Péter Zsuzsa: Nagyon szeretek játszani
Budai Polgár, 2002/6 – március 26. p.13.


Estéről estére találkozhatunk vele a Radnóti Színházban, a televíziós Kávéházban és nemrég mutatták be a Valami Amerika című vígjátékot, amelyben immár a mozinézőket is meghódította összetéveszthetetlen baritonjával, kisfiús mosolyával. Szervét Tibor ugyanis igazi sármőr.

A kis budai vendéglőbe belépve, ahová a találkozót megbeszéltük, a pincérek régi ismerősként üdvözlik. Ez a törzshelye? - kérdezem.


- Igen. Amikor még Melódia kisvendéglő volt, kék-fehér kockás abroszokkal, akkor szoktunk ide a barátaimmal. Isteni vasi pecsenyét lehetett itt enni. Persze más helyekhez is kötnek szép emlékek, hiszen szinte egész eddigi életemet a II. kerületben töltöttem. A Vérhalom tér, a Józsefhegyi kilátó, a 11-es busz végállomásánál Mátyás király vadasparkja, azután később a régi Móricz Zsigmond Gimnázium és környéke, a körszálló és persze a Moszkva tér összes programunk állandó kiindulási pontja, kedves és fontos helyszíne volt az életemnek. Sajnos, ez a régi budai hangulat már a múlté. Három évet töltöttem Miskolcon; amikor visszajöttem, nem tudtam közlekedni, úgy megváltozott minden. Emlékszem, a Mecset utca, az Apostol utca csendes és kietlen volt. Ma húsz perc kell, mire kocsival leérek a Margit hídig.

- Miért lett hűtlen Miskolchoz?


- Én ezt nem mondanám így. Először a Független Színpadnál játszottam, de ez nem tartott túl sokáig. Azután jött a Miskolci Nemzeti Színház, majd a Vígszínházhoz szerződtem és már hatodik éve vagyok a Radnótiban, ahol nagyon jól érzem magam.

- Kik voltak az eddigi pályája meghatározó személyiségei?


- Ruszt Józseffel a főiskola utolsó évében találkoztunk, és ő a szó univerzális értelmében a mesterünkké lett. Nemcsak a szakmát tanította, hanem az élet szinte minden területén iránymutató volt, igazi tanító. Nagyon sokat köszönhetek neki, sajnálom, hogy később megromlott a kapcsolatunk. Szeretek együtt dolgozni Verebes Istvánnal, Gothár Péterrel és Valló Péterrel is.

- Miskolcon rendezett is.

- Egyet. Ez amolyan kísérletféle volt. Most azonban ismét rendezni készülök. Neil Simon Mezítláb a parkban című vígjátékát - megint Miskolcon.

- Játszik is a darabban?

- Nem. A múltkoriban játszottam. Nehéz volt. Bár, az ember, ha szerencsés, színészként gyűjt annyi tapasztalatot, hogy kipróbálja, át tud-e látni nagyobb struktúrát. Ez engem nagyon izgat. Ugyanis a színésznek egyszerre csak egy szereppel kell foglalkoznia, a rendezőnek akár hattal-héttel is, és ugyanolyan empátiával kell fordulnia mindenkihez.

- Mit tesz, hogy jó kondícióban maradjon?

- Rendszeresen sportolok, most már mindennap. Szükségem van rá, e nélkül nem is érezném jól magam a bőrömben. A színészet roppant fárasztó tud lenni. Sok energiát igényel, hogy érzelmeket, vágyakat juttassunk el a nézőkhöz. Eleinte mindig bennem volt egy rendkívüli megfelelési vágy, nagyon akartam, hogy minden pillanatban, minden gesztusban és hangsúlyban a lehető leghitelesebb legyen a figura. Ma már nem igyekszem ennyire görcsösen, de azért az állandó izgalmi szint megmaradt, ami pusztán attól a ténytől keletkezik, hogy sokan néznek.

- Sokan nézik és sokan szeretik.

- Nem tudom. Remélem. Mostanában valóban többen megismernek, megszólítanak, hiszen két televíziós produkcióban és a Valami Amerika című filmben is láthatnak. A barátaim szerint még a csapból is én folyok, de megnyugtattam őket, hogy egyszer úgyis "elállok".

- Milyen érzés volt eljátszani első filmfőszerepét?


- Nagyon élveztem a forgatást, mert a film különös világ. Az egész stáb, a sminkes, a kellékes, az operatőr azon dolgozik, hogy abban az egy-két perces jelenetben, amit néha többször is föl kell venni, a lehető legjobb legyen a színész. Jó érzés ez a folyamatos pátyolgatottság. Nehéz viszont, hogy nincs próbaidőszak. A színházban a produkció létrejöttét megelőzi egy hosszú elemző munka. Minden jelenetet átbeszélünk, több szemszögből megvizsgáljuk, így szinte a színész vérévé válik a szerep. A filmnél megkapjuk a forgatókönyvet, egyetlen próba van a felvétel előtt, úgy játszunk, ahogy az ösztöneink súgják, és ezt formálja azután a rendező. Sokkal rövidebb idő alatt kell tehát "igazivá" válni.

- Milyen érzés viszontlátni önmagát a filmvásznon?


- Elég bénító volt, mert tudom, nem lehet rajta változtatni.

- Visszatérve a színházhoz, mi a legkedvesebb szerepe?


- Mindegyiket nagyon szeretem. Meglehetősen széles repertoárban próbálhattam ki magamat. Főleg Miskolcon volt lehetőségem a legkülönbözőbb figurákat eljátszani Jágótól Bóni grófon, Schluck Tónin és Cyranón át Hamletig. A most futó darabok közül talán a Ványa bácsit emelném ki, amely már a 125. előadásnál tart. Szerencsés csillagzat alatt született és ritka szép produkció lett. Mindenkinek nagy feladata van benne. Még most is nagy élmény eljátszani - remélem megnézni is. A legutóbbi bemutatónk, a Patkányok is szeretett, de kegyetlen darab. Szörnyű sorsokat és élethelyzeteket mutat be.

- Szinte minden este fellép. Jut elég ideje a családra, a gyerekére?


- Ez nehéz ügy. Hatalmas kincs három olyan nap, amikor szabad vagyok. Ilyenkor mindig elmegyünk valahová a fiammal, vagy otthon legózunk, társasozunk, megtárgyaljuk, mi volt az iskolában. Egyszer elvittem őt színházba, az Anconai szerelmesek századik előadására. A végén nagy buli volt, a süllyesztőből feljött egy hatalmas torta, óriási siker, taps. Sose felejtem el, milyen boldog volt akkor a kisfiam; ott ült kipirult arccal, csillogó szemmel, azután megkérdezte: - Apu, téged ennyien ismernek?

- Esetleg a papája nyomdokaiba lép majd?


- Nem szeretném, mint ahogy az én anyukám sem örült, hogy színésznek megyek. Mert nagy ára van annak, hogy most interjú készül velem. Rendkívül nehéz egy színésznek normális családi életet élnie. Pedig egyre nagyobb értéknek tartom a stabil családi viszonyokat. Mára megszabadultunk azoktól a régi elvektől, amelyek anyáink és nagyanyáink idejében olyan szilárddá tették az emberi kapcsolatokat, de helyettük nincsen semmi más. Bárki bármikor elhagyhatja a párját, felrúghatja az addigi életét. Ez nem jó. Főleg nem a gyerekeknek. A másik, ami nagyon keservessé tudja tenni ezt a pályát, hogy a színész kiszolgáltatott a nyilvánosságnak. Ha valaki nagy művészi ambíciókat dédelget magában, de valahogy mégsem kap megfelelő szerepeket, kiugrási lehetőséget, nem tudja megmutatni magát, és az nagyon fáj.

- Ön mégsem rettent el.

- Nem, bár én nem azért lettem színész, hogy megmutassam magamat, hanem mert imádok játszani. Bármit, mindent. És hiszek abban, hogy a színpadról a nézőket nagy katarzisokkal lehet megajándékozni, és ez az igazi értelme és szépsége ennek a pályának.íbr>

http://www.budaipolgar.hu/kornyezetunk/?newswf2_action=print&newswf2_id=255