáraton valószínűleg idegösszeroppanást kapnék és nem tudnám folytatni az életem, akkor ezek az élmények, ezek a technikák rendet raknak. Az edzések pedig kifejezetten gyógyhatásúak. Azáltal, hogy az ember teste erősen dolgozik, a lelke is könnyebb lesz.

- Miért pont harcművészet?


- Mert nagyon tisztelem azokat az embereket, akik ilyen fokúan urai a testüknek. Ez számomra hatalmas élmény, mindig is nagyon csodáltam őket. Véletlenül került a kezembe egy papír, felhívtam a rajta lévő számot, átirányítottak, és végül eltaláltam abba a dojóba, ahová azóta is járok. Fatálisan történt, mint egy csomó olyan más dolog is, amit az ember vár az életébe és egyszer csak helyet talál.

- Fatalista?

- Nem abban az értelemben, hogy bármit csinálok, úgyis az történik, aminek történnie kell. Hanem abban, hogy nagyon nagy figyelemmel próbálom kitalálni, hogy mit szeretne a végzet, vagy az Isten vagy a sors, nevezzük bárhogyan és együtt próbálunk meg munkálkodni azon, hogy normálisan éljek és ez a környezetemnek jó legyen.

- És sikerül?

- Remélem igen. Bár persze mindig hiányzik valami, mint mindenkinek, de a többi az rendben van. Ahogy lennie kell.

- Ahogy lennie kell... van ebben egy kis fatalista felhang.

- Fatalista volt a Gáspár Laci amikor azt mondta, hogy Isten úgy akarta, hogy kiessek a harmadik helyen? Nem világszám, hogy egy ilyen fiatal srác tökéletesen médiátlanul kiáll oda, és szívből, őszintén ilyeneket mond? Nagyon megható volt, mert lehetett látni, hogy ő tényleg egy olyan ember, aki így gondolkodik. Ráadásul úgy, hogy nem azért esett ki, mert nem volt elég ügyes. Ugyanolyan szenzációsan énekelt, mint előtte bármelyik este. És azt tudta mondani, hogy ez így volt jó. Ami szerintem nem fatalizmus, hanem a sorsával való béke. Erre vágyom én is.

http://axel.hu/data/printerfriendly.php?id=35347