Bóta Gábor: Zakós szerepek, aikidóval. Találkozás Szervét Tiborral
Magyar Hírlap, 1998.10.17. p.12.

Szervét Tibor Jágót, Hamletet, Cyranót, Bóni grófot egyaránt nagy sikerrel játszotta Miskolcon. Előbb a Vígszínházba, majd hamarosan a Radnóti Színházba szerződött. Tegnap mutatta be a társulat az Iphigeneia Auliszban című klasszikus görög drámát, melyben Szervét alakítja Menelaoszt.

- Amikor a Vígszínházba szerződött és ott újra játszhatta miskolci nagy sikerét, a Cyranót, akkor azt mondta, hogy még sok Cyrano maradt önben, vagyis még jó néhány hősszerepet játszana. De ezután mégis úgynevezett zakós szerepek következtek...


- Biztos, hogy ez nem véletlen. Lehet, hogy önértékelésbeli tévedés volt, amikor azt mondtam, hogy sok Cyrano maradt bennem. Bár ezt nemcsak a hősszerepekre értettem, hanem arra is, hogy bátornak kell lenni, annak ellenére, hogy minden a kompromisszumok irányába hajtja az embert. Kiderült, hogy a lelkiállapotom most inkább a zakós szerepek eljátszására alkalmas.

- Ezek milyen lelkiállapotot igényelnek?

- Amikor hősöket játszottam, akkor megpróbáltam annyira "kinyitni magamat", hogy igen nagy szenvedélyek közvetítésére legyek alkalmas. De aztán rájöttem, hogy számomra most inkább a kételkedésnek, a riadalomnak, a szorongásnak, a cinikussá válástól való félelemnek van itt az ideje.

- Mi idézte elő ezt a lelkiállapotot? Az azért valószínű volt, hogy Pesten nem kerül olyan helyzetbe, hogy Hamlettől Jágóig, Cyranótól Bóni grófig szinte mindent eljátszhasson.

- Ezzel tisztában voltam. Miskolcon homogén volt a világom, mindenestül rendben voltak a dolgaim. Szerettek, és én is szerettem ott lenni. Viszonylag jól oldottam meg a feladataimat is.

- A Cyrano viszont Pesten - bár ötvenszer ment - nem lett olyan átütő erejű, szakmai sikerű előadás, mint Miskolcon.

- Ez így van. Az első körülbelül huszonöt pesti Cyranót nem is gondolom jó előadásnak. Utána javult a produkció.

- Miért nem volt eleve olyan hatású, mint Miskolcon?


- Ennek sok oka van, például a saját belső változásaim. Az első huszonöt előadás után jóval stabilabb és erősebb lettem Cyrano szerepében. Ettől azonban nem vártam, hogy Rostand hősének eljátszása után a vállára emel a szakma és a közönség, s azt mondja, hogy ilyet még az életben nem látott.

- De a Pesti Színházban az Ivanov sem érte el azt a hatást, amit Miskolcon öntől megszoktunk.

- Az Ivanov esetében nekem és Horvai István rendezőnek más-más olvasata volt a darabról. A két elképzelés nemigen fedte egymást. Szörnyű csatározások közepette nem jött létre végül is semmi, bár igen jelentős tapasztalat volt számomra, hogy az utolsó öt előadásra a szerep mégiscsak "kiadta" önmagát. Az embernek igen hosszú ideig kellene ismerkednie egy ilyen jelentős Csehov-szereppel.

- Végül is elég hamar kiderült, hogy a Víg nem az ön színháza...

- De ezzel párhuzamosan az is kiderült számomra, hogy fogalmam sincs, hol az én helyem. Nem tudtam, mit tegyek. Amíg lehetett, a Vígben megpróbáltam a saját morális mércémnek és a színház elvárásainak is megfelelni. De nem tudtam integrálódni. A legjobb pillanatban hívtak a Radnóti Színházba.

- Elvégezte a jogot, sokadszorra vették fel a színművészetire, a Független Színpadról is önként, viszonylag hamar menekült el, többször került világvége hangulatba...

- Általában nem lineáris az ember élete, az enyém pedig végképp nem az. Én valóban az átlagosnál gyakrabban kerülök válsághelyzetekbe, mert akkor is ragaszkodni szeretnék bizonyos belső tisztességhez, amikor ennek ellene hat a körülöttem lévő világ. Most már azért, remélem bölcsebb lettem, már nem gondolom, hogy kaszát-kapát ragadva állandóan mindenkinek neki kéne mennem. De korábban erős belső indíttatásból többször "hadra keltem", esetleg magam sem tudtam pontosan miért.

- Állítólag ilyenkor üvöltözött, asztalt csapkodott.

- Adódtak ilyen helyzetek. Ma már ez nem fordul elő, igaz, nem is kerülök ilyen szélsőséges helyzetekbe. A Radnóti Színházban sokkal inkább egy nyelvet beszélünk a társulatban.

- Amikor otthagyta a Független Színpadot, azt nyilatkozta, hogy nem akar tuba lenni a zenekarban, megalapította "független önmagát". Ez a "független önmaga" volt veszélyben a Vígben is?

- Tulajdonképpen igen.

- Nem lehetséges, hogy ön könnyedebb, elegánsabb játékstílust igénylő produkciókba nem illik igazán?

- Nem tudom. Nagyon szeretek könnyed, elegáns, mutatós előadásokban is részt venni. De éppen most olvastam újra Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját. Ha megkérdezné tőlem tizenhét éves kori önmagam, hogy hol az Északi-sark, hol a repülőgép, hol a hatalmas szimfónia, akkor borzasztó lenne, ha azt kellene válaszolnom, amit az író, akiről azért mellesleg tudjuk, hogy mit tett az asztalra.

- Tulajdonképpen a Radnóti is megfelel a régi vígszínházi hagyományoknak, lényegében polgári művész színház.


- Igen, de manapság nagy dolog ám polgári művész színháznak lenni! A Radnótiban mindig azt akarjuk, hogy a nézők egy világosan elmesélt történetből értsék meg azt a súlyos helyzetet, amibe a színpadon lévő hozzájuk hasonlatos emberek kerültek. Rémülten - vagy sokszor derülve - ismerjék meg önmagukat.

- A Radnótiban azt érzi, hogy ez az, amit idáig keresett?

- Igen, amikor Valló Péter nekiállt a Ványa bácsit elemezni, akkor szinte felordítottam, hogy ez az. Aprólékosan szedte szét a darabot, megmutatta, melyik figura mikor hiteles, mikor hazudik. Ez az intenzív elemzési mód jellemző a Radnóti többi produkciójára is. Engem az ilyen színház érdekel, még akkor is, ha valami nem sikerül. A VIII. Henrikben például közel sem teljesítettem úgy, ahogyan kellett volna, pedig nem voltak különösebben gátló körülmények. Bár én a darabot sem tartottam túlzottan jó választásnak.

- De ha például Valló Péter keményen rendezi önt, akkor miért nem érzi azt, hogy csak egy tuba a zenekarban?

- Mert Vallót valóban érdekli az én véleményem is. Még akkor is, ha néhány perc alatt tizenöt olyan "vérpoént" tud mondani, amitől az ember megbánja, hogy megszólalt. Ennek ellenére tényleg érdekli, hogy a színész mit gondol másként. Verebes István Cyrano rendezése közben éltem át először, hogy az ő komoly szakmai hozzáértése ellenére sem éreztem, hogy nekem csöndben kell lennem. Nem azt gondolta, hogy én egy hülye vagyok, aki hepciáskodik és direkt ellentmond. Ugyanígy Vallót is érdekli, hogy bizonyos dolgokban miért nem értek vele egyet.

- A Radnóti Színházban játszott szerepeiért több díjat is kapott, lényegében máris a szakma élvonalába tartozik. Ugyanakkor országosan ismert színésszé még mindig nem vált.

- Nem baj. Jó lenne, ha gyakrabban hívnának filmezni, de a munkám e nélkül is "fedésben van" azzal amit akartam, amit a világról gondolok. És ez számomra a legfontosabb.

- Hogy közben aikidózni kezdett, az nem mutat valami hiányt, nem valaminek a levezetése?

- Igen is, meg nem is. Mások is kérdezték már, hogy mi ez az elmebaj most nálam. Pedig ez nem elmebaj. A harcművészetekben a belső rend megteremtésének komoly lehetősége rejlik. Ez nekem mindig hiányzott. Aikidózás közben az ember nagy titkokat tanul. Olyan titkokat, amelyektől teste, lelke rendbe kerül. A színpadi létezés is küzdelemszerű, és küzdelem közben, ha a színész nem elég stabil, akkor elveszíti azt a belső nyugalmat, amivel a legvadabb érzelmeket is ki tudja fejezni. Az igazi aikido mesterek belül szinte mozdulatlanok, de mégis minden testrészük a koreográfiának megfelelően, harmonikusan mozog. Ökonómia, könnyedség, de ugyanakkor hatásosság keveredik a mozdulataikban. Ilyen ökonomikusan és hatásosan kellene játszani. Amikor még fiatalon Haimont játszottam Szegeden az Antigonéban, akkor ugráltam, ordítottam, kiabáltam, sírtam, hadonásztam. A mai szememmel nézve borzalmas lehetett. De például Jean Gabin vagy Páger Antal annyira hitelesek voltak a szerepeikben, hogy már-már alig gesztikuláltak, nem kellett "mutogatniuk" magukat. Én ezt a "nem mutogatós" színjátszást keresem. Azt kutatom, hogyan lehet folyamatosan annyira "igazinak lenni", hogy ne kelljen állandóan jelezni, hogy például haragszom, csalódtam, szerelmes, vagy ideges vagyok. Izgat, miként lehet azt a szuverenitást létrehozni magamban, amihez már mást nem kell hozzátenni. Az Iphigeneia Auliszban című darab például nagyon alkalmas arra, hogy tanuljak. Szörnyű sorsú emberek szerepelnek a műben, és a színésznek nem szabad semmit "részletezni", állnia kell és mondani a szöveget. Ez a legnehezebb. Minden görög dráma figurái a saját démonaikkal együtt jönnek be a színpadra. A sors már agyoncsapta őket, tulajdonképpen nincs mit tenni. Az egész színdarab arról szól, hogy ebben a "nincs mit tenni állapotban" hogyan viselkednek az emberek. Görög tragédiában egyetlen mondatot is olyan nehéz elmondani, hogy át kellene hozzá alakítani az egész eszközrendszerünket, tudatunkat. Erre a magyar színházi struktúrában megint mindössze hat hét áll rendelkezésünkre. De a hat hét próbaidőre már annyira "beálltunk", hogy azt sem mondom, jobban járnánk, ha akár öt hónapig próbálnánk.