Telegdi Ágnes: Szervét Tibor több, mint színész
Fitt Info, 2004/3 .

Késő este van. Nagyon furcsa akkor érkezni, amikor vége az előadásnak. A közönség tódul ki a Radnóti Színház kapuján, miközben én minden erőmmel igyekszem bejutni az előtérbe. Néhány próbálkozás után sikerül, és hamar megtalálom Szervét Tibort. Kedves, szívélyes és egy kicsit fáradt.

- Az életrajzában olvastam, hogy viszonylag későn, 30 éves korában fejezte be a Színművészeti Egyetemet (akkor főiskolát). Mit csinált előtte?


- Jogot végeztem, de úgy gondoltam, hogy az embernek valami fontos dologra kell feltennie az életét, és ezt a heroikus mítoszt a jogban egyáltalán nem találtam meg. A színészetben viszont igazán hittem.

- Volt ennek valami előzménye?

- Nem volt diákszínjátszás, nem volt családi előzmény, sem iskolai szavalások, nem volt semmi sem. Hanem valamiért elkezdett vonzani, és én elmentem felvételizni.

- Elsőre sikerült?

- Mindjárt elsőre ki is rúgtak. Aztán elmentem az IKV-hoz, mert valamiből csak meg kellett élni. Onnan is felvételiztem. Akkor is kirúgtak. Aztán elmentem a veszprémi színházhoz statisztálni, és onnan vettek fel harmadjára.

- Ezek szerint nem tántorította el a kudarc.

- Ha nem vesznek fel harmadjára sem, az már csapda lett volna. Azért diploma nélkül belevágni, azt a mai fejemmel tudom, hogy nagy kockázat.

- Milyen volt a főiskola?

- A főiskola az félelmetes volt. Mert ugye bármikor kirúghatják az embert az első két év során. Ez halálos neurózist eredményezett bennem. Nem hiszem, hogy ez így jó. A gyomorremegés és halálfélelem volt az egyik alapélményünk nekem is és sok osztálytársamnak ebben az időszakban. Aztán, amikor ez az első két év elmúlt, akkor kezdett egy kicsit jobban menni. A harmadik évben már érvényesebbek voltak a munkáim. Aztán később, ha már az ember kiszabadul a főiskoláról, a helyzet stabilizálódik, de ott, az, akkor maga a pokol volt.
Ráadásul a színészetet nagyon nehéz tanítani.

- Mi történt ezután?

- A főiskolán Ruszt József volt az egyik vendégtanárom, aki a negyedik év után elvitt minket Szegedre, mert ő lett ott a főrendező. Ez nem tartott sokáig, kialakult egy Független Színpad nevű formáció, ahonnan egy iszonyú ordítozós három hónap után eljöttem. Egyszerűen semmiben sem sikerült egyetértenünk. És akkor magamra maradtam, független Szervét Tibor lettem. Valamiből meg kellett élnem, így kerültem egy barátom cégéhez. Ezután meghívott a Miskolci Nemzeti Színházhoz Galgóczi Judit. Ő utoljára a főiskolán látott. Ezzel kezdődött az én tulajdonképpeni pályám. Ez egy olyan újrakezdés volt, mintha még egyszer ellőtték volna a startpisztolyt. Főleg azért, mert az előbbi másfél veszekedős évbe végleg bele is bukhattam volna.

- Nem volt nagy ugrás a színházból visszazökkenni ismét a civil életbe, aztán megint vissza a színházba?

- Egyszerűen olyan volt a légkör, hogy muszáj volt eljönnöm, és muszáj volt dolgoznom, márpedig évad közben másik társulathoz szegődni eléggé reménytelen.

- Milyen élet következett Miskolcon?

- Ott nagyon jó volt minden. Ami jó történhet egy viszonylag fiatal és pályakezdő színésszel, az velem mind megtörtént. Eljátszottam Jágót elsőre, utána Bóni grófot, Cyranót, Hamletet. Hatalmas élmény volt az a három év. Szerettek a nézők, szeretett a város, szeretett a színház.

- Hogyan került fel Budapestre?

- Nagyon sikeres volt a Cyrano, és több budapesti színház is hívott. A Vígszínházba jöttem, amely átvette a darabot. Sajnos az már nem lett olyan hű de jó. Sok-sok szempont miatt. A Vígszínházban eltöltöttem három évet, aztán átjöttem a Radnótiba, azóta itt vagyok.

- Ismét egy változás, most egy kisebb méretű színház irányába.

- Igen, a Radnótiban megint sok olyan szereptalálkozás, rendezőtalálkozás jött létre, ami nekem nagyon sokat jelent. Kis színház a Víghez képest. Itt egészen más játékminőség kellett. Nagyon közel vannak a nézők. Nem kell akkora gesztus, nem kell akkora kifejező szerkezet. Más.

- Ön szerint vannak elkülönülő korszakok egy életpályán?

- Hogy ne lennének. Az is egy korszak volt, amikor fellázadtam egy társulat ellen, amely társulattal együtt lázadtam fel később egy színházi épület és szervezet ellen, sőt az is, ami Miskolcon történt, és az is ami a Vígben. A magánéletemben ugyanígy van.

Egyre kevésbé gondolom úgy, hogy véletlenszerűen alakul az ember élete. Ez nem azt jelenti, hogy a dolgok különösebben befolyásolhatók. Azonban vannak döntési pillanatok, amikor minden együtt van. Ahogy a szerepeivel találkozik az ember, az sem véletlen. Egy ideig, amíg a lelkem tele volt hősiességgel és harccal, köpenyes-kardos győztes szerepeket játszottam. Ahogy változtam elkezdtek jönni ezek a zakós, kérdezős, bizonytalanabb, kívülálló figurák. Ha így visszagondolok, mindig kívülállókat játszottam…

- Ahhoz, hogy mindennap fellépjen, teljesítsen, a testével mennyire kell foglalkoznia?

- Nekem nagyon komolyan. Sokkal többet kellene aludnom, de ezt nagyon nehéz elintézni, viszont sokat sportolok. Az én szervezetem akkor teherbíróbb, ha jobban terhelem. Akkor termelek energiát, ha befektetek. Ezért vannak az erőnléti edzések, az aikido, és ha időm engedi, akkor a lovaglás. Összesen heti hat alkalommal. Minden nap kell valamit csinálnom, legalább futni öt kört a téren. És a szabad levegő is nagyon kell. Azon kaptam magam, hogy sokkal jobban szeretem a kinti dolgokat, mint mondjuk a termet. És ez a szabadlevegős edzés egyben nagy segítséget jelent a cigaretta elleni háborúmban. Nagyon sokat dohányoztam, most ezt teljesen visszaszorítottam, bár egy pohár bor mellé még mindig jólesik elszívni egy cigarettát. De ez már nem napi reflex.

- A mozgással, sportolással összefüggésben foglalkozik az étkezéssel, helyes táplálkozással?

- Odafigyelek arra, hogy mit eszem. Mondhatni vegetariánus lettem, de nem elvszerűen. Lassan kimaradt a hús az életemből. Viszont sokat nassolok, rettentő sokat.

- Hogy néz ki egy átlagos hétköznapja?

- Nagyon hasonlóan. Reggel van némi kis edzés, délelőtt próbálok, délután készülök egy színdarabra, amit majd én rendezek, este pedig játszom. Hétvégén azért szoktam szabira menni, mert mégiscsak van az embernek egy kis „népe” és azokkal nagyon jó együtt lenni.

- Marad szabadideje egyáltalán?

- Szabadidőm nincs igazán, ez a legnagyobb baj. Egyébként utazni szeretek.

- Mennyire éli meg a népszerűséget?


- Nem nagyon találkozom vele, mert én alig vagyok az utcán. Nem találkozom azokkal az emberekkel, akik nagyon szeretik az én munkáimat. Nekem általában mások jelzik, hogy vannak rajongóim. Ez nem olyan, mint amikor Mick Jagger kiáll egy őrjöngő tömeg elé. Beülök az autóba és elmegyek a munkahelyemre, majd megint beülök és átmegyek a másik munkahelyre, csinálom a dolgomat. Néha azért találkozom olyannal, aki azt gondolja, hogy jó amit csinálok. Ezeknek vannak kitüntetetten megható vállfajai.

- Tudna azért említeni megható példát?

- Van egy nagyon kedves történetem. Nemrég a bal hátsó lámpám összetört. Nem volt lelki erőm, venni egy újat, mert olyan drága. Hónapokig jártam így. Egyszer egy srác, akivel látásból ismertük egymást, mert többször találkoztunk futás közben, kiszállt az autójából egy dobozzal a hóna alatt, és azt mondta: „nem bírom már nézni ezt az autót így, fogadd el a lámpát ajándékba karácsonyra”. Ettől paff lettem. Annyira ritka gesztus, hogy valakinek ez üzemszerűen különösebb gondot nem okoz, de eszébe jut és „meglépi” felém. Nagyon jól esett.

http://www.fitt.info/cikk.ivy?artid=6549726e-c0b7-4276-bd9f-36b365c99685&colid=65d102f6-e8a0-433e-8c89-c01ca9ae1fc4