Vámos Anna: Beszélgetés Szervét Tiborral
Radnóti Színház Szín-Lap, 2004/2.

2003. júniusában Szervét Tibor másodszor is megkapta a Radnóti Színház Közönség-díját.

– Gondolta-e, hogy Ön másodjára is megkapja ezt a díjat?


- Óriási meglepetés volt, hogy a Radnóti közönsége megint nekem szavazta ezt a díjat. Meg voltam hatódva. A közönség Miskolcon is megszavazott nekem díjakat, ez mindig nagyon nagy öröm számomra, ahogy múlt évben a Súgó-csiga-díj is az volt.

– Októberben volt a Szilvia, a K. bemutatója. Mit szeretett a legjobban a darab próbáin?

- Két dolgot. Egyrészt a Gothárral való együttműködést nagyon élveztem. Az első pillanattól kezdve kiderült, hogy egy húron pendülünk. Ő is ott gondolta ironizálhatónak vagy nevetősnek a pillanatot, ahol én, ő is ott érezte nagyon megrendültnek Martin Grayt, ahol én. Nagyon fontos, hogy ilyen alapvetésekben egyetértsünk. Másrészt szerettem magát azt a lehetőséget, hogy olyan embert játszhatok el, aki ennyire szélsőségesen odaadja magát egy érzelemnek. Tökéletesen normálisnak tűnik az élete; sőt, felsőfokon kvalifikált mindenféle anyagi, családi, szakmai szempontból – mégis ennyire elsöprően ki tud bukni.
Ennél a darabnál képtelenség elvárni a nézőktől, hogy egyértelműen és egyöntetűen megrendüljenek. Van, aki tényleg megrendül tőle. Mások szerint úgy hülyeség az egész, ahogy van. És van olyan is, aki azt mondja, hogy Atyaúristen, ezen még lehetett volna többet röhögni. A nézőtérről sokszor hümmögést lehet hallani, és hogy „Ú, szegény”, meg „Na most… ajjaj!” és „Jézusom…”. Nagyon jó dolog, hogy ennyit reagálnak.

– Mi az, ami a legtöbb nehézséget okozta a próbák alatt?

- Van olyan szerep, amihez az ember felölt egy szakmailag megvarrt „szerep-ruhát”. Ebben a darabban ez nem elég, végig hitelesnek kell lenni. Meg kell történnie a szívemben annak, ami Martin Gray szívében megtörténik. Ez nagyon nehéz, és nem is mindig sikerül.

– Bizonyos nézők prűdségét borzolja ez a színdarab. Volt-e valami, ami Önnek is „túl sok” volt?

- Mi az, hogy volt. Még tíz nappal a bemutató előtt is, Gothár azzal cseszegetett, hogy az nem lehet, hogy még mindig elpirulsz, amikor kimondod, hogy szerelmes vagy.
Ha szó szerint vagy képileg belegondolunk, amiről ebben a darabban szó van, az marha undorító. De az is biztos, hogy ez az effekt nem így hat a nézőkre. Elsősorban, másod-, harmad-körben nem az undor az élményük, ebben majdnem biztos vagyok. Akik látták, mind ezt mondják. Feltehetően a szerző sem egy az egyben akart olyan embert ábrázolni, aki éppen ebbe a szélsőséges helyzetbe keveredik. Inkább úgy gondolom, ez neki is ürügyül szolgált ahhoz, hogy egy mélységes érzelmi kataklizmába került embert megírjon.

http://www.radnotiszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view =article&id=4143&catid=12:a-radnoti-szinhaz-szinlapja&Itemid=28