Egy veszedelmes elme

Nők Lapja Évszakok, 2004/3. p.18.


”Egyetlen szó sem teremt két ember között igazi kapcsolatot. Fontosabb az énje, a szaga, a cselekedete.”

Előadás után találkozunk a Radnóti Színházban és behúzódunk az öltözőbe. Először csak figyelgetjük egymást. Látom a szemén, bizalmatlan: „Milyen sötét erdőbe akarom bevonszolni?” Előre közli, magánéleti témákat nem feszegetünk. Megnyugtatom, még senkiről sem húztam le a nadrágot – munka közben. Elmosolyodik. Jó jel, van humora. De már látom, férfinak veszedelmes.
- Tisztában van azzal, hogy tetszik a nőknek?

- Miből gondolja? Nekem még nem tűnt fel, viszont jólesik ezt hallanom.

- A barátnőim az egekig magasztalják. Melyik szereplőre hasonlít?

- Mindegyikre. Sokan mondták már egyik-másik szerepemre, hogy ez te vagy. Ilyen volt a Ványa bácsi Asztrovja, aki Valló Péter szavaival élve egy büdös, trágyarugdaló, alkoholista körorvos. Vagy Don Tomao, az Anconai szerelmesekben. Egy féktelen habzsolású, „a legyet is röptiben” típusú, nagy svádájú italiano. Vagy az Emberbarát Philip-je a Budapesti Kamaraszínházban, vagy Cyrano.

- Nős?

- Nőtlen vagyok, de erről ne faggasson tovább.

- Csak azért kérdem, mert egészen más volna, ha tartozna valakihez.


- Ezzel nem értek egyet. Nemcsak a család köthet meg valakit abban, hogy mennyire engedi el magát. Amikor felvettek a főiskolára, Anyukámban egy világ omlott össze. Számára egyértelművé vált, hogy a gyereknek annyi. Jön a szesz, a csajozás, az önpusztítás, a mondén élet, ami az ő tökéletesen polgári gondolkodású világában egyet jelent a színészettel. Ehhez képest semmivel sem több a veszély, mint az összes többi foglalkozásban.

- Tudom, hogy ma már a színészek sem élnek olyan mulatósan, jávorpalisan, de azért nem szerzetesek. Hogyan szokott ismerkedni?

- Kezdek nagyon fatalista lenni nőügyben. Többször jártam már úgy, hogy nagyon akartam egy kapcsolatot, tisztára elborult elmével, és az esetek többségében tévedtem.
Ezért kezdem hinni, hogy az a találkozás, amelyiknek meg kell történni, akkor is összejön, ha elutaznék Alaszkába.
Egyébként szeretek udvarolni, amennyiben belülről hajt valami egy nőhöz. Csak akkor bénulok meg, ha ezt elvárják tőlem.

- Hát igen, így beszél ez igazi férfi: inkább én küzdjek meg azért a nőért, mint fordítva.
- Megküzdeni azért érdemes, akit elnyerünk a végén. Akiért csak küzdeni kell és nincs olyan érzés, hogy 'ó, az én drágám az enyém lett, szeret engem', megette a fene az egészet. Az ember előbb-utóbb elfárad a folyamatos bizonytalanságtól.

- Tehát az se jó, ha a nők nagyon kéretik magukat?

- Mondjam azt, hogy nem kéretik? Egyre több olyan lányt látok, aki megteremti magának azt, amit régen a férfiak teremtettek meg neki. Mindent egyedül: családot, egzisztenciát, anyagi biztonságot. Ez ellen nincs semmi kifogásom, de egy bizonyos életkorban az önmegvalósító nő elbizonytalanodik és az kérdi: „Na de hol van az a férfi, akinek némi gyöngédségre vágyakozva a vállára hajthatom az én gyenge, cicácska fejemet?” Csakhogy ő már nem gyenge cicácska. Az idegrendszere is olyan, mint egy férfié. S miután valakinek gyöngének is kell lenni, a férfi az, aki ezt a szerepet átveszi a nőktől.

- Ez elég pesszimistán hangzik. Van barátság férfi és nő között?

- Egyáltalán nem tartom kizártnak. Kivéve az olyan esetekben, ha az egyik kicsit többet akar a másiktól.

- Ha most abban a helyzetben lennénk, hogy akár udvarolhatna is nekem, ami teljesen kizárt, miket mondana, hogy megkedveljem?

- Ezt nem lehet szavakban kifejezni. Egyetlen szó sem teremt igazán komoly kapcsolatot két ember között.

- Hanem, mi?

- Az énje, a szaga, a cselekedete.

- Bölcs dolgokat mond.

- Meg is fizettem ezért, súlyos tapasztalatokkal.

- Megbánta?

- Egy centimétert se csinálnék másképpen. Szerintem érdekes dolgok történnek még velem az életben, és ezt a várakozást is élvezem.