Filmszerepben: Szervét Tibor
Danubius Online, 2002.10.08.


Színházi szerepek hosszú sora áll mögötte: Mercutio, Hamlet, Asztrov - Csehov: Ványa bácsijában, Cyrano, Vladimir, Beckett Godot-ra várva című darabjában… No és az első rendezés: tavaly Miskolcon állította színpadra Neil Simon: Mezítláb a parkban című darabját. A Valami Amerika sztárjával, Szervét Tiborral beszélgettünk.

Herendi Gábor rendező a Radnóti Színház egyik darabjában fedezte fel magának Szervét Tibort, és kérte fel első nagyjátékfilmje, az utóbb hatalmas közönségsikert aratott Valami  Amerika egyik főszerepére. Jelenleg Csehov: Három nővér című darabjában Versinyin szerepét próbálja a Radnóti Színházban. Fáradtan, kétségekkel telve jön le a színpadról, és magában, félig hangosan még mindig azon morfondírozik, hogy abban a bizonyos pillanatban vajon mit akarhatott Csehov? A színház aprócska, modern öltözőjében se maskarák, se festékek. Beszélgetünk. Filmről, szerepekről, rendezésről.

- Első filmes szerep az első filmes Herendi Gábor Valami Amerika című filmjében?


- Még főiskolásként játszottam Pacskovszky József Sellő félig a habokból című vizsgafilmjében. Nagyon szép történet volt, az volt az első filmes szereplésem. De ennek már tizennégy éve. Ahhoz képest első filmes vagyok…

- Mondja, hogy lehet az, hogy eddig nem találták meg a filmszerepek, a rendezők, hiszen időközben készültek magyar mozik?

- Voltak magyar filmek - a Mesea utó, a Hyppolit - csak én nem kellettem.

- Nem kellett, vagy nem akart filmezni?


- Dehogynem akartam, szerintem nincs olyan színész, aki ne vágyna filmszerepre, engem egyszerűen nem hívtak.

- Meglepődött Herendi Gábor felkérésén?


- Az volt az első kérdésem, hogy miért pont én? Olyan szokatlan fordulat, esemény volt az életemben, hogy nem maradt meg bennem a kérdés. Erre elmondta, hogy látott valamelyik darabban, talán a Rokonokban, a Radnótiban – de talán másban is – és amit látott, nagyon tetszett neki, így esett rám a választása.

- Tetszett a film ötlete?


- Hogyne, mondtam is Gábornak, ha a nézők feleennyit nevetnek a film alatt, mint én a forgatókönyvet olvasva, akkor már nyert ügyünk van.

- És lett?


- Nyert ügyünk? Hát igen, a közönség véleménye ezt igazolja, noha én személy szerint nem számítottam ekkora sikerre, nézőszámra, szakmai visszhangra.

- Nagyon másként zajlott a forgatás, mint a színházi próbák? Gondolok itt a rendezői instrukciókra, a világításra, a kameraállásra?

- A kamera előtti játék nagyon eltér a színpadi munkától, és a filmszínészet szakmai része számomra teljesen járatlan út volt. Egy kísérlet. Ugyan tizenvalahány év színpadi munka lehetővé teszi az embernek, hogy körülbelül tisztában legyen a saját működésével: milyen tartalmat hogyan gondol színre vinni, ehhez miféle kifejezést, ábrázolást talál ki. Mennyit kell megmutatni abból, amit az ember az adott pillanatban érez, és mi az, ami automatikusan látszik. Színpadon ugyanis exponálni kell, rásegíteni bizonyos eszközökkel, hogy a húsz, harminc méter távolságban ülő néző is lássa, hallja, és maradéktalanul élvezze a játékot. A forgatáson a kamera közelsége miatt már az is elég, ha a tartalom létezik, automatikusan kifejeződik. Mégis, vannak olyan pici dolgok, amiket meg kell szerelni, ábrázolni ahhoz, hogy ne legyen idegen a vászontól, se sok, se kevés… Ebben adott nagyon sok segítséget Herendi Gábor, biztonságot nyújtott, rá lehetett támaszkodni.

- Hogyan élte meg a szerepet? Ki Alex, ez a magát amerikai milliomosnak kiadó pasi valójában?

- Az én dolgom, hogy mit gondoltam játék közben róla. Alex az, akit a néző megismer. Mindenkinek kialakul valamilyen képe, lenyomata róla, nem dolgom, hogy minősítsem a saját munkámat. Tök érdektelen, hogy én mit akartam kihozni belőle. Kapok jófajta kritikákat: Megszólítanak a bevásárlóközpontban: „Valami Amerika? Nagyon jó volt! Gratulálok!” Keres Emil mondta a múltkorában, hogy jól becsaptál te engem ebben a filmben! A szélhámosokat az ember felismeri, de rajtad egyáltalán nem lehetett észrevenni, hogy szélhámoskodsz! Csak néhány furcsa snittel, kacsintással érzékeltették, hogy valami hibádzik, a végén pedig kiderül, hogy jól rászedtél mindenkit. Nekem tátva maradt a szám a csodálkozástól és a felismeréstől. Voltak, akik dicsértek, hogy milyen szenzációsan beszélek angolul, mások azt mondták, hogy te nagyon jól beszélsz angolul, de nem amerikai akcentussal! Igaz. A gimnáziumban, később a jogi egyetemen tanultam a nyelvet, igaz ott már szakzsargont: büntetőjogot, polgárjogot. Amikor külföldre utaztam, egy idő után átszakadtak a nyelvi gátlásbeli korlátok, és merek beszélni, de még mindig nem beszélek folyamatosan, macera újból és újból belelendülni. Az is igaz, hogy nem volt elég időm felkészülni, mindössze kétszer ültem le egy amerikaival, akivel átvettük a szöveget. De végül is jól jönnek ki a nyelvből adódó poénok.


- Mit szóltak a kollégák a színházban?


- Tetszett nekik, van valami ebben a filmben, ami eltalálja az embereket. Van, aki azt mondta, hogy nagyon helyes film, de hogy mitől ilyen őrült siker, azt nem érti. Úgy tűnik, hogy a mai magyar nézőnek nagy hiányt tölt be. Nyilván azáltal, hogy jellegzetesen történetmesélős, nagyon a mai korból fakad, a fiatal réteghez is szól, jó arányokkal van feldúsítva zenével, videóklippekkel, finom, érdekes közegben játszódik. A történet átélhető, a nézők megszeretik a szereplőket.
Annyira kevés film készül Magyarországon, a magyar színésztársadalom nehezen jut hozzá filmes szerepléshez, eseti élményt jelent sokaknak, ezért kicsit misztikus, vágyott munka. Szemben az amerikai filmiparban tapasztalható mindennapos színészi elfoglaltsággal.

- Izgult, amikor először látta a filmet?


- Nagyon. Szerintem első körben mindenki saját magát nézi: benne van-e minden, amit bele akartam tenni a jelenetbe, és úgy jön-e le? Mindenki másnak látja magát, másnak hallja a saját hangját. Az lejön, hogy nagyon jó hangulatban telt a forgatás, sokat bohóckodtunk.
A színpadi munkákat nem szoktuk felvenni és visszanézni, de amikor esetleg sor kerül rá, akkor teljesen idegennek tűnik. Egy darab két előadása sem hasonlít egymásra.

- Mondja meg őszintén, hányan kértek interjút Öntől mielőtt és miután elkészült a film?


- Nagyságrendekkel többen, sokkal, de sokkal többen. De hát ez ezzel jár, majd elmúlik, ha nem lesz több téma. Én nem gondolok mást: két évvel ezelőtt ugyanígy vélekedtem az életről, a szakmáról, de a siker irtó jó érzés.

- Szereti a filmeket?

- Persze, nagyon. Utolsó Tangó Párizsban Marlon Brandóval az örök Top 5-ben, vagy Volt egyszer egy vadnyugat, vagy a Titkok és hazugságok, hogy három különböző csillagrendszerből mondjak példát. Mindig szerettem a megrendítő filmeket, azokat, amelyek egy komplett, élő világot mutatnak be. De szeretem a sci-fi-t is. A Csillagok háborúja első három részére egyenesen irigy vagyok, hogy kitaláltak egy világot, vagy a babókból, varázslókból, szellemekből felépített Gyűrűk Urát is említhetném, no és a Harry Pottert . Engem a mese érdekel, intenzíven és minden létező formában. Akkor is, ha ez nagyon komoly, felnőtt mese, mint a Párizs, Texas. Elmerülök abban amikor mesélnek nekem: „Képzeld el, az történt ezzel az emberrel…” Egyszer csak látok kibomlani egy történetet, ami az érzelmeimre interferál, a szereplővel tudok azonosulni, mert hasonlót él át, mint én. De itt van a Monty Python: a Bryan élete és a Gyalog Galopp a szívem csücske… amikor elfütyörészik a latrok és a keresztre feszítettek énekét. A kalandfilmeket és az akciófilmeket is bírom, amikor jön Sylvester Stallone és Antonio Banderas és keresztül-kasul lövöldöznek. Nekem például Stallone nagyon tetszett a Rocky első részében, mélyen, izgalmasan játszott. A hőstörténeteket kiváltképp kedvelem, amikor valaki valamiben kiváló. Nagyon nehéz nem közhelyesen ábrázolni. Legutóbbi ilyen negatív élményem az Egy csodálatos elme : amikor az egyébként kiváló színész, Russell Crowe, kiváló maszkmesterek munkájával a fején sírva nézett egy síró feleségre a sírós Nobel-díj átadáson és sírva eldadogja, hogy mindent a családjának köszönhet, hát akkor én már nem tudok meghatódni. Ellentétben a Titkok és hazugságok című filmmel, amikor az alkoholista nő visszaemlékezik, hogy honnan lehet fekete gyereke, akkor az egyik szemem sír, a másik nevet. Mi jut még eszembe? Etűdök gépzongorára, Nikita Mihalkov. Amikor egy ember fellázad az egész pokoli sors iránt, útra készen áll az esőben, már a kocsi rúdját fogja, és világgá ordítja a fájdalmát. Közben kiderül, hogy a lovat két éve eladták… Szeretem a mostani John Travoltát, jó kis derűs csávó lett belőle.

- Milyen volt az első rendezés, a nő-férfi viszonyát boncolgató Mezítláb a parkban?

- Nagyon élvezetes munka, rengeteg praktikus dologgal kellett foglalkozni. A színészetben van valami bűbáj, Isten kezében vagyunk, hogy az adott pillanatban eljön-e az érzés, ami kell. Ezzel a passzivitással szemben a rendezés aktív állapot, komplex színházi tevés-vevés. Egy csomó kapacitásomat megmozgatta, amiről hosszú ideje éreztem, hogy megvan, csak eddig nem kellett használnom. Azt nem tudom, hogy eladja-e magát a darab, és én nem vagyok utánamenős típus. De akinek bízom az ízlésében, és kíváncsi vagyok a véleményére, azt megragadom a kabátja hajtókájánál, megkérem, hogy nézze meg Miskolcon a darabot, és ha tetszik, hívjon rendezni!

- Idén több színházi díjat is kapott…


- Most jut eszembe, mostanában csak közönségdíjat kaptam. Miskolcon a színház társulata a mi darabunkat szavazta meg a legjobb prózai előadásnak, én kaptam a legjobb rendezőnek járó elismerést. A Radnóti Színházban közönségdíjas lettem, és itt a Súgócsiga-díj. Remek érzés, hogy maga a néző dönt, egy cs omó ember veszi magának a fárads ágot, felírja a nevem és az előadásom címét egy darab papírra és bedobja egy ládikába. Köszönet érte.

http://w3.danubius.hu/FilmCikk.aspx?ArticleID=3c69477f-5c32-4b50-bfcb-42931e25f93e