Koronczay Lilla: Hős akartam lenni! Egy álruhás lovag: Szervét Tibor
Nők Lapja, 2002.02.06. p.20-21.


Don Quijote a szerepálma. Kell-e többet mondanom? Gáláns lovag, igazságkereső hős, kétkedő ember, aki egy életen át kamaszkori álmait kergeti… Addig-addig, míg megtalálja. Ritkán találkozik az ember manapság tőrőlmetszett idealistákkal. Ettől volt olyan izgalmas Szervét Tiborral, a Radnóti Színház népszerű művészével beszélgetni.

- Megfázott?


- Nem. Reggel futottam, és ilyenkor egész nap náthás vagyok. Valami allergia lehet.

- Mi lesz velünk, ha már a jóképű, sportos férfiak is allergiásak!

- Nem vagyok én jóképű! Verebes Pista egyszer azt mondta, hogy nem érti, mit esznek a nők egy pasin, aki úgy néz ki, mint egy csehszlovák tévébemondó.

- A Radnóti Színházban mindenesetre sorban állnak a nők a jegyért, ha ön is játszik a darabban. Igaz, hogy majdnem mindegyikben játszik. Úgy tűnik, nem szenved hátrányt amiatt, hogy a szokásosnál jóval később kezdte a pályát.

- Szerencsém volt. Normális esetben egy színész harmincéves korára már legalább tizenöt nagy szerepet eljátszhat, én meg akkor kerültem ki a főiskoláról. Ugyanakkor a gyors siker fiatalon könnyen elronthatja az embert. Én viszont olyan áldozatok árán kerültem erre a pályára, és annyi személyes hitet, ambíciót plántáltam bele, hogy nagyon féltem az elvesztésüktől. Szinte mániákusan törekedtem arra, hogy a hibáimat kiköszörüljem.

- Biztosan sokan megkérdezték már, hogy jutott eszébe jogi diplomával a zsebében felcsapni csóró komédiásnak?

- Hittem benne, hogy meg kell találni az életben az igazi hivatásunkat. Voltak bizonyos romantikus ideáljaim, nyilván kamaszkori olvasmányaim, a Jókai-, Dumas-, meg persze, a Rejtő-regények hatására. Mindig úgy képzeltem, hogy az embernek az életével valami nagyot kell kezdenie. Egy idő után gyanús volt, hogy a jogtudomány egyetlen ágában sem leszek képes nagyot alkotni.

- Az érettségi után meg sem fordult a fejében, hogy jelentkezzen a Színművészeti Főiskolára?

- Féltem. Azt hittem, oda csak kiválasztott, próféta lelkületű, nagy hevületű emberek kerülhetnek be. És én nem vagyok exhibicionista alkat. Egyébként is szörnyen gátlásos kamasz voltam és fogalmam sem volt a színészetről. A jogi egyetem pedig kézenfekvő megoldásnak látszott. A humán tantárgyakból jó voltam és a felvételi is sikerült.

- Mikor sikerült legyőznie a szorongását?

- Nagyon sokára. A főiskolán még tele voltam riadalommal. Nem értettem az egészből semmit. Szerintem nálam civilebb ember még nem is járt oda. Tíz évembe került, mire felfogtam, hogy a színészet nem pusztán a hősiességről, a pátoszról szól. A szent hevület ugyan nagy dolog, de azért bizonyos szakmai tudásra is szert kell tenni. Végül apránként, magamtól is rájöttem egy csomó dologra.

- Szerintem roppant természetesen játszik.

- Örülök, hogy így látja. Sok gondot fordítok arra, hogy egy figura karakterisztikus és egyedi legyen. Nem szeretem, ha a nézők orrát beleverik abba, amit látniuk, gondolniuk kellene. Hadd jöjjenek csak közelebb! Elég egy-két gesztus, finom jelzés, hogy az ember érzékeltesse a lelkében dúló viharokat… Látja, nem is áll olyan messze a jog puritanizmusa és mértékletessége a művészettől!

- És a kaland, amelyről kamaszkorában álmodott?


- A legnagyobb kaland az utazás az emberi életek között. Az, hogy mindenféle ember bőrébe belebújhatok. És hősökből is kijutott bőven a miskolci esztendőkben. Csupa szerelmes, kardforgató lovag, Hamlet, Cyrano… De az utóbbi években nem nagyon akarták, hogy nagy, lobogó köpenyben játsszak.

- Nem a pátosz kora ez.

- Azt én is látom, csak nem akarom elhinni. Szerintem az emberek ma is vágynak a nagy érzelmekre, a katarzisra. A Radnóti Színházban pont azért érzem jól magam, mert itt a vezetés és a művészek ebben egyetértenek. Látszólag antihősöket játszom, kisembereket, mint John, a pallér a “Patkányok”-ban vagy Kopjáss István a “Rokonok”-ban. De ezek a hétköznapi drámák is tiszta erővel támadják meg a nézők lelkét. Ha szerencsénk van, átérzik a szereplők pokoljárását, és talán még sírnak is.

- Játsszék bármit, jót vagy rosszat, nekem mindig igazságkereső hősnek tetszik.

- És kívülállónak. Kívül áll a társadalmon Kopjáss István, Cyrano, Hamlet, Ivanov… Én is kívülálló vagyok. Szeretek rálátni a dolgokra, és mindenre rákérdezni: miért úgy van? Egyébként konfliktuskerülő ember vagyok. De néha annyira erősen érzem azt: igazam van, hogy muszáj szóvá tennem, mert különben megenne a fene. Ez persze, nem azt jelenti, hogy tudatosan ragaszkodom az elveimhez. Dehogy! Legtöbbször meg se tudom magyarázni, mi bajom a dologgal. Csak így ülök, és legfeljebb annyit tudok mondani: “nem látod, hogy ez hülyeség?”.

- Milyen jegyben született?

- Halak vagyok, akik egymással szemben úsznak, közben pedig összeköti őket egy aranyzsinór. Örök kételkedő. Ezt is igaznak látja, meg azt is.

- Úgy hírlik, rajong a keleti harcművészetekért.

- Előbb-utóbb mindenki felteszi magának a kérdést, hogy miért született a világra. Az én életemben negyvenévesen jött el ez az idő, és a keleti filozófiáktól kaptam meg a választ. Azóta aikidózom. Ha még egy életem lenne, harminc évig csak edzenék. És közben bejárnám az utat. Az egész életed az út és teljesen mindegy, hogy megérkezettnek érzed-e magad, vagy sem. De abban hiszek, hogy az ember életének vannak keresztútjai, ahol jogában áll jól vagy rosszul dönteni.

- Nyolc évvel ezelőtt éppen egy ilyen keresztúton állhatott. Miért jött el Miskolcról?

- Mert megszületett a fiam Budapesten, és ezzel egy időben négy fővárosi színháztól kaptam ajánlatot. Bármennyire is szerettem volna ott maradni, arra gondoltam, hogy a sors bizonyára nem így próbál maradásra bírni.

- Délutánonként megy a fiáért az iskolába. Ritka gondos apa.

- Szeretek jelen lenni a napjaiban. Nekem ez nagyon hiányzott gyerekkoromban. Apám korán meghalt és az édesanyám nemigen ért rá foglalkozni velem. Ezért igyekszem minél több időt tölteni Gergővel. Esténként úgyis nélkülöznie kell. Soha nem felejtem el, amikor négyévesen minden este hatkor elém állt, és elismételte: “Apa, mi lenne, ha ma nem mennél dolgozni?” Tudta, hogy lehetetlen amit kér, mégsem adta fel. Ezért a délutánokat, ha csak lehet, neki szentelem. Már nem kisautókat tologatunk, hanem társasozunk, sakkozunk. Sakkszakkörbe jár, és ha nem figyelek oda, szégyenszemre megver!

- Ő meg biztosan akkor büszke a papájára, ha a televízióban látja. Szívesen vett részt a Kávéház című tévésorozatban?


- Igen. Jó anyagnak tűnt, és irtó édes kollégák játszottak benne. Tudtam, hogy ha lesz tíz perc kávészünet, jókat fogunk dumcsizni valamelyik sarokban. S a rendező, Valló Péter személye is vonzott. De az a típusú sztárság, amelyet manapság a televíziós és magazinos ismertség jelent, nem érdekel. Bennem nem az az érdekes, hogy mit eszem reggelire, vagy ki a barátnőm, hanem az, amit esténként teljesítek a színpadon.

- Értsem úgy, hogy nem árul el semmit a magánéletéről?

- Csak annyit, hogy ezen a téren is idealista vagyok. Hiszek abban, hogy ha két ember egymást választja, soha nem kell kamuzniuk. Mindig azt az érzést keresem, amikor egyszer csak azon kapom magam, hogy rábíztam magam a másik emberre. És jó helyen vagyok ott.

- Most jó helyen van?

- Azt majd az idő dönti el…

- Mondták már magának, hogy nehéz ember?

- Hajaj!… Várjon, fölsegítem a kabátját!

- Igazán gáláns. Rózsacsokrot is visz a randevúira?

- Ezt meg honnan tudja? Igenis viszek, és eddig még senki sem mondta, hogy nem szereti.