Peregi Orsolya: Szervét Tibor és a Radnóti
Pesti Ember, 2001/10.

Hat éve láttam először, a Pesti Színházban. Ő volt Ivanov. Mikor felment a függöny, egyedül ült egy karosszékben a színpad jobb oldalán, és rengeteg időn át nem szólt, nem csinált semmit. Elnémult a nézőtér, abbamaradt a széknyikorgás, a senkire nem néző, mozdulatlan férfi megtette a csodát: nem Szervét Tibor ült ott, hanem maga Ivanov.
Most a Radnóti Miklós Színház társulatának egyik meghatározó tagja, tavaly a repertoáron levő nyolc darabból hatban játszott, ebből négyben főszerepet.
A Radnótiban az ember mindig „biztosra mehet”. Itt pontos és átgondolt művészi teljesítményt talál, ami a rendezőkre, a színészekre, díszlet- és jelmeztervezőkre egyaránt vonatkozik. Nézőként is érezhető, hogy a színészek szeretik és segítik egymást a színpadon is.

- Ez a jó kapcsolat csak a munkára korlátozódik, vagy találkoznak, összejárnak színházon kívül is?


- Nem nagyon van rá idő. Fáradt ám egy színész évad közben. Délelőtt tíztől kettőig próba, általában hatra vissza kell érni, közben el kell hozni a gyereket az iskolából.

- Nyáron egy filmet forgatott, az sem lehetett pihentető. Jutott ideje némi lazításra?

- Július végéig tartott a forgatás, nagy volt a szerep, nagyon sok macera, de nagyon élvezetes volt. Azért nyaraltunk is. A fiam még kicsi, ő azt szereti, ha letelepszünk a tengerpartra és ott vagyunk.

- Menyire fontos Önnek az apai „szerep”?


- Nagyon. A legérdekesebb dolog a világon. A fiam születése nagy fordulat volt az életemben. Szülőként azt tartom a legfontosabbnak, hogy amit a gyerekem velem megbeszél, az úgy is lesz. Minden ígéretemet betartom, még ha csak egy rohadt háromgombócos fagyiról van is szó. Abban a pillanatban az a fagyi a világ közepe. Én emlékszem ezekre az apokaliptikus csalódásaimra a felnőtt társadalomban. Amikor hazudtak. Ha ezt egy felnőtt elfelejti, az szörnyű.

- A színészet gyerekkori álma volt?

- Nem. Konzervatív vidéki családból származom, ahol a színészi élethez mindenféle negatív elképzelések kapcsolódtak. Én olyan megfelelős fajta gyerek voltam. Mindig jó tanuló voltam, aztán elvégeztem a jogot, és az IKV-nál kezdtem dolgozni. Elfogadtam, ami történik velem, nagy tisztelettel kiszolgáltam a világot. Azt hittem, hogy majd elmendegél az egész. Aztán rájöttem, hogy így nem tudok hős lenni. Hős akartam lenni. És az lettem.

- Ez azért egy hatalmas ugrás a sötétbe. Nem félt?

- Az gondoltam, hogy az embernek van valami hivatása, amit meg kell találnia. Mindenkinek jogában és hatalmában áll építeni önmagát. Van mindenkinek sok olyan idő az életében, mikor totálisan ráláthat, hogy mi a jó. Mindig megtörténik, amit az ember akar. Mindig. Kivétel nélkül.

- Mikor történt ez a váltás?

- Huszonhat éves voltam, mikor elkezdtem a Főiskolát. Nálam civilebb ember oda még nem is járt. Az első két évben rettenetesen sokat izgultam. Utána Ruszt Jóska hívott Szegedre, a Független Színpadhoz, de nem maradtam ott sokáig.

- Miért jött el?

- Nagyon nem értettem egyet azzal, hogy ő fontosabbnak tartotta a hatalom gyakorlását, mint a színházat. Én szeretek szabad lenni.

- Most az?

- Igen.

- Teljesen különböző karaktereket is játszik, van, amikor parókát visel. Nem zavarja, ha el kell maszkíroznia magát?

- Nem, én nagyon vevő vagyok az ilyesmire. Szeretem a parókát is. Az a nagyszerű a színészetben, hogy utazgatni lehet különböző életek között. Rendkívül fura, hogy más gondolkodásmódokba bele lehet nyúlni. Ezek igazi lények, akiket játszunk, igazi gesztusokkal, igazi érzelmekkel, igazi sorsokkal. Az ember az egyik este hős, másnap egy piperkőc.

- Kétszer láttam az Anconait, mindkettő fergeteges előadás volt, de nemcsak a nézőtéren nevettünk, Don Tomao is elnevette magát néhányszor a színpadon.

- Hát igen. Én vagyok a fő röhögős – és ezt a kollégáim ki is használják.

- A Máli néniben alig lehet felismerni, nemcsak a külseje, hanem az egész gesztusrendszere, hanghordozása is annyira más, mint a többi szerepben.

- Erre nagyon ügyelék, hogy a válltartás, vagy a fej, vagy a kézmozdulatok pontosak legyenek. Ez nehéz, sokat kell tanulni. Tanítottam színészmesterséget a Zeneakadémián, és egyszer az volt a feladat, hogy ülni kellett egy széken. Az emberek nem tudnak ülni. Én a fiamtól lovaglás során tanultam meg, hogyan lehet harmonikusan ülni.

- Van kedvenc darabja?

- Tulajdonképpen a Ványa bácsi mindnyájunknak a szíve csücske. Az Anconai meg eszeveszett siker… nehéz választani. Ha az ember dolgozik egy darabon hat hétig, akkor szereti, különben nem is tudná játszani.