(kp): Próbák, életek. „Nem biztos, hogy színésznek születtem”
RTV Műsormagazin, 2002.03.25-31. p.2.

- Úgy látom, önnek jó érzéke van a groteszkhez. A Ki kicsodában rendhagyó módon feltünteti, hogy egykor ablaktisztító volt és azt is nyilatkozta már, hogy végzett jogászként egy ingatlankezelő cég bérleményhasznosítási csoportvezetője, később pedig egy kft. kifutófiúja és igazgatóhelyettese lett egy személyben, akinek a telefonos ügyintézés és cipősdobozpakolás volt a munkaköre. Mintha egy Rejtő-hős pályafutásának állomásai lennének ezek. Mit adtak önnek, mint színésznek?

- Ezek voltak az én „próbaéleteim”, amelyek emlékei segítenek elkerülni a színészet gyakori hibáját: hogy túlságosan elméleti legyen. Mivel gyakran játszunk olyan embereket, mondjuk gyógyszerészt, mérnököt vagy sofőrt, akiknek valódi életéről alig-alig tudunk valamit, hasznosnak érzem, hogy sokféle közegben, sokféle ember között mozogtam korábban.

- Ha ezek próbaéletek voltak, akkor most már az előadás zajlik. De ha ön valójában színésznek született, miért lett az csak olyan későn, harmincévesen?

- Nem vagyok benne biztos, hogy színésznek születtem, s a mostani állapotomat sem élem meg teljesen véglegesként. Lelkem mélyén ma is szívesen lennék egyszer még sebészorvos vagy karmester. Kamaszként jutott először eszembe, milyen igazságtalan, hogy csak egy életünk van. Az lenne jó, ha sokfélét próbálhatnánk ki: teljes életeket, születéstől halálig. Aztán a tapasztalataink birtokában választhatnánk ki a hozzánk leginkább illőt. Későn érő, lassan formálódó típus vagyok.

- A színészet önmaga keresésének útja az ön számára, ám, mint mondta, csak ritkán jelent örömteli szabadságot, pedig az ön számára nagyon fontos a szabadság. Miért nem elég a színészet kínálta szabadság, amelyet különféle sorsok magára öltése kínál?

- Michael Ende Végtelen történet című könyvének hőse csak vágyai és kívánságai révén, belső hangjaira hallgatva juthat ki a tízezer ajtajú templomból. Nekünk is hasonló módon kellene döntenünk minden kérdésben. Hétköznapi értelemben az lenne az igazi szabadság, ha mernénk mindig a belső hangjainkra hallgatni és semmilyen érdek, megfontolás nem játszana közre a döntéseinkben. Ha azt mernénk mondani annak, akit szeretünk: gyere, éljünk együtt – és nem átgondolnánk, hogyan lenne jó. Ha nem pénzért dolgozna az ember, hanem azért, mert ahogy ő csinálja, úgy csak ő tudja és biztos benne, hogy úgy lesz igazán jó.

- Így beszélt egyik nagy sikeréről: „Szeretem Cyrano lényét. Szeretem benne, hogy annyira bátor s hogy szinte nincs benne megalkuvás. Egy nagy romantikus lény.” Titkon mintha önmagáról beszélt volna. Szégyelli a romantikusságát?

- Szívesen lennék Cyrano, de sem a szó szoros, sem átvitt értelmében nem vívok olyan jól, mint ő. A romantikus voltomat mindig fenyegeti a „jó lesz ez így is”, napi küzdelmet kell folytatnom magammal, hogy ne váljak cinikussá, „pudvásan flaszterré”. De sohasem akarok lemondani arról, hogy az ő készségeit létrehozzam magamban.

- Készségeket létrehozni? Nem fából vaskarika ez?

- Hiszek benne, hogy minden létrehozható, amire az ember vágyik.

- Ez a mondata az aikidóhoz vezet, amelyről azt mondta: azért gyakorolja már öt éve, hogy olyan belső nyugalom legyen önre jellemző, amelynek segítségével a legvadabb érzelmeket is ki tudja fejezni De nem csalás ez így? Nem kell a színésznek csakugyan pokolra menni, ha az ördögöt játssza?

- Valóban pokolra kell menni, de vissza is kell tudni jönni onnét. A színész, ha nincs technikája arra, hogy derűs, stabil állapotba kerüljön a szerepei után, könnyen elsodródhat rossz irányba; sokak idegrendszere nem bírja a szélsőséges igénybevételt. Az aikidó segít az embernek, hogy koherens maradhasson. Azt tanítja: ha meglöknek, gurulj el! Mindig lépj el ha megteheted, és csak a végső esetben üss vissza!

- „Különös, hogy a szerepeim mennyire összhangban vannak az életemmel, az éppen adott színész alkalmasságommal” – mondta. Valószínűleg az sem véletlen, hogy a Valami Amerika című magyar vígjáték csaló amerikás magyar álproducereként, talán a rendezői szándék ellenére is az egyik legpozitívabb szereplő és egyben központi alak lett: sokkal inkább önmaga, mint a többiek és tisztességesebb a női főszereplővel, mint annak barátja. Miért nem gátlástalanabb, gonoszabb a figurája?

- Tudatos rendezői szándék volt, hogy Alexként ne legyek vérellenszenves, utálatos, sőt még szeretni is lehessen. De biztosan nem vagyok a film főszereplője. A főszereplők a testvérek, akiket én becsapok és a történet az ő történetük. Hogy Alex valójában milyen ember is lett végül, bevallom, nem tudom. Én belegereblyéztem mindent, amit tudtam, de hogy a kész filmben pontosan milyen, az már elszakad tőlem: önszabályozó módon valamilyenné vált, amivel én már semmit sem tudok kezdeni, ahogyan az sem hivatásom, hogy a filmet értékeljem. Még megnézni is alig mertem magam, mert attól féltem, tehetetlenül bosszankodom majd, mennyi mindent csinálnék most már másképp. Én már elvégeztem vele a munkámat s ez megismételhetetlen.