Stuber Andrea: Vélemények a fesztivál előadásairól
Zsöllye, 2001/1. p.19.

Az Európai Színházak Uniójának budapesti fesztiválja az a kiváló alkalom, amikor nem kell külföldre menni ahhoz, hogy olyasmit lássunk, amit itthon nem láthatunk. Házhoz jön a (színházi) világ: más tartalmak, más formák, más stílusok, más modorok, mint amivel színházcsinálóként vagy nézőként találkozni szoktunk.

Szervét Tibor:

- Sajnos, mi színészek tudtuk a legkevésbé figyelemmel kísérni a fesztivált. Magam is többnyire játszottam esténként, így csak három előadást láttam. Igaz, azokról is élményszegényen – és idő előtt – távoztam. Én olyanfajta néző vagyok, mint a nagyanyám: jobban érdekelnek a színészek a rendezőknél. Elsősorban a színészben zajló érzelmi eseményekre vagyok kíváncsi. A szereplők közötti kapcsolatok felismerésének izgalmát szeretném élvezni. Ha ilyesmi nem fedezhető fel a játékban, akkor hamar unatkozni kezdek.

Az angolok egyszerű, tetszetős díszletben felmondták A vihart, ősies nyelven, szépen deklamálva. Miranda sírós hangon szavalt, Caliban jópofán tekergett és ugrabugrált, Prospero varázsolt, szóval mindenki csinált valamit, amitől egy mesetájék szereplőjének látszott. Márpedig A vihar nem mesedarab. Szerintem például Prospero lehet akár egy nagy művész is, akinek valamilyen módon Ariel a tehetsége.

A litvánok Hamletje és az oroszok Platonovja szintén nélkülözte az igaz színészi alakításokat. Lenyűgöző képekkel ugyan szolgált mindkét előadás, de ez nem kárpótol, amikor a címszereplő jóformán semmit sem nyújt. A litván énekes csak a dobbantásaival maradt meg bennem, a Platonovot játszó orosz színész pedig első látásra kifejezetten unalmas és érdektelen figurának tűnt, aztán ez szünetig így is maradt.

Úgy látszik – gondoltam kedvetlenül és sajnálkozva -, hogy ezek az európai színházak szenvedélytelen, láztalan, nem igazán fontos előadásokat csinálnak. Nagyon nem szeretném, ha a mi színházunk is errefelé tartana.