Böszörményi Bori: Aki minden este megjár poklot és mennyországot
Gyöngy, 2003/2. p.46-47.

Amikor a mozivásznon megláttam Szervét Tibort, azt kérdeztem magamtól: Istenem, hol rejtegették eddig ezt a bársonyos hangú, sármos palit? Aztán beszélgetésünk során rájöttem, hogy a jóképű, vonzó színész komoly, mélyen érző, az életét tudatosan tervező férfi. Számára a színészet nem a magamutogatás eszköze.

- Jogi egyetemet végzett, mégsem maradt jogász. Miért?


- Úgy gondoltam, az embernek kell, hogy legyen hivatástudata és én ebben a szakmában nem találtam meg. Sodortatott állapotként éltem meg az egyetemi éveket. Aztán amikor az IKV-nál dolgoztam, sőt már előtte, felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, de nem vettek fel. Elmentem statisztálni Veszprémbe és a rákövetkező évben bejutottam a Színművészetire.

- Miért nem jelentkezett egyből oda?

- Nem vagyok az a fajta, aki bármit is menet közben abbahagy. Ráadásul nem volt bennem annyira erős a motiváció a színészet iránt, hogy tudtam volna: nincs miért maradnom a jogi egyetemen. Meg úgy gondoltam, hogy becsületből is el kell végeznem, ha már édesanyám kifizette azt a drága, ki tudja, hány évet.

- Hogyan élte meg, hogy érett fejjel újból az iskolapadba kellett ülnie?


- Rémes volt! Az első két évben ügyetlen növendéknek bizonyultam. Bár a csoporttársaim jóval fiatalabbak voltak nálam, egyáltalán nem éreztem a felnőttségem. Nem találtam a helyemet, főleg az első két évben. Azt gondoltam, lesz valamiféle szeretetteljes mester-tanítvány légkör, de hát nem! Ehelyett kőkeményen teljesíteni kellett! Féltem, mert nem tudtam, mit kell csinálnom. Valószínűleg a személyiségem volt rettentően görcsös, zárt.

- A tanárai ezt nem vették észre?


- Talán észrevették. De olyan mester-tanítvány beszélgetésekre nem került sor, ami segített volna. Visszajelzésként egyetlen ember, Sőtér Magda tanárnő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ezt így nem lehet. Jót is tett. Bár tulajdonképpen nem értem, miért nem rúgtak ki.

- A főiskola után Szegedre került…


- … ahol egy csomó egyívású ember dolgozott együtt. Akkor kezdődött Ruszt József második szegedi korszaka, ami nagyon rövid ideig tartott. Fellázadt. Később együtt alakítottuk meg a Független Színpadot. De az az egy év fejedelmi volt. Sok fiatal színész, akkor indult a Szegedi Balett, nagyon jó csapat, fergeteges hangulat jellemezte ezt az időszakot.

- Miskolc volt a következő állomás, ahol imádta a közönség. De onnan is elment!

- Persze! Egy idő után mindenhonnan el kell menni, mert nem érkezik több impulzus. Más oka is volt: négy helyre is hívtak, ugyanakkor megszületett a gyermekem és fel kellett mérnem, hogy az igazi erőpróba – bármennyire is nagyszerű a miskolci helyzet – az, ha az ember országszerte elismert színészekkel dolgozhat együtt.

- A gyermeke születése milyen változásokat hozott az életébe?


- Alapvetően más értelmet kaptak a dolgok. Addig mániákusan úgy éreztem, hogy a színház az egyetlen terület, ahol teremteni tudok. Gergő születésével átbillent az élet súlypontja és rájöttem, hogy ennél szenzációsabb dolog nincs a világon! Teljes mértékben apává váltam.

- Nem sajnálja, hogy a színház elveszi a közös estéket?


- De, nagyon! Három-négy éves lehetett a fiam, amikor egy nap megfogta a lábam és azt mondta: „Tudod mit, Apa? Ne menjél ma este dolgozni!” Hát, az szívszorító volt! Akkor meséltem neki egy történetet. Arról szólt, hogy mi történne, ha nem mennék be a színpadra, amikor felmegy a függöny és mindenféle nénós autókat meg helikoptereket szőttem bele a mesébe. Csillogó szemmel hallgatta, aztán szépen el is engedett. Viszont utána hosszú időn keresztül minden alkalommal el kellett mondanom az egész történetet úgy, ahogyan először hallotta.

- Tudja, hogy Ön neves színész?


- Nem hiszem, hogy ezt ő így éli meg. Amikor elsős volt, egyszer úgy jött az iskolafolyosón velem szemben, hogy „Apa, most mondta a Sándor Andris, hogy te egy híres színész vagy!” Szerintem jól kezeli ezt a témát, nem csinál különösebb ügyet belőle.

- A Valami Amerika Alexe országos hírű színésszé tette. Mesélne a forgatáson szerzett élményeiről?

- Nagyszerű volt! Nem gondoltuk volna, hogy ilyen hihetetlen sikere lesz! Élvezetes munka volt, nem történtek balhék, remek élmény maradt számomra. A forgatás – mivel előtte sohasem forgattam – szokatlannak tűnt. Rábíztam magam Herendi Gáborra és nem is bántam meg. Visszanézve ugyan találtam a filmben néhány jelenetet, amit talán már másként csinálnék, de most is nagyon tetszik a film.

- Nem bántja, hogy sokévi, komoly színészi munka nem hozott olyan ismertséget, mint egy alapjában véve kommersz film egyik szerepe?

- Miért bánnám? A színház – műfaját tekintve – nem teszi lehetővé, hogy az ember olyan nagy számú néző előtt mutatkozzon be, mint a tévé vagy a mozi esetében.

- Tetszik Önnek ez az ismertség?

- Persze. Jó érzés, amikor megismerik az utcán az embert. Bár alig járok az utcán.

- Önnek ítélték a Súgó Csiga Fődíjat, amely a színházszerető közönség főhajtása ön előtt.

- Nagyon örülök ennek a díjnak. Minden olyan elismerés, gesztus, ami a nézőktől érkezik, egyfelől nagyon ritka, másfelől nagy örömöt jelent. Roppant meglepő volt, hogy az internetes szavazók engem hoztak ki győztesnek!

- Olyan embernek tűnik, aki próbálgatja a képességeit, kíváncsi a saját határaira. A küzdősport is ennek az útkeresésnek a része?

- Nem, a küzdősport az út megtalálását jelentette számomra. Szeretem azt a lelkiállapotot, ami ehhez kell, és amit nagyon nehéz elérni. Ez egyfajta megnyugvást jelent. Ebben az állapotban az ember szívvel-lélekkel dolgozik, mégis van egy távolság, ahonnan rálát a dolgokra. Most, négy év után kezdek a tudatára ébredni, hogy mit jelent a test középpontja, hogy miként tudom uralni a testemet, akaratomat. Valamelyik mester ezt úgy fogalmazta meg, hogy a keleti embernek a köldöke alatt van a testsúlya, míg az európai embernek a fejében, aki ezért mindig felborul! Mi is folyamatosan felborulunk – szakmailag, erkölcsileg -, és nehéz visszaállni. Ha az ember dolgozik, azt kell valahogy elérnie, hogy az énje uralkodhasson az érzelmei felett és ne fordítva.
Arra törekszem, hogy megtaláljam a belső csöndet, a belső centrumot. Ez egyfajta magatartás-keresés, nem valamiféle spirituális, misztikus dolog. Bevallom, néha rácsodálkozom arra, hogyan jutott el idáig az a ceglédi zenei általánosba járó kisfiú, aki én voltam! Ha megnéznék az érettségi tablómat, látnák, hogy az utolsó három diák közé tartoztam, akiről azt feltételeznék, hogy negyvenéves korában elkezd aikidózni. Annyi furcsa állomás volt az életemben, amikre korábban nem is gondoltam volna! De nem baj, kezdem nagyon élvezni az élet meglepetésekkel teli változatosságát!

- Hogyan került az aikido közelébe?

- A kezembe nyomtak egy szórólapot! Eljutottam a mostani mesteremhez, aki hihetetlen rugalmassággal kezeli az időproblémáimat, hiszen az estéim majdnem mindig foglaltak. Nagy tisztelője vagyok a távol-keleti harcművészeteknek, mert úgy gondolom, hogy aki ezt a fajta sportot művelni tudja, az valami őrületesen nagy tudás birtokában van. Nekem mindegy lett volna, hogy milyen edzéssel kerülök kapcsolatba! Lehetett volna kung-fu, karate, vagy bármi más.

- Hasznosítja ezt a tudást a színészetben?


- Igen, valamelyest. Az egész életemre hatással van azzal, hogy erős belső fegyelmet ad.

- Igaz, hogy iskolát nyit?

- Nem iskola, felvételi előkészítő lesz azoknak, akik színész szakra szeretnének felvételizni. Emlékszem, milyen rossz volt, hogy amikor felvételiztem, nem kaptam semmiféle segítséget, pedig nagyon rám fért volna! Egyrészt szeretném a felvételizőket megkímélni ettől, másrészt azt akarom, hogy a gyerekek tanuljanak egymás hibáiból és sikeréből is. Talán picit uralják majd saját magukat és jobban tudják kezelni a felvételi idején jelentkező stressz-helyzeteket is.

- Miért jó színésznek lenni?


- Egyrészt, mert hatni lehet a nézőkre: fontos érzéseket élhetnek át a nézőtéren. Hevesi Sándor írja: „Azért tapsolnak a nézők, mert bepillanthatnak a Mennyországba anélkül, hogy belevakulnának és belepillanthatnak a Pokolba anélkül, hogy odavesznének.” Másrészt az ember annyi különböző életet élhet így… csalódhat, lehet szerelmes, örülhet, sírhat, harcolhat, elbukhat – és ezek az életek valahogy a sajátunkká is válnak.

- Milyen szerepre vagy rendezésre vágyik?

- Én magára a színészetre vágyom. Nagy szerencse, az élet külön adománya, hogy ilyen csodálatos szerepeket játszhattam. A rendezés már egy fogósabb kérdés, erről most még nem tudok mit mondani.

- Ha újra kezdhetné, ismét színész lenne?

- Nem tudom, mert erre most felelőtlenül tudnék csak válaszolni. Az biztos, hogy van néhány szakma, amit szívesen kipróbálnék. Lennék karmester, pilóta, orvos, vagy akár harcművész mester.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy egyik napról a másikra otthagyja a színészetet és belekezd valami másba?

- Nincs kizárva. Nem nagy a valószínűsége, de nincs kizárva.