Dömötör Adrienne: Beleszerettem a világba
Színház, 1998/8. p.40-44.

Az idén Krleža Agóniájában, tavaly a Színikritikusok Díjával kitüntetett Asztrov a Ványa bácsiban, előzőleg másik Csehov-főszerep, az Ivanov. Gyötrődő, környezetüket gyötrő intellektuellek, akik közül ketten nem találják helyüket a valaha nagybetűsnek gondolt életben, harmadikuk pedig, Križovec, éppen ellenkezőleg, karrierje foglya. Az utóbbi években tehát egészen más szerepek határozzák meg a pályát, mint kezdetben. A kétszer is eljátszott Cyrano és a Hamlet után azt lehetett gondolni: hősök, romantikus szerepek sora fog következni.
- Személyisége változásából fakad ez a szerepkörváltás? Vagy a megváltozott világ tart igényt a színészi személyiség más rétegeire?

- Is-is. Egészen bizonyos, hogy az utóbbi időben nagyon sokat változtam. Amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem a pályát, hatalmas világmegváltó vágy és rengeteg energia volt bennem. Aztán egyszer csak rémülten vettem észre, hogy mindez elfogyott. Nagyon riadt évek voltak ezek. Közben pedig óriásit változott a világ, teljesen kifordult tegnapi önmagából és már alig hasonlít arra, amelyet meg akartam váltani. A színpadon sem látok igazi hősöket, holott biztos vagyok benne, hogy nagyon is szükség lenne rájuk.
Különös, hogy a szerepeim mennyire összhangban vannak az életemmel, az éppen adott színészi alkalmasságommal. Most a „zakós” szerepek időszaka jött el – egyébként évekkel ezelőtt, a miskolci Hamlet után mondta Verebes Pista, hogy eddig kardoztam, most már nem ártana mást is csinálnom. Meghatározó persze a Radnóti Színház és az ide választott darabok jellege is. Igaz, itt is tettünk kísérletet arra, hogy hőst játsszak. Calderon VIII. Henrikét, de ez valahogy nem sikerült; semmilyen paraméter nem kedvezett annak, hogy sikerüljön.

- A világ színpadról inkább megváltható hősökkel, mint antihősökkel? Mert hiszen ezek szerint mégiscsak vágyott rá, hogy hősöket játsszon.


- Nagy érzelmű szerepekre vágytam. Azért is akartam színész lenni, mert képesnek éreztem magam arra, hogy ilyeneket eljátsszak. Hogy a katarzist közvetítsem. Szerettem volna, ha velem együtt a közönség is átéli a hétköznapokban alig megélhető nagy érzelmi végleteket. Úgy gondoltam, a jogászkodás után végre megtaláltam azt, amire szívesen fölteszem az életemet. Valósággal hajkurásztam magamban a hőst. Nagy élmény volt például, hogy ha én magam nem vagyok is elég bátor, a színpadon az lehetek. A színészet egyik nagy hozadéka, hogy abból az egyetlen életből, ami az embernek megadatik, kipillanthat másféle életek felé és mindazok a dolgok, amelyeket közben megtanul, lerakódnak és valamilyen módon közelebb viszik az embert saját magához. Azt is megtapasztaltam, milyen érdekes közelebbről megnézni, mennyi az esendőség egy hősben és mennyiben lehet együtt érezni egy intrikussal.

- Minden szerepnek van megélhető rétege? Például Križovecnek is? Úgy gondolom, itt éppen az lehet a legérdekesebb feladat, hogy olyan figurát kell eljátszani, akihez a színésznek vagy egyáltalán nincsen köze, vagy ha van, azt csak nagyon nehezen vállalhatja.

- Kínlódtam is vele eleget! Sokáig nem voltam képes mit kezdeni azzal, hogy adva van egy szereplő, akivel egyetlen pici mozzanatban sem tudok egyetérteni és mégis valahogyan azonosulnom kell vele. Az egyik próbán, amikor Udvaros Dorottya belelendült és megrendítő hitelességgel játszotta azt a nőt, akit cserbenhagytam – hát én egyáltalán nem tudtam a saját, nem létező igazságomat képviselni. Legszívesebben leültem volna a nézőtérre és csak bámultam volna Dorottyát és mentegetőztem volna, hogy tudom, nincs igazam, rémesen viselkedem és nagyon mélyen egyetértek a Művésznő minden szavával. Annyira szerettem volna, ha ez az átok Križovec legalább megpróbálna a nőnek segíteni – de hát hogyan is tudna, amikor egyetlenegy szándéka van a színdarabban, az, hogy végre kimenjen a színpadról – ehhez képest negyven-ötven oldalakat mond el.
Aztán egy idő után megtörtént az, ami jobb esetben máskor is meg szokott történni: sikerült kivárni a pillanatot, amikor a szerep saját természete felülkerekedik mindenen – a színész kételyein, idegességén, a színházi gyártási folyamat sztereotípiáin. Ekkortól már arra fordíthattam az összes erőmet, hogy bár a figura mérhetetlenül elítélendő, mégis konzekvensen képviseljem. Ilyenkor az is segít, ha az ember átgondolja: a figurának szituációs igazsága ugyan nincsen, de mennyiben van legalább darabon kívüli, személyes igazsága? Hiszen egy karrierje csúcsán álló ügyvéd valóban nem vállalhat föl egy elrontott életű butikosnőt, és soha nem is ígérte a nőnek, hogy feleségül veszi. Tehát – verbálisan legalábbis – nem csalta csapdába. Az a hozzáállása, hogy hát Istenem, jó volt mind a kettőnknek, de a dolog ennyi és nem több. Gyalázatosan kicsike igazság ez, de elvitathatatlan. Amit persze továbbra is kikérek magamnak, nemcsak magamtól, hanem a szereptől is.

- Éppen ennek a „megmutatom, de kikérem magamnak” kettősségnek a színpadi természete érdekel leginkább Križovec megformálásában. A játéka, mint Asztrov doktorként is, roppant ironikus, mégsem érzem soha, hogy eltávolítaná magától a figurákat.

- Talán azért, mert nem ítélkezni akarok fölöttük és bagatellizálni sem akarom az életgondjaikat; egyszerűen csak meg akarom mutatni ezeket az embereket – lehetőleg úgy, ahogy az író megírta őket; nekem ez is éppen elég nagy feladat. Egyáltalán nem szeretnék távolságtartóan játszani! Különben sem magukat a figurákat találom nevetségesnek, hanem a helyzeteket, amelyekbe kerülnek. Nagyon szeretem például az Etűdök gépzongorára című film egyik jelenetét. Amikor a férj meglátja, hogy a felesége Platonovval csókolózik, életében talán először megpróbál felnőtt férfiként dönteni; elhatározza, hogy elmennek innen és ordít: csomagolunk, hozzátok a csomagokat. Saját kezűleg húzza ki a csézát a kocsiszínből, beülteti a mamant, bevágja a csomagokat, üvölt a cseléddel: hol a ló, hol a ló, közben szakad az eső – az egész egy tökéletesen megélt, hatalmas életlázadás, egészen addig, amíg az ott sündörgő bátyuska végre szóhoz nem jut és ki nem böki, hogy hát én csak azt akarom mondani… szóval, hogy már három éve eladtuk a lovat… És éppen annyira muszáj sírni, mint nevetni ezen az egész helyzeten.
Valami hasonlót próbáltunk megcsinálni a Ványa bácsiban: hétköznapi embereket mutatni hétköznapi helyzetekben – Valló Péter mindenkit nagyon óvott attól, hogy nagyobb kaliberű figurát játsszon annál, mint amilyet Csehov elképzelt -, olyanokat, akikkel hétköznapi katasztrófák történnek, miközben esetleg rámegy az életük. Asztrov okosabb annál, hogy ne látná azt a mérhetetlen trutymót, amiben van, de energiái befülledtek és már erőtlen, sőt túl cinikus is ahhoz, hogy bármin változtasson. Az Ivanovban azt szerettem volna megmutatni, hogy van itt egy ember, aki éldegél megszokott világa közepén, de már egy ideje semmi nem megy neki és mindenkitől azt kérdezi: ha így nem jó, ahogy én csinálom, mondd meg te, hogyan kell csinálni. Mondd meg te, orvos, mondd meg te, büdös csibész üzletember, akinek mindig vannak ötletei, mondd meg te, a feleségem, mondd meg te, fiatal nő, mondd meg te, alkoholista, aki a barátom vagy. Leveszi azokat a mintákat, ahogyan a többiek élnek, de miután sehonnan sem kap a kérdésére értelmes választ, agyonlövi magát. És semmi nem marad utána – nem véletlen az sem, hogy nincs gyereke.

- A hősi szerepek más megközelítést kívánnak, mint nagyságnak-kicsiségnek ezt az együttes megmutatását, vagy csak az arányok különbözőek?

- A hősöket nagyon szeretném egyneműen, mindenféle iróniától mentesen ábrázolni. Egyáltalán nem szeretem, amikor ezeket a nagy alakokat lerángatjuk magunkhoz ahelyett, hogy saját magunk próbálnánk felnőni hozzájuk. Biztos, hogy némi hétköznapiasítás magától is bekerül az előadásba, esetleg a rendező helyez el oldottabb, akár ironikus pillanatokat – elvégre nem mindig lehet három órán át merő tragédiában szorongani -, de a hősök azért csak legyenek önmaguk és én velük kapcsolatban inkább hajlok a pátoszra, mint az iróniára. Nem tudom elképzelni, hogy lefokozzam akár Cyrano agyament szerelmét, aminek három felvonáson keresztül olyan mélyen átadja magát, vagy akár Hamlet csatáját, amelyet életre-halálra vív az igazságért. Az ilyen hősöket nem lehet házmesterekké alacsonyítani! Kétségbeejtőnek tartom, hogy ez dívik manapság. Nem beszélve a közönyből, ostobaságból, tehetségtelenségből fakadóan halvány figurákról. Hát mire legyen kíváncsi a néző a színházban, ha nem valamilyen mélységesen emberi – tehát mindannyiunk által hordozott – sorsot lát?

-És az ebben az évadban játszott VIII. Henrik? Ő sokkal hűvösebb, mint ahogy az maga az előadás is. Egy fél mondatban már szó esett arról, hogy nem sikerült…

- …igen, de erről nem szívesen beszélek. Nem sikerült. De most is, becsület Úristen, mindannyian birkózunk vele előadásról előadásra. És még mindig ott tartok, hogy ha végre egy fél pillanatra úgy érzem, egy kicsit is igaz az, amit csinálok, nem tudom továbbvinni, mert képtelen vagyok kimondani a következő mondatot. Ilyenkor legszívesebben leállnék: gyerekek, hagyjuk abba! Hát ez a sor itt most egyszerűen nem jöhet! Igaz, hogy általában más előadásoknál is úgy körülbelül a harmincadik, negyvenedik táján szoktam azt érezni: leülepednek és már maguktól jönnek a dolgok, mintha a szerep azt mondaná, nyugi, majd én megmutatom neked a valóságot – de most mégsem csak erről van szó.

- Még a beszélgetés elején említette, hogy mostanában kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy nagy formátumú egyéniségeket játsszon. Mi az, ami – belül – hiányzik ehhez?

- Az utóbbi időben valóban elég sokáig úgy éreztem: nem mennek a dolgok. Ezt, mint lassacskán rájöttem, elsősorban saját rossz hozzáállásomnak köszönhettem. Úgy gondoltam: a színház az életem és én, az igazság letéteményese arra születtem, hogy játsszak, és ezen keresztül hassak az emberekre. Azt hittem, eléggé ismerem magam ahhoz, hogy megfeleljek ennek a feladatnak. Az egészet valamilyen élethalálharcnak képzeltem. És amikor Verebes Pista azt mondta nekem: nem azért vagyunk emberek, hogy színészek legyünk, hanem azért vagyunk színészek, hogy emberek legyünk – egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezzel a nagyon fontos mondattal. Hát hol van akkor az elhivatottság, az ambíció? Ezzel a hozzáállással persze nagy, hősi, romantikus alakokat akartam játszani, lázadókat, igazukért harcolókat, akik irányt mutatnak másoknak.
Aztán ez a homogén kép, amivel lendületet vettem a pályához, darabokra tört. Kiderült, hogy valójában azt sem tudom, ki vagyok. Hogy minden próbán újra meg kell küzdenem a saját énképemmel. Hogyan is jöhetnék akkor ahhoz, hogy igazságról meg hamisságról beszéljek? A vígszínházi évek kudarca tovább mélyítette kétségeimet. Sokszor már attól rettegtem, hogy minden érdeklődésemet elvesztem a színház iránt. Az efféle lelkiállapotok aztán a legkevésbé sem predesztinálják az embert arra, hogy hősöket akarjon játszani.
De hála istennek, azt mondhatom, hogy már éppen kifelé jövök az alagútból. És most már megint egy kicsit szeretek hősöket játszani, egyelőre csak itt belül. És újra van kedvem időtöltésül darabokon gondolkozni, keresgélve, hol vannak bennük a számomra igazán lényeges, mélységesen hátborzongató pillanatok… Például szerintem a Romeo és Júliában halálosan izgalmas az erkélyjelenet, de nem azért, mert jaj istenem, bejött a szerelmem, hanem azért, mert bejött, akit bármelyik percben négybe vághatnak. Vagy a Júlia és az apja közti viszony. Amikor ennek a hatalmas tekintélyű, félelmetes embernek azt mondja az egyetlen szeretett kislánya, hogy márpedig ő nem megy Párishoz – hát legszívesebben megölné ott helyben! Orült nagy kockázata van tehát minden pillanatnak. Szóval, élvezem a színházat.

- Mi segített a válsághelyzetben, mi az igazán fontos? A jó színház, a jó szerepek, a sikerek, a díjak? Ez mostanában mind megvolt.

- Mindegyik fontos, de egyik sem annyira, mint az, hogy megszületett a fiam. Katarzist addig csak színházban éltem át, ezért is gondoltam azt, hogy csak ott találhatok magamra. Aztán az élet nagyon kegyes volt hozzám: amikor azon kaptam magam, hogy fogytán vannak a tartalékaim, megszületett Gergő – és észre kellett vennem, hogy mennyivel valóságosabb katarzis is van annál, mint amivel a színpadon valaha találkoztam. Ekkor jöttem rá, hogy az életem és a színház két különböző sík és nagy hiba volt összekényszeríteni őket. Ez a felismerés felszabadított, már nem akartam olyan görcsösen harcolni a vélt vagy valós színházi igazamért. Rájöttem, mennyi bölcsesség volt abban, amit Verebes Pista mondott életről és színházról. Találtam magamnak egy másik nagyon fontos igazságot is Marcus Aureliusnál, aki azt kérdezi: miért foglalkozol azzal, hogy más emberek magatartását megváltoztasd, amikor ők nincsenek a hatalmadban és miért nem azzal foglalkozol, hogy a saját magatartásodat megváltoztatod, amikor önmagadnak viszont hatalmában vagy? Ilyesféle iránymutatások szerint próbálok élni és napról napra tapasztalom, hogy milyen nehéz az embernek rendesen összerakni magát. De az élet megint segített. Régi vágyam volt, hogy harcművészettel foglalkozhassam – és éppen, amikor lett egy kis időm, elém került egy aikido-klub szórólapja. Elmentem és ott ragadtam. Valami hallatlanul boldogító érzés, hogy nem kell beszélni, csak figyelni és tanulni! Micsoda nagy dolog az a belső erő, amit ennek a műfajnak a művelői kifejlesztenek magukban! Megrendítő az önmagukon végzett hatalmas munka. Nagy szükségem van ezekre az élményekre és a csöndre is, ami ott körülvesz.
Nagyon szeretem a Radnóti Színházat, jólesik a siker – bár már korántsem vagyok annyira kiszolgáltatva mások véleményének, nincs bennem olyan kényszeres megfelelési vágy, mint régebben, amikor narkotikumként szomjaztam az elismerésre -, de még mindig ott tartok, hogy akkor most ki is vagyok én tulajdonképpen. Még mindig nincsenek végleges válaszaim.

- De színész azért mégsem lehet teljesen szuverén, mégiscsak mindig meg kell felelnie valakinek, legalább a rendezőnek, nem?


- Igen, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen viszonylatokon belül. Valló Péterrel például remekül tudok együtt dolgozni, sokat tanulok tőle és a vele való kapcsolatom egyáltalán nem lojalitáselvű, hanem ő mond valamit és én egyszerűen azt érzem, igen, tényleg az van odaírva, valóban afelé kell menni. Péter Ványa bácsi-elemzése teljesen levett a lábamról! Az az alaposság, amikor azt mondta: ez a figura itt körülbelül ilyen. Miért ilyen? Mert itt és itt azt mondta magáról, hogy … Miért gondolom, hogy igazat mondott? Azért, mert a harmadik felvonás második jelenetében azt mondták róla, hogy… Egészen más az, amikor egy nagyon konzekvens elemzésen alapuló instrukció-rendszernek kell megfelelni és én is meg vagyok győződve arról, hogy a végeredmény jó lesz, mint az, amikor önkényesnek és blöffgyanúsnak tűnik a dolog, a sok idézőjel és az önmegvalósítás közepette esetleg éppen a darab lényege vész el.
Furcsa ez az önállóság-önállótlanság… A főiskolán egyáltalán nem érdekelt senkit, hogy milyen az adott személyiség. Hiszterizálták, mérték, kínozták az embert, de pont a lényeget nem tanították meg, azt, hogy van itt belül egy hely, ahol rendszerré állnak össze a dolgok és ahová mindig visszavonulhatok. És ha nem vagyok jó színész, ez akkor is így van. De a főiskolával kapcsolatos hiányérzeteimet csak utólag tudatosítottam magamban. Akkor kezdtem látni, hogy itt nincs minden a legnagyobb rendben, amikor Ruszt Józseffel találkoztam, aki végre egészen máshogy bánt velünk. Aztán mégis hamarosan elegem lett ebből a mester-tanítvány viszonyból, szerettem volna saját magam is gondolkodni, dönteni, nem pedig – mint azt Jóskának mondtam ordítva a Független Színpadon – tuba lenni a h-moll misében, illetve ha tuba vagyok, legalább hadd jöjjek erre rá én magam. Mindig nagyon nagyra tartottam Ruszt művészi látásmódját, csak a megvalósítását tűrtem nehezen. És hasonló mesterkurzus-jellegtől tartottam, amikor Miskolc után nem mertem elfogadni a Katona hívását és a Vígszínházat választottam, a szabadabb létezés, a kevésbé főnök-beosztott jellegű viszonyok miatt.
Még a hétköznapokban is nagyon nehéz az embernek a maga kis szuverenitását megőrizni, akár csak annyira, hogy ne úgy álljak fel egy beszélgetés után, hogy most nem egészen azt mondtam, amit szívem szerint mondani akartam. Arról nem is beszélve, hogy konfliktushelyzetekben is merjem és tudjam vállalni önmagam, de nem a korábbi üvöltözős, asztalborogatós módon. Mindig azt szerettem volna, ha senkit nem kell bántanom és engem sem bánt senki, de ez régebben csak ritkán sikerült; nagyon sokszor találtam magam valamilyen gyomorremegős helyzet közepén. Olyan ez, mint az autóvezetés. Amíg Trabantom volt, rohantam, őrjöngtem, anyáztam. Amióta jó autóban ülök, lazán és türelmesen vezetek. Ahogyan most személyiségem új szerkezetét próbálom összekalapálni érzem, hogy nyugodtabb, csendesebb vagyok és szűnőben vannak a gyomorremegések, gyarapodóban az örömök. Elnéztem a többnapos esőt, meg a sok búval bélelt embert: hát nem látják, milyen szép is ez? Igen, újra beleszerettem a világba.”