Rozsnyai Ilona: Művészdobogó - beszélgetés
ATV, 2002.01.29.

- Köszöntöm a nézőket. Szervét Tibor nem mindig ilyen borostás. Van egy különleges alkalom: a mai estére, a darabra készülsz. Ez hozzátartozik a szerephez?

- Olyannyira, hogy számomra a színészet egyik legbonyolultabb feladványa, hogy hogyan kell ahhoz borotválkozni, hogyha egy bizonyos estén borostásnak kell lenni és előtte meg utána nem. Hogy lehet azt elintézni, hogy pont szerdán az ember úgy borotválkozzon meg, hogy aznap este még jó, mondjuk a Kopjásshoz mert a Rokonokban azt nem lehet borostásan játszani. A következő este még éppen hogy le lehet alapozni, de harmadnap múlva már úgy nézzek ki, mint egy eléggé lepukkant kőműves, merthogy akkor este a Patkányok című Hauptman darabot játsszuk és abban nem veszi jól ki magát, hogyha netten és frissen borotválva jövök színpadra, merthogy az egy olyan kőműves-forma, nehezen gondolkozó, egy másik társadalmi rétegben mozgó és mást megtestesítő figura, tehát a szőr, az kell.

- Említetted, hogy a Patkányokat szereted. Ez a legutóbbi bemutatótok volt, magát a darabot miért lehet úgy szeretni, tehát miért teszi meg Szervét Tibor azt, amit megtesz, hogy tökéletesen visszaadja a figurát? Mi kell ehhez? Alázat, színészet szeretete, vagy maga a figura kívánja meg?

- Ez nagyon nehéz feladat volt éppen azért, mert annyira távol áll éntőlem. Mint ahogy mindannyiunknak ma már eléggé kacifántos észjárásunk van, eléggé analitikus elmék vagyunk. A John pallér meg, akit játszom a Patkányokban, az egyáltalán nem ilyen. O nagyon egyneműen fogja föl a világot. Nagyon tiszteletben tart egy bizonyos rendet, egy rendszert és épp ezért szakad rá olyan nagy erővel a világ, amikor kiderül az, ami a színdarab során kiderül, hogy az a gyerek nem az ő gyereke, pedig ő azt hitte és így tovább. Azért szeretem, meg szeretjük azt mindannyian, mert roppant erő van a történetben. Roppant erő. Ugye arról szól röviden, hogy egy már nem fiatal házaspár gyerekre vágyik és lett is néhány évvel ezelőtt egy kisgyerekük, de az nagyon hamar meghalt. Az asszony olyan erővel akad rá erre a történetre, hogy megvesz egy újszülött kisbabát. Valami cselédlány szül egyet, aki nem akarja megtartani és fogadkozik, hogy kidobja a kanálisba. Azt megveszi és úgy tálalja a férjének, hogy az ő saját gyereke, mert hogy a férj annyit van távol, hogy nem kérdezünk rá, hogy hogyan nem vette észre, hogy a felesége várandós és baba is született. Így aztán egy szörnyű tragédia bontakozik ott ki, mert a Johné persze lelepleződik, lassan megbolondul, amit a Schell Jutka játszik. A darab végén maga az a jószándékú pallér-ember is szembe kell, hogy nézzen azzal, hogy ez a pici gyerek, akinek ő annyira örült, nem az övé. Úgy tapasztaljuk, hogy a nézőtéren ennek nagy hatása van, nagyon szívbemarkoló. Manapság elég ritkán lehet olyan előadást létrehozni, ami szívbemarkoló. Valahogy mintha másfelé következtetnének a színházteremtő emberek.

(Filmbejátszás a Patkányok című előadásból: „Ne mocskoljál be engem!”)


- Nekem azért különleges élmény a Radnóti Színház, azért szeretek nagyon is ott lenni, mert az én első munkám ott a Ványa bácsi volt, abban az Asztrov doktor. Azóta is játsszuk vagy hat éve,. a százhuszon-valahanyadikat éri meg a napokban és nagyon szerencsés csillagzat alatt született. Mindenki úgy hat a színpadról, ahogy a színész szeretné. Tehát azt lehet érezni, hogy a nézők énvelem is jönnek, aggódnak értem. Úgy megérinti a szívüket az, ami a szereplőkkel ott sorban történik.

- Picit én vissza szeretnék menni a kezdetekre. Végülis Miskolc felé vetted az utad. Ott három évet töltöttél, mire emlékszel szívesen? A Cyranot ott csináltad.

- Én mindenre. Mindenre. Ami Miskolcon történt, arra kivétel nélkül szívesen emlékszem. Szóval az valami olyan szerencsés pillanat, idő volt, ó, az nagyon… Maga az odakerülés, az, hogy Judit hívott, tulajdonképpen vabankra. Tehát szeretetre, vagy szerelemre hívott, hogy „én nagyon szeretem azt, ahogy te játszol, ugyan fogalmam sincs hirtelenjében, hogy te most hogy is vagy, de emlékszem rád a főiskoláról, nagyon bírtalak téged”. Tehát körülbelül így. És erre az ő nagyon, nagyon… nem is tudom, milyen… helyes hívására, - ami ugye maga volt a Jágó -, hogy „akkor gyere oda, a Gesztesi Karcsi eljátssza az Othellot, te meg eljátszod a Jágót”. Hű, mondom jól van. És nem is gondoltam abba bele, hogy én ilyen nagy szerepet még tulajdonképpen nem játszottam, hogy én a főiskola óta nagy színpadon azt az egy-két szegedi munkát leszámítva nem is voltam. És volt mögöttem egy olyan kudarcos, háborús időszak, mint ami a Független Színpad.
Na, aztán elkezdtük próbálni az Othellot. Én éreztem, hogy ez minden, csak nem próbálás, azt se tudtam, hogy hogyan kell, - hát nem ment. És még a fülembe is jutott négy hét végtelen türelem és szeretet után – maga Galgóczy Judit rendezte – egyszer csak hallottam, hogy azt kérdezi valaki, hogy te, a Szervét mikor kezd el majd próbálni. Majd meghaltam. Hát ez nem az? Én azt hittem, hogy ez az. Bár gyanús volt, hogy ez nem pontosan az, de nagyon nem ment. Akkor addig-addig kínlódtam, meg ott kínoztam magam, meg addig-addig gyömöszöltük, amíg valami kijött belőle. Nem lett jó, szakmailag nem volt jó, de érzelmileg nagyon sok volt a végén, nagyon sok jött ki. Energiájában annyira jó az a munka és az a figura, energiájában annyira érvényes, hogy azt úgy megtartottam. Mikor néha ellankad a munkakedvem, - mert azért olyan időszak is van, hogy az embernek elmúlik a színpadi ereje – akkor megnézem, hogy volt azért ilyen is.
Aztán egyből utána operettet játszottam, méghozzá nem is akármit, hanem a Csárdáskirálynőt, abban a Bónit. Akkor meg ugye ez a végül is jól sikerült Jágó nagyon megbirizgálta a kollegák fantáziáját is, hogy hogyan lehet így az egyiket a másik után, csak úgy hipp-hopp. Akkor le kellett dobni a borostát, a bőrmellényt, meg a tőrt és föl lehetett venni a frakkot, a fehér szegfűt, meg a monoklit.

- Tényleg, hogy lehet így az egyik pillanatról a másikra?

- Nagyon jó volt. Én úgy, ahogy volt, loptam az összes operett műfajt, mert hogy abból se volt semmilyen tapasztalatom. Szaladgáltam szeleburdi módon, megpróbáltam elénekelni azt a két szenzációs számot, ami a Bóninak írva van, a Rongyos életet, meg a Jaj, cicát. Akkor találkoztam először szembe azzal, hogy mi az, hogy operett-siker. Mert addig az csak fogalmi etalon volt. Na, de az operett-siker az tényleg semmi máshoz nem fogható. A Csárdáskirálynő után estéről estére azt lehetett érezni, hogy most szétesik a ház, mert annyira fölszabadítja az emberek lelkét ez a zene, ez a fantasztikus zene, meg ez a könnyűvérű, könnyűtestű játék, amiben azért mégiscsak nagyszerű dramaturgiával bele vannak írva a nagy szívfájdító pillanatok, és az emberek könnyen… szóval lehet erre legyinteni, hogy ez giccs, meg hogy ez nem művészet, de elementáris erővel hat. Szóval én nagyon megszerettem.

- És a többit is, a Cirkuszhercegnőt, ott játszottad Miskolcon?

- Igen, ez is annak a folyománya volt. Az első évben, amikor odaszerződtem, nagyon nagy élmény volt ez a kettő egymás után. Abban az évben vezetőváltás történt, elment Galgóczy és megjött Hegyi Árpád Jutocsa, aki bízott bennem. Azt akarta, hogy maradjak ott, és bekínálta a Cyranot, ami megint egy nagyon nagy élmény volt. Akkor találkoztam Verebes Pistával. Szintén nem volt egyszerű munka, de nagyon megszerettük egymást abban a munkában. Nagy siker is lett. Az a három év Miskolcon felhőtlen volt ilyen értelemben. Szakmailag nagyon le is voltam terhelve.

(Filmbejátszás a Cyranoból: Becsület-monológ)

- Valami különleges levegője is van ennek a városkának? Vagy a közelsége fejezi ki, hogy szeretik a színházat.? Vagy csak az a napi kapcsolat?

- Két vidéki színházban voltam. Tulajdonképpen háromban, hogyha nagyon pontos akarok lenni, mert Veszprémben is voltam egy évig, de ott statiszta voltam. Sült civil, közvetlen az egyetem után, semmihez nem volt semmi közöm, úgyhogy arról nincsenek értékelhető benyomásaim. De azt tudom, hogy a miskolci közönség nagyon-nagyon szeret. Nagyon sokat ad. Jó nekik játszani nagyon.

- Tehát az operett műfajt is ott kezdted el, meddig tudtad ezt vinni? Ma is játszol zenés darabban, az Anconaiban.

- Igen, de ez nem operett.

- Zenés műfajról beszéltem.

- Nem, azért ez fontos, mert az operett… most gondolkoztam azon, hogy az operett jött-e még egyáltalán. Aztán rájöttem, hogy igen, mert a Vígben játszottuk a Mágnás Miskát, amit mint munkát nagyon szerettünk, aztán végül nem lett sikeres. Ott el kellett énekelni azt a nagyon nehéz Baracsot, hogy „A nő szívét ki ismeri”. Igen, az volt az utolsó operett, amit játszottam. De azért zenések vannak, mert volt még a Dzsungel könyve – akkor még szintén Vígszínházi színész voltam. Volt az Anconai öt évvel ezelőtt, mint zenés, ami a mai napig megy a Radnótiban.

- Váltás, tehát Miskolcról elkerültél a Vígszínházba közvetlenül. Ki hívott, Marton?

- Marton. Az egy olyan év volt, hogy több pesti színház is ajánlatot tett.

- Jó ajánlólevél Miskolc.


- Igen, úgy látszik. Meg akkor én olyan nagyon nagyokat játszottam. És elmentem a Vígbe, mert hát a leggyönyörűségesebb budapesti színház, a leggyönyörűségesebb hagyományokkal és nem utolsó sorban azért, mert mondta Marton, hogy „ha idejössz, akkor eljátszhatod ugyanazt a Cyranot mint Miskolcon, úgy, ahogy a Verebes Pista rendezi s a többiek pedig a Vígszínházból kerülnek ki”. És azt hiszem, ezt jól tettem. Nagyon nagy nehézségek keletkeztek ebből a helyzetből, mert azért azt nehéz egy társulattal elfogadtatni, hogy ez a senki által nem ismert miskolci fiú Cyranot játszik, pedig ott van négy vagy öt olyan színész, aki teljes joggal azt mondhatná, hogy itt vagyok 6-8-10-14 éve, hát miért nem én. Úgyhogy nem volt az egy könnyű helyzet.

- Tehát a Cyranoval kezdted a Vígben. A Dzsungel könyvét is csináltad a Pestiben, Mágnás Miskáról beszéltünk. Az előbb úgy mondtad, hogy egy picit csalódás volt talán a Víg.

- Nem jöttünk ki egymással mi, a Vígszínház, meg én. Nem találtunk igazán hangot, szerencsésebb pillanatban meg elhívott a Radnóti. Vendégnek hívtak, az Asztrovra. Az volt az első, akkor még vígszínházi tagként áthívott Bálint Andris. Az Asztrov doktor is nagyon nehezen ment, de nagyon. Ott már én magam is megkérdeztem néha magamtól, hogy na mikor fogok én majd elkezdeni próbálni, mert hát ez már rémes. Mert annyira éreztem, hogy nagyon egy nyelvet beszéltek a színészek. Nagyon egy húron pendültek, és én meg bármennyire szerettem volna azt a nyelvet beszélni, azért úgy kapásból nem ment. És állítólag egy rémes pali is voltam azidőtájt, tehát nagyon ellenszenves is voltam.

- Mennyi idő után mondták meg ezt neked?

- Úgy négy év múlva egyszer csak megmondták, hogy tudod te, hogy te milyen utálatos voltál, amikor ide szerződtél? Hát valami kibírhatatlan. Ez abból a görcsből is fakadt bizonyára, hogy Asztrovot nem tudtam, hogy kell elkapni, mert amúgy nagyon éreztem, hogy ez nekem való. De, hogy hogyan csináljak, hogy úgy csináljak, azt nem tudtam. Aztán megint jó lett a vége, hála Istennek. Tehát olyan jól sikerült az Asztrov, hogy nyomban utána azt mondta Andris megfelelő keretek és megfelelő rituálék, szertartások mentén, hogy ha lenne kedvem, akkor ő nagy szeretettel várna ide. Énnekem volt kedvem. És akkor még abban a szezonban, tehát még nem tagként hanem mint vendég, az Anconaiba be kellett ugrani.

- Akkor már a papát játszottad?


- Igen, ugyanazt, amit most. És akkor villámgyorsan egy egész más műfajban, zenésben, vidámban, nagyon nagy élvezet volt. Olyan szabad. Pont azáltal, hogy beugrás, tehát némi felelőtlenség lopódzhatott a dologba, és nem kellett nagyon fegyelmezetten igyekezni, hogy hogyan kell ennek létrejönni, hanem sokkal könnyedebben, szabadabban, könnyű kézzel jött létre. Ez a mai napig olyan is, nagy élvezetet jelent.

(Filmbejátszás: „Mintha ismerném őt, azt a kedves kis nőt…)


- Megragadott, amikor a Művészdobogón azt mondtad, hogy „azért is esik különösen olyan jól, hogy pont Kopjáss miatt kapjuk ezt a díjat, én meg ő, mert volt sok lelkiismeret furdalásom vele szemben, hogy azt úgyse tudom visszaadni, amit Móricz megírt.” De sikerült és ezért kaptad a díjat.

- Köszönöm szépen.

- Úgy tudtál Kopjássá válni? Ott meg voltál elégedve magaddal?

- Nem, például ott nem. Vitában vagyok magával a helyzettel is, mert ez igazán nagy prózai mű, de mint prózai mű igazán nagy. Bármennyire erős is tud lenni a színpadi adaptáció, azért magát a lényt a regény írja meg. Nagyon gyakran érzem azt, hogyha a fejem tetejére állok, ha nem tudom mit találok ki, akkor se bírom sohase azt a mozzanatot megcsinálni, amikor Kopjáss István belenyúl a zsebébe és megtalálja azt a kendőt, amit Magdaléna hagyott el, és ott van az ő zsebében. Izzadni kezd a tenyere, és már úgy megy haza a feleségéhez, mint aki hazudik. Mint aki bűnt követett el. Mint akinek lelkiismeret furdalása van. Pusztán azért, mert annyit gondol egy nőre. Ez egy nagyon erős szál a könyvben. Lehetetlen színpadon megcsinálni. Úgyhogy ott sok mindennel nem tudok én megbirkózni, ami a szerep. Nagyon sok mindennel. De hát abban megpróbálok bízni, hogy elég erős ahhoz maga a színpadi adaptáció, hogy még így is eljusson a nézőkhöz a sors.

- Úgy érzem, hogy nagyon magasra emeled a mércét saját magadnak. Azt hiszem, hogy jó az , csak amikor nem tudod teljesíteni a magad előtt megkívánt mércét, akkor úgy elkezdel vacillálni.


- Régebben nagyon sokat kínlódtam minden este, amikor nem sikerült ezt a lécet megugranom. Akkor nagy, némiképp túltupírozott szenvedésnek vetettem magamat alá, hogy „ez nem megy és hát így meg úgy”. Aztán rájöttem, hogy általában nem sikerül a saját magam mércéjét megugrani. És egy különleges szerencse, vagy – azt a szót akartam használni, hogy ihlet, de ez nem igaz, mert ez nem ihlet – amikor valami jól sikerül. Az a rengeteg befektetett munka egyszer csak senki által nem érthető módon kihoz valami olyan gyümölcsöt, amiért az be lett fektetve. Ezt nem lehet szándékolni, nem lehet elintézni, hogy ezen az estén én ma fantasztikusan jó legyek. Semmilyen koncentráció, meditáció, fekvőtámasz, lelki-testi gyakorlat - semmivel nem lehet elérni. Hogy mikor következik be, vagy miért nem, azt nem lehet tudni.

- Lehet úgy kifejezni, hogy a tehetség egyik megnyilvánulási formája, amit észreveszel saját magad.

- Igen, de én nem bánnám, hogyha egy kicsit irányíthatóbb lenne ez a jelenség, mert ugye az az igazi, amikor az ember olyan jól tud, olyan nagyon könnyedén és erőlködés nélkül és nagyon igaz módon tud lenni.

- Nem szokott segíteni abban, hogy például a rendezőkkel beszélgessél erről? Vagy nem nyelik el?

- Ők nem tudnak ezzel mit kezdeni. Pont ezzel nem tudnak mit kezdeni. A rendezők azzal tudnak mit kezdeni, hogy nagyjából megrajzolják az utat. Úgy nagyjából elvezetgetik az embert abban a szerteágazó labirintusban, ami egy próbaidőszak. De aztán, amikor már ott van az ember este és játszik, akkor már ez vagy jön, vagy nem. Mindent meg kell tennünk azért persze, hogy jöjjön, de nem lehet irányítani.

- Elemeztétek például egymást? Szoktatok ilyet csinálni?

- Szoktunk. Most hirtelen egyből beugrott a kérdésedre, hogy udvariasan válaszoljak, vagy az igazat mondjam.

- Igazat.

- Szóval nagyon sokat szoktuk egymást elemezni, magánbeszélgetésekben úgy, hogy az illető nincs ott. Sokkal kevesebbet szoktuk elemezni egymást úgy, hogy az illető ott van. Ez első körben képmutatásnak is tűnhet, de nem egészen így van. Hozzányúlhatatlan valami egy színészi munka. Tehát amikor már létrejött, akkor már igazából hiába próbál az ember akár segítő szándékkal, akár piszkatúrából, akár hogyan belerondítani, vagy belenyúlni. Ott már nem lehet mit csinálni. Ezért nem nagyon érdemes – hacsak nincs valami nagyon közeli, vagy nagyon életbevágó fontossága - hogy egyszer csak azt mondja a kollegájának, hogy „te figyelj, az egy vérbaromság, amikor úgy nézel és akkor fölemeled a lábadat és közben hármat köhintesz. Meg az a tartalom, amit ott ábrázolni akarsz, az egy nagy hülyeség, egy nagy semmi”. Mert ezzel nem tud mit kezdeni, tehát csak a bántás lenne belőle. De arra viszont mindenkinek szüksége van, hogy a saját ízlését folyamatosan karbantartsa. Mindenkinek van egy beszélgető barátja vagy kis társasága, akivel megnéz valamit, hogyha szerencsés esetben erre ideje van. És akkor azt elkezdi szétszedni, hogy az milyen volt, amikor ezt csinálta, azt csinálta, hogy az mit jelentett, mit ért, mert különben… Igen, tehát a saját véleményünk fejlesztése fontos… a munkánk ennek a révén is tud előbbre menni.

- Van talán egy általános jelenség is a színházak között – lehet ez a belterjességnek is az egyik megnyilvánulási formája -, hogy egy az, hogy nincs időtök, nem tudtok átmenni másik színházba, egymást meg nem meritek bántani, mert együtt játszotok. Tehát itt sok összefüggő dolog van, amiért egymást nem tudjátok kielemezni, segíteni. Vagy rosszul látom?

- Nem, nem. Még én így nem raktam össze, de…

- Tehát mikor tudnál elmenni megnézni mást?

- Így van, ez mind létező komponens, mind létező tényező ahhoz, hogy végül is nagyon egyedül marad az ember a saját munkájával. Egyedül marad. Mindenkinek van egy-két embere, - régi-régi barátságok ezek – aki segít. Még olyan is, hogy elhívja próbára, „gyere nézz már meg, mert nem tudom, hogy mit csinálok. Én szeretem a Pistát, meg a Pétert, meg a Lacit, meg mindenkit szeretek, aki ottan mondja, de mi beszéljük azt a nyelvet”. Mindenkinek van „azt a nyelvet beszélő” barátja, vagy valami ilyesmi, aki segít neki. Különben nagyon egyedül bír maradni. Innen is alakul ki, hogy bizonyos munkamennyiség után óhatatlan, hogy az ember… kezdi elveszíteni a rálátását saját magára, és nagyon nem tudja, hogy ő mi. Nem tudja, hogy ő mit csinált. Azt hiszi, hogy jó, pedig nem jó.

- Akkor lehet, hogy egy skatulyát ráhúz minden szerepre?

- Kinek, kinek hogy nyilvánul meg. Igen, mindenkinek vannak megoldási verziói. De ez nemcsak a színészekre érvényes, hanem az orvosokra és a könyvelőkre éppúgy, csak azokat mi nem látjuk, azok nincsenek kint. De minden egyes felnőtt embernek egy létező folyamatos, halmozódó problémája az, hogy ő ki. Nem véletlen, hogy minden egyes keleti bölcsesség azt tanítja és azt célozza, hogy magaddal foglalkozzál. Magadat ismerd. Mert a világot nem tudod megváltoztatni, a világ változik magától. De mi, mindenki, a rendes tibeti filozófusoktól kezdve Marcus Aureliusig mindenki azt mondja, hogy ismerd meg magadat és fogadd el a világot olyannak, amilyen.

- És erre azt mondják, hogy önző vagy.

- Nem, erre nem mondják azt. Nem. Hogyha a világot akarod a magad céljaira megváltoztatni, akkor mondják, hogy önző vagy. Olyankor, ha az ember magával foglalkozik, önmagát akarja megváltoztatni, nem önző. Csak erre nagyon kevés példa van.

- Mennyire tart életben benneteket a siker? Tehát, amikor tapsolnak, amikor úgy fogadja a közönség – beszéltünk már erről az operett kapcsán. De amikor már kínlódva fölmész és azt mondod, hogy „most már századszor ugyanazt a szerepet!”, akkor szereted, de rossz passzban vagy. És akkor van egy huja a nézőtérről, és az doppingol benneteket?

- Hát persze. Persze, de nem változtat semmit azon a belső értékelésen, amit az ember magában pontosan tud. Hogy az előadás milyen, hogy az ő alakítása ebben milyen, ezt minden színész tökéletesen tudja. Nem fogom azt gondolni attól magamban, hogy én jobb vagyok, csak sokkal jobb lesz a kedvem. Attól, hogy ez örömet szerez, és végül is én magam nem mentem egy bizonyos ízlésbeli mérce alá, tehát nem árultam el a színpad és a szakma alapvető kis becsületbeli elveit. Tehát, hogyha ez mind nem sérül, és öröm a nézőtéren amit én csinálok, akkor az jó érzés akkor is, ha nekem szakmailag nem olyan nagy… nincs meg az a kielégítettség, vagy megoldottság érzés.

- Most visszatérek még egyszer a Rokonokhoz, mert ott is azt mondod, hogy nem vagy annyira elégedett. Vannak nagy öregek, róluk nem beszéltünk. Tehát mi befolyásol benneteket amikor egy szerepet megcsináltok? Vannak úgynevezett egyívásúak, tehát akik egykorúak és vannak, akik az öregek, úgymond a klasszikusoknak nevezzük. Merthogy a Kállai Feri bácsi is már ugye abban a kategóriában van, másféle színészetet tanultak ők úgy érzem. Teljesen más. Tehát, amikor velük kellett beszélgetnünk, akkor egész más szavakat kellett mondani. Ez az ő korszakukból fakad? Tehát, hogy tudtok egy nyelvet beszélni a színpadon?

- Van, amikor nem tudunk, de az nem baj, mert az nem abból fakad, hogy ők másként játszanak. Tehát ugyanaz a szándék, ugyanaz az erő, ugyanaz a hatni akarás, ugyanaz a szakmai út tulajdonképpen. Nagyon sok mindenből fakad, a személyiségbeli különbségekből, abból az egyszerű tényből, hogy harminc-negyven év korkülönbség van. Pont, hogy Feri bácsit említetted – most láttam a Téli regét a Magyar Színházban és hát megrendítő, ahogy kijön Feri bácsi abban az öreg pásztor-szerelésben és a világon semmit sem csinál másképp, mint a Rokonokban, ahol ő a Takaréknak az elnöke és valamitől mégis az egyikben tökéletesen mendegélő pásztor, a másikban pedig egy agyafúrt, ravasz bankár. Megfoghatatlan, hogy mitől van. A nagy színészeknek az adománya, tehát a nagyságnak egyik jele az, hogy a világon semmit nem kell csinálni és mégis az. Sok ilyen nagy színészünk volt nekünk, de hogyha külföldön az ember körülnéz, azért ott is lehet látni az orosz, amerikai, angol filmszínészek körében.

- Igen, ezt úgy nevezik, hogy jelenség. Tehát azzá válik, amivé válni akar. Ezt lehet tanulni?

- Ezt nem. Ehhez egyáltalán semmit. Ezt el lehet érni, akiben van adottság és kibírja odáig, az ezt eléri, van aki már fiatalon ilyen, az nagy dolog. De ehhez nem lehet se hozzáadni, se elvenni belőle.

(Filmbejátszás a Rokonokból. „Elvesztettem az ártatlanságomat.”)

- A Radnótiban azért az elmúlt időszak alatt kialakult az a kör, hogy könnyebb együtt dolgozni. Vagy egyáltalán könnyebb-e együtt dolgozni, amikor nap mint nap együtt játszotok.?


- Bizonyos szempontból könnyebb, bizonyos szempontból pedig hátrányos, mert nem annyira friss, mert az impulzusok csak-csak elfáradnak. Mi nagyon sokat játszottunk Schell Judittal. Nagyon. Ez jó. Jól jöttek ki a szerepek, a Ványában is egy férfi-nő viszony: Szonya szerelmes Asztrovba, az Anconai szerelmesekben a szeretője Dorina Don Tomaonak, játszottunk testvéreket a Máli néniben, játszottunk már mindenfélét és azért is mondom ilyen hosszan el, mert most azért mind a ketten nagyon megverekedtünk a Patkányokban, ahol férj és feleséget játszunk. Most először játszottuk férj és feleséget. A mögöttünk levő erős szakmai ismerés, meg bizalom, hogy amikor a másik úgy néz, akkor az jelent valamit, meg amikor én bennem van valami, akkor az valószínűleg megérinti őt, mert ennek van egy ilyen útja… tehát ez nagyon erős, talán az én életemben a legerősebb szakmai példa. Ugyanakkor a Ványában az Adéllal való összmunkánk is mindig nagy kölcsönös örömet jelent. Igen. Bizonyos szintig azért – most visszatérve egy másodpercre arra, hogy nem lehet egymás munkájába belebeszélni – tehát egy bizonyos mélységig némi jószándékkal bele lehet szólni abba, hogy mi ketten hogyan játszunk egy adott jelenetben, egy bizonyos szintig, de az nem túl mély, ameddig beenged egy másik embert a színész a saját maga munkájába. Ez csak egy kiegészítésnek az előzőhöz, igen.

- Színészekre azt hiszem, az jellemző leginkább - ahogy a próbákon szoktam elnézni a játékukat -, hogy hihetetlen tiszteletben tartják a rendező szavát.

- Igen?

- Rossz helyeken jártam?

- Hát, nem tudom, ez… Miért? Miért tartják olyan hihetetlenül tiszteletben?

- Vagy azt mutatják tehát, hogyha a rendező azt mondja, hogy balra menjen, akkor balra megy és a véleményét nem meri mondani?


- Nem hinném, hogy ez általános. Nem. Nem is lenne jó, ha ez így lenne. Persze, ennek is megvan egy külön fortélya. A rendezővel való bíbelődés. Hát az is egy rettenetes strapa tud lenni, mert van olyan, amikor egész pontosan lehet tudni, hogy ő jót gondol, de hogy nem úgy kell létre hozni, ahogy ő mondja, abban egész biztos vagyok én ott fönn. Mindenkivel, nagyon-nagyon sokszor előfordul ez a jelenség a próbák alatt. Akkor többféle úton lehet kezelni ezt a helyzetet. Lehet úgy is kezelni, hogy azt mondja, hogy menjek balra, elmegyek balra, de úgyis tudom, hogy két próba múlva azt fogom majd mondani, hogy te, mi lenne, ha jobbra mennék, és akkor kipróbáljuk azt, hogy jobbra megyek. Van, amikor valami fontos dologról van szó, mint például nekünk az Ivanovban Horvai Pista bácsival, ott fontos dologról volt szó. Ott nem az volt a tét, hogy balra vagy jobbra, hanem az egész személyiség volt a tét. Megálltam, mint az öszvér, tehát így befeszítettem a két elülső lábamat és hiába volt jó szó, hiába rángattak elölről, vagy rugdostak hátulról, én nem mozdultam semerre. De mondjuk az egy szélsőséges példa. Nem kell azokat olyan nagyon tiszteletben tartani. Az egy kölcsönös kommunikáció eredménye, ami létrejön.

- Lehet, hogy segítene benneteket –nem értem, hogy miért nem foglalkoznak ezekkel – egy videót be kell szerezni.


- Néztük azt mi.

- Igen? Nem segít megoldani?

- Nem, nem. Nem, mert a körülmények, a színdarab, a kollégák, az olvasat, a rendező, ez az öt-hat tényező gyakorlatilag az első percben meghatároz egy munkafolyamatot. Három, vagy négy hét múlva hiába nézi meg az ember és azt mondja, teszentségesisten ez mi, ez hülyeség, akkor már nem tud kiváltani és átugrani egy teljesen más színdarabot próbálni, vagy egy másik figurát, mert ott közben, körülötte, általa is kialakul egy szerves, működő rendszer. Nem lehet egyszer csak azt mondani, hogy jézusmáriám, mi ez a motorcsónakverseny, amikor én paplanernyővel szeretnék egy másik helyen lenni. Szóval nem lehet, nem lehet. Néztük mi például magunkat videón a Rokonokban például, Jordánnak egy módszere. Hát fölállni alig tudtam amikor végignéztük, annyira borzalmasan rossznak láttam magamat. De nem lettem általa jobb, csak megerősített abban, hogy ez tényleg szörnyű, ott többnek kell lenni és akkor megpróbáltam másnap ott többnek, amott meg kevesebbnek lenni, de csak technikai dolgokban lehet segítséget kérni a videótól, szerintem. Tehát olyanokban lehet, hogy ha „látod, hogyha odanézel, akkor nem látlak”. Vagy: „hogyha így csinálsz, amikor ő hozzád beszél, akkor olyan, mintha utálnád, pedig azt akarod játszani, hogy szereted”. Ilyenekben lehet a videót segítségül hívni, de hogy jobb legyen az ember, általában nem.

- Pedig a Radnóti színpada olyan közel van a nézőkhöz, tehát mondhatjuk úgyis, hogy egyfajta stúdiójátékot kell nektek naponta produkálni.

- Ó, hát nem. Nem, ez egy nagy csapdája a Radnóti Színháznak, hogy tartalmilag olyan, mintha stúdiószínházban lennénk, de azért ott kétszázhatvan-háromszáz ember ül, akikhez el kell jutni a mondatnak. A rendes stúdiószínház – van alkalmam hála Istennek játszani ilyen piciben is a Budapesti Kamaraszínházban, az Ericsson Stúdió ilyen picike - nyolcvan-kilencven nézőt fogad be. Ott így lehet beszélgetni.

- Az Emberbarátot mondtad kedvenc darabodnak. Hogy kerül sor ilyenkor arra, mikor meghívnak egy-egy darabra, megnéznek, vagy egy ilyen darabra külön felkérnek embereket?

- Általában igen, de az én esetemben nem ez volt a helyzet, mert ugyanaz a Valló Péter rendezte az előadást, aki a Radnóti Színház művészeti főmágusa és ezért nem kellett külön megnézni engem, hanem direkte azért hívott mivel úgy gondolta, hogy az eddigiek alapján, amiket mi együtt csináltunk, azt el tudom játszani. Három-négy hét volt, amíg erről engem meg tudott győzni, mert eleinte az sem ment. Nem úgy mondom, hogy kedvenc darabom, de egy nagyon szeretett munka. Nagyon szeretett. Annak is az volt a szerencséje, hogy nem kellett úgy erőszakoskodni, hogy legyen már jó ez a jelenet, hanem irányokat vett az ember és akkor abból egyszer csak kialakult.

- Mennyire kell naponta átállnod, amikor mondjuk van egy Emberbarát, utána jön egy Rokonok - fejben hogy szoktál átállni?

- Ilyenkor már nem kell. Ilyenkor már átáll a lélek magától. Az előadásokban már megoldott – hát kisebb-nagyobb sikerrel, de megoldott – szerepek indulnak harcba a nézőkkel. Tehát ott már külön, hogy jesszusom, tegnap vígjátékot játszottam, ma meg ezt a szörnyű Patkányokat, ilyen nincsen.

- Tehát most a Patkányok lesz ma este - a beszélgetés napján – már átálltál arra a darabra?

- Azt nem tudom, annak még nincs… az még friss. Tehát az nincs olyan értelemben bejátszva, annak egy kicsit elébe kell menni. Nem tudom, hogy az hogy lesz. Az ember egy kicsit összehúzza magát, beljebb fordítja a figyelmét.

- Azt akartam kérdezni, hogy ha holnap a Rokonok lennének és úgy beszélgetnénk, hogy változnál-e, vagy ilyen a Szervét Tibor?

- Nem, annak nem függvénye, hogy ma este mi megy. Ilyen értelemben az, hogy át kell állni, ott helyben dől el. Az adott este feladata, hogy akkor a személyiségnek az a szegmense, amit ott hat hétig próbáltam arra felé vinni, hogy úgy gondolkodjon, úgy érezzen és az történjen meg vele, az aznap estének a dolga, hogy az kijöjjön. Akkor szokott néha bibi lenni, amikor próbálunk valamit és a főpróba időszakban még játszani kell mást, mert akkor már nagyon erősen kell az embernek fókuszálni arra az újra, ami ott jövőben van. És ezt meg is szoktuk ott beszélgetni, hogy na, máma már az izéből jöttek a mondatok. Tehát, hiába megy a Máli néni, vagy hiába megy az Anconai, hiába megy a Ványa, vagy a Rokonok, egyszer csak beúsznak az éppen frissen főpróbázott szerepből magatartások, meg tónusok, meg gesztusok, szóval az ott szokott viaskodni.

- Filmről szeretnék kérdezni. Nyáron forgattál egy filmet, amiről röpke nyolc perc engedélyed volt eljönni és végig ott voltál a Művészdobogó Gálán. Melyik film volt ez?

- Valami Amerika.

- És az elkészült már? Láttad?

- Láttam egy nyers, első vágott változatot. Aztán láttam akkor is, amikor utószinkront csináltunk – akkor egy részét és most, január végén lesz a premierje. Majd meglátjuk, nem tudom, én nagyon élveztem, de az lehet, hogy kevés az üdvösséghez. Szóval, ugye, egyáltalán nincs filmes gyakorlatom. Annak ugyanúgy megvannak a maga játékszabályai mint a színháznak. Nekem ahhoz is tíz év kellett, hogy a színházi nyelven körülbelül tudjam azt, hogy mi mit jelent. Nagyjából. Majd meglátjuk, én nagyon szerettem csinálni.

- Hogy kerestek meg erre a filmre, hogy felkértek?

- Érdekes módon, speciel szintén a Rokonokat látta a film rendezője, Herendi Gábor és akkor megtetszett neki Szervét Tibor és azt mondta, hogy gyere, játszd el ezt. Én meg jöttem.

(Filmbejátszás a Valami Amerikából: „Ó gyerekek, de gyorsan letettetek róla!”, „Egészségünkre!” „Mi alakult ki köztünk?”)

- Másfajta élményeket nyújtott ez a filmes játék.

- Ó, teljesen. Persze, teljesen. Ezt csak arra mondtam, hogy hogyan kerültem a képbe, nekem is ez volt az első kérdésem egyébként, hogy miért én, engem nem is szoktak ismerni a filmes berkekben. Maga a forgatás folyamata, hát az egy külön mese, az egy külön öröm. Végül is nagyon jó hangulat volt, meg bízom is abban, hogy az jött ki belőle, amit gondoltunk.

- Mennyi volt a leghosszabb idő, amit egybe tudtatok fölvenni?

- Nem tudom. Egy-másfél perc.

- Teljesen szétszedve és mindig újra ugyanabba a stádiumba kerülni, tehát folytattátok azt a jelenetsort…

- Igen, az is egy nagy macera. Tehát a forgatásnak megvannak a maga munkatechnikai nehézségei, például az, hogy az embernek mindig ugyanazt az állapotot kell elővarázsolni kilencszer egymásután és nem biztos, hogy az marad meg, ami a legjobb, a belső érzet szerint. Meg hogyan kell a kamera előtt azt az igazságot megjeleníteni, tehát mit kell nekem ahhoz tenni, hogy azt lássa a kamera, amit én érzek. Nekem ez például nagyon nehéz, mert amikor visszanéztem magamat, akkor sokszor fogtam a fejemet és azt mondtam, hogy „de mért, jaj, mért ez, mért ennyi, miért ilyen csúnya, ilyen sok, ilyen rossz, ilyen izé…” és akkor mondták, hogy jó ez.

- Nem volt keveredés, hogy a színpadi játéknál jóval több mozdulatot kell csinálni?

- Biztos, hogy volt, de ezt nem tudom megítélni, mert annyira még nem láttam a filmet. Az első sokkon vagyok túl, amit az önmagam visszanézése jelentett, aztán amikor majd harmadszor megnézem, látni fogom a saját munkámon, hogy „na, ezt többet így nem”.

- Mégis rengeteg tapasztalat lett ez és új élményekkel lettél gazdagodva. Picit vissza szeretnék menni a kezdetekre. Ugye Cegléden születtél, mit lehet még tudni rólad, mit szerettél akkor csinálni? Tehát, amikor elkezdtél járkálni, tehát mondjuk, mint a fiúk általában szerettél focizni, vagy inkább jártál a természetbe, vagy vetted elő a könyved?

- Nem, én olvasós fajta gyerek voltam. Olvasós. Nagy lelki élményeket jelentett számomra a könyv. Nem vagyok egy futball-fenomén, nem. Olyannyira, hogy semmi közöm se ehhez a népszerű sporthoz. Elég sokat olvastam és ezek a gyerekkori olvasmányok határozták meg tulajdonképpen ezt az utat. Mert én sokszor eltűnődöm rajta, hogy a ménkűbe keveredtem én a színi pályára, miért lettem én színész. Mikor semmilyen családi mozzanat, nincs olyan ember a mi családunkban, akinek valaha bármihez köze lett volna.

- Sőt, nem is úgy kezdted, tehát itt van egy nagy ugrás, ami…

- Igen. Nyilván az, hogy annyira abszurdnak tűnt az a gondolat akkor, amikor az érettségi környékén kiderült, hogy én akár felvételizni is elmennék a főiskolára. Akkor az én Anyukám azt mondta, „de kisfiam minek, hogy lesz az, vagy mi az”. Úgyhogy nem is vettem én ezt olyan komolyan akkor. Szépen el is mentem a jogra felvételizni. Ugyan a főiskolára is beadtam a papírt, de én akkor nem mertem elmenni felvételizni. Nem mertem elmenni, mert azt gondoltam, hogy oda szenteket és kiváltságos embereket, tehát valami nagy belső adománnyal rendelkező embereket vesznek föl. Úgyhogy felvettek a jogra, el is végeztem az egyetemet, és aztán mint jogász próbálkoztam újra. Az első felvételim az úgy is nézett ki, hogy „- Maga mivel foglalkozik? – Jogász vagyok. - Igen, akkor mondjon valamit!” - aztán már fordultak is félre.

- Vigasztaljon az a tudat, hogy más is így kezdte, csak épp másik egyetemen.


- Igen, vannak ilyen félrecsavarodott útvonalak. Igen, most például – bocsáss meg, ez nagyon édes volt – beszélgettünk Ónodi Eszterrel egymás közt és kialakult ez a kis poén, hogy „kérdezik az angol tanárnőt, hogy mit csinálsz a nyáron? Hát forgatok a jogásszal a fogorvos filmjében”. Mert a Herendi a végzettségét tekintve fogorvos, az Eszter angol tanár rendes bölcsészdiplomával, én meg voltam a történetben szereplő jogász. De van nekünk mindenünk, van szakács, hídépítő mérnök, bőrdíszműves, minden van a színészek között. Ki lehetne állítani egy komplett kis várost…. de azért nem annyira tipikus ez a pályamódosítás és nem volt egyszerű.

- Volt valami tisztelet a színpad, vagy a művészek iránt? Vagy ha az emlékeidben Latinovits iránt, arra azt mondanám, hogy rendben van, ha te is Latinovits akarsz lenni. Mi hajtott erre?

- Például Latinovits nagyon nagy pillanat volt. Latinovitsal való találkozás, mint élmény, rendkívüli hatású volt. Időről-időre meg szoktam nézni: van egy felvételem, amikor elmondja Karinthynak a Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját. Ekkor én nem tudom, hogy milyen állapotban van ő, de rettenetesben… tehát olyan érzésem van, hogy kicsit talán be is van rúgva, szakad róla a víz, azt se tudja hol tart néha, olvassa a szöveget. De az az emberfölötti erő, ami ennek a kis jelenetnek a hatására őbenne létrejött, amivel át akarja nyomni azt a szörnyű pillanatot, hogy valaki találkozik egy tizenöt évvel fiatalabb lényével és az számon kéri tőle az egész életét, szóval az elsöprő erejű. O például nagyon nagy motiváció volt.
Vagy láttam Várkonyiról egy portréfilmet, amiben volt egy bejátszás, hogy állt, mint az öreg Tyrone az Utazás az éjszakába című színdarabban és éppen fölállt az asztalra és kicsavart egy villanykörtét, mert hallatlan zsugori az öreg Tyrone, pedig nagy vagyona van. Ebben a pillanatban hangzik el valami olyasfajta mondat, hogy „Bár ne lenne egyetlen hold földem se és ne lenne egyetlen centem se a bankban, csak azt tudnám, hogy akkora művész voltam, amekkora lehettem volna.” Ez az idegesítő érzés, hogy hát én mégis csak arra felé kellene hogy menjek, végül is ebben a kis mondatban fogalmazódott meg. Nem tehettem meg, hogy nem próbálom ki!
Az én drágaságos Anyukám, aki úgy féltett engem az egész színházi pályától mint a tűztől, amikor megkaptam Veszprémből az értesítést, hogy fölvettek engem oda csoportos szereplőnek - tehát a jogi diplomával a zsebemben elmehetek statnak - akkor ott ültünk az asztalnál és mondta, hogy „kisfiam… ha már valamit én ennyire szeretnék, azt csak meg kéne próbálni”. Közben majd szétette az ideg, annyira, annyira oda volt.

- Szívesen feltenném Anyukádnak a kérdést, hogy most mit mondana.

- Most már nem tudom, hogy mit mondana. De az tudom, hogy amikor fölvettek a főiskolára, ami tulajdonképpen egy részleges beteljesülése ennek az álomnak, és én magam hihetetlen boldog voltam, akkor az én Anyukám attól kezdve hónapokon keresztül minden éjjel sírt, mert úgy gondolta, hogy hát a fia gyakorlatilag tönkre tette az életét… Igen.

- Sebeket tud ez ilyenkor felkavarni… Vajon most visszagondoltál, hogy ez hogy volt akkor, végiggondoltad csak egyszerűen?

- Ez az egész beszélgetés tulajdonképpen több helyről vakarja meg az embert. Igen, hát ez is egy olyan mozzanat volt, ami nem volt könnyű nekem, mondható. Bár én ezt csak sokkal később tudtam meg, hogy ő ennyire rosszul élte ezt meg. Igen. Meg ő azt hitte, hogy a színészet és a színház, az egész normális polgári életrendtől való eltérés, az maga a fertő. Az ember ott iszik, nőzik, cigarettázik, fetreng valami szörnyű izében, ő ettől nagyon féltett engem. Aztán kiderült, hogy sokkal fegyelmezettebben kell ahhoz élni, hogy az ember teljesítsen, sokkal fegyelmezettebben. Nem mondom azt, hogy az ember néha nem rúgja szét a ház oldalát, de alapjáraton nekem például sokkal szigorúbb az életmenetem, mint például egyetemistaként volt.

- Naponta játék, mindennap teljesítenetek kell, tehát nem lehet úgy oda menni.

- Az én munkamenetrendem csak úgy bírja ezt ki, hogyha állandóan karbantartom magam. Állandóan. Fizikailag, lelkileg, mindenféle úton-módon egészséges próbálok maradni.

- És ezt hogy próbálod megvalósítani, a napi tanulások mellett mennyi időd jut erre?

- Igyekszem azért annyit futni, meg sportolni, meg a gondolataimat rendezni, tehát egyfajta belső rendet azért mindenképpen igyekszem összekalapálni, hogy ne annyira első kézből reagáljak a világra, amennyire én szívem szerint tenném. Mert azért abból soha nem sült ki jó. Apró példát hoztam, például a közlekedésben nagyon sokat próbálom magam trenírozni. Ne kezdjek el szívből ordítozni, dudálni és őrjöngeni, amikor olyan jelenségek vagy olyan események történnek, amik engem idegesítenek. Hogy föl bírjam fogni, hogy egy csomó más ember is ugyanazzal a céllal van ugyanott, autóban ülve, ugyanabban az utcában hogy eljusson valahova. Tehát, hogy ne első kézből próbáljak meg verekedni valami vélt, vagy valós igazságért. Azért ennek a célnak az érdekében önmagamon elég sok tennivaló van.

- Ez az önmérséklet minden szinten jellemző rád?

- Tulajdonképpen nem önmérséklet, ez inkább egy törekvés. Igen, hát nem mindig sikerül van, amikor elveszítem a fonalat, de hát ez mindenkivel így van.

- Azt össze lehet foglalni, hogy Szervét Tibor mindig elégedetlen önmagával, de talán a mérce túl magas.

- Nem vagyok mindig elégedetlen.

- Nem? Egyet mondjál, amikor nem.

- Na, ez például tetten érhetetlen. Vannak olyan esték, vannak olyan pillanatok, vannak olyan mozzanatok, vagy események, vagy történések, amikor jó érzés tölt el. Nagyon nem szeretnék az öndicséret, önszeretet, ön nem tudom micsoda csapdájába esni, és ezért folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat, hogy erre vigyázni kell, különben az ember hajlamos rá, óhatatlanul.

(Filmbejátszás az Anconaiból: zárszó)

- Mire vigyázzon egy fiatal, hogyha véletlen jogászdiploma van a zsebében?

- Hogy nehogy eszébe jusson színésznek menni? Mert annyira innoválja a kérdés ezt a választ.

- Abszolút nem. Ezt most csak azért mondtam el példának, hogyha valaki másfele kezd, de visszamegy ahhoz a színészeti pályához, ha visszakanyarodik, akkor biztos, hogy azt akarja csinálni. Van benne valami plusz, amit kitartásnak nevezünk, vagy bárminek.

- Hogy mit mondanék én egy ilyen helyzetben? Nem tudom. Mert sokszor mondanám azt, hogy eszébe ne jusson, mert sok szempontból a színészet, mint hétköznapi értelemben vett foglalkozás rettenetes hátrányokat hordoz. Például, hogyha az ember havonta húsz-huszonhárom alkalommal nincs otthon este, akkor értelemszerűen havonta húsz-huszonhárom alkalommal nincs együtt a gyerekével. Ez nagyon rossz, nagyon rossz. Ezt nem tudom most sehogy se kiváltani. Ez sok nehézséget jelent, de, hogyha valóban ott van az emberben az a játékösztön, meg az a vágy, hogy ő ezen a nyelven valamit meg bír fogalmazni ami a sajátja, hát akkor meg muszáj menni, akkor hiába mondja az ember azt, hogy ép elmével ne menjél. Akkor úgyis muszáj menni. Általában olyanok mennek színésznek, akiknek muszáj menni. Most nem akarván túl misztifikálni a dolognak a mozgatórugóit, de hát azoknak akik ott vannak, azoknak ott kell lenni, mert azok tudnak valamit játszani ott a többieknek - akik meg azt szeretik nézni és hazavisznek valamit belőle.

- Tehát semmi másról nem szól, mint erről a két dologról a színészet: van egy hajtóerő, hogy mindennap játszanod kell és van egy közönség, ami végül is elismeri, illetve tovább hajt, hogy még jobb legyél.

- Igen, ha szerencsésen összeállnak a dolgok, akkor így van. Ha szerencsésen összevágnak. De nem mindig.

(Film-bejátszás: Una lacrima sul viso)

A beszélgetést a tv-adás alapján lejegyezte: Baráth Mari

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Bársony Éva: Kételkedem, tehát vagyok

Népszava, 2002.01.29. p.16.

”Meglepő volt a Művészdobogó (ATV) legutóbbi éjszakai beszélgetése. Hozzá vagyunk szokva a sikersztorikhoz. A döngő mellekhez. Az önreklámhoz. A nimbuszfényesítéshez. Valakit megkérdeznek a pályájáról? Minden csupa napfény, kacagás. Diadalmenet. Valójában nincs is idő másra. Andy Warholnak ebben a 93 ezer négyzetkilométeres körzetben nincs igaza. Nálunk nem jut tizenöt perc arra, hogy bárkiből sztárt csináljon a televízió ennyi időre. Nálunk maximum tíz perc az örökkévalóság. Aztán jön a reklám. Mit lehet ez alatt tenni? Mellet döngetni. Diadalmenetben masírozni. A veszteseknek nem a kamerák előtt a helyük. A töprengőknek még kevésbé. Az említett műsorban egy töprengő embert ismerhettünk meg. Egy önmagával szemben maximalistát. Aki számára fontosabbak a kételyei, mint a bizonyosságok. A kételyeiből építi magát. Nem egyre magasabbra, hanem egyre mélyebben. A mélységből azután egy váratlan pillanatban megszületik a magasság. A siker. Amit ő is igaznak érez. Szervét Tibor színművész, a Radnóti Színház tagja beszélgetett a pályájáról, szerepekről, a megoldott és a benne kételkedésként tovább élő feladatokról. Oszinteségével megtisztelte a közönségét. És felébresztette az egyre ritkábban ébredő bizalmat. És az örömöt, hogy a szavak ez időre visszanyerték jelentésüket.”