Mándli Zsuzsa: Premier gipszelt futóművel . Képes Sztorik Szervét Tibortól
Képes Európa, 1996.09.04.


Ruganyos-hangtalan léptekkel közelít. Pont úgy, ahogy Sir Kánhoz, a dzsungel királyához illik. Bemutatkozunk. Szervét Tibor élénken figyeli minden mozdulatomat. Veszélyes terepre tévedtem volna? A Vígszínház művésze nem szereti, ha megpróbálják kifürkészni a titkait? Magánemberi létezéséről mélyen hallgat. Legalábbis eleinte. A szigorúan összevont szemöldök idővel kisimul. Oldódik a kérdés-felelet viszony. Emlékek, élmények közt gázolunk. A jogi egyetemtől egészen a kórházig...


- Nagyon jó évadom volt. Előfordult, hogy négy egymást követő este játszottam Cyranot, Sir Kánt, Ivanovot és a Mágnás Miskában a mérnököt. Szokták kérdezni, hogyan lehet megtanulni, és észben tartani ennyi szöveget. Nem is tudom...
Az orvostanhallgatóknak egy vizsgára ezernyolcszáz oldalt kell tudniuk, ráadásul latinul. Amikor a jogi egyetemre jártam, vizsgaidőszakban hat-nyolc nap alatt kétezer oldalakat kellett megtanulnom. Egy strapás évadban a színésznek nem az esze fárad el, hanem az idegrendszere, a lénye használódik folyamatosan.

- Hogyan lett a jogászból színész?

- Nincsenek véletlenek, azt hiszem. Semmiből sem következik, hogy egy ceglédi kisfiú, aki művészileg teljesen érintetlen közegben nő fel – rendesen jár iskolába, szorgalmasan tanul -, a színházban kössön ki. Valahogy mégis evidens volt, hogy a maga görbéivel együtt a színpadra vezetett az út. Az egyetemen világossá vált számomra, hogy akármit tanulok, élethivatás szintjén soha nem fog lekötni. (Ezzel együtt fél pillanatig sem tekintem elpocsékolt időnek.) Végzett jogászként egy évig dolgoztam az IKV-nál, de már akkor felvételiztem a színművészetire. Harmadszorra vettek fel, addig egy évig lementem statisztálni Veszprémbe. Rokonaim és ismerőseim azt mondták: idióta vagyok. Mások szerint hős voltam, akit űzött az alkotásvágy. Nohát, egyik sem. Arra vitt az út… Döntésem súlyát pedig csak később fogtam föl. Csupa irracionális történés, és mégis minden a helyén van. Amikor felvettek a színművészetire, én voltam a legöregebb hallgató 25-26 évesen. Az összes végzősnél idősebb voltam, osztálytársaim tizennyolc évesek voltak. Szinte generációnyi korkülönbség.

- Úgy látom, nehezen barátkozik…

- Nehezen. Mindenkivel nem lehet az ember bizalmas kapcsolatban. El kell jutnom a megismerés egy szintjére, hogy elkezdjen érdekelni valaki. Például a miskolci időszak ebből a szempontból is érdekes volt. Nagy szerepeket játszottam, Cyranot, Hamletet. Éreztem, a társulatban sokan szeretnek. Valaki aztán odajött, és megkérdezte, miért megyek haza rögtön előadás után, miért nem beszélgetek a kollégákkal. Itt vagyok, te is megkerestél – mondtam erre. A következő szavakon aztán elcsodálkoztam: igen, de hozzád azért nagyon nehéz odamenni! Sokat töprengtem ezen – és tényleg: soha senki nem keres meg beszélgetési célzattal, nem kezd velem barátkozni… Bár az is igaz, hogy – a párkapcsolatokat nem számítva – rettenetesen régen tettem azért, hogy engem szeressenek. Viszont sok mindent sikerült megtennem azért, hogy ne. Ahogy itt a Vígben is… De az idei évadban már sokkal nyitottabb vagyok. És ez jó.

- Jól van az úgy, hogy a színházról szól az egész élete?

- Egyrészt nem az egész életem szól a színházról… A kisfiam születésével számomra tökéletesen a helyére került minden a világban. Másrészt a színház a szórakozásom is. Olykor ugyan megterhelő tud lenni, muszáj bevetni az utolsó erőtartalékokat is, de azt meg nem bánom. Nemrég kiszámoltam, hogy normális embernek egy évben több mint száz szabadnapja van a szombatokból és a vasárnapokból, amihez jönnek az ünnepnapok meg a három-négy hét fizetett szabadság. Durván százharminc pihenőnap adódik egy év alatt. A színész csupán a június 15.-augusztus 20. közötti hatvanöt nappal rendelkezik kedve szerint. Egyébként nincs hétvégéd, nincs ünnepnapod. Otthon tanulni is kellene. Ha hívnak, elmész verset mondani, a rádióba, a szinkronba pénzt keresni. És még ez a jó állapot. Az a szörnyű, amikor nincs munka.

- Beszéljünk derűsebb témáról. Előfordult már a színpadon, hogy a szereptől függetlenül nevethetnékje támadt?

- Hogyne. Olykor egyszerűen lehetetlen megállni röhögés nélkül, és ez nekem okoz is lelkiismeretei problémát. Drámai előadások közben azonban nem vagyok vevő a viccekre. Gyilkos módon kiradírozom a provokátort a színpadról, ha ezt észreveszem. Nem szoktam kitalálni poénokat. Pontosan azért, mert tudom, hogy én állom meg a legkevésbé. Főiskolásként részt vettünk a Nemzeti Színházban az István a király előadásban. A főpapot, Asztrikot játszó színész Géza temetéséhez érkezve elfelejtette a szöveget, és halandzsázva folytatta az éneklést. A közönségnek érdekes lehetett a hirtelen leboruló udvartartás, a köpenyükbe burkolózó lovagok, az összekapaszkodó Koppány-feleségek látványa. Sírva röhögött mindenki. Viszont egy életre megtanultam, hogy a zenés műfaj tökéletes szövegtudást igényel.

- Gyakran érzem a művészek beszédstílusán, magatartásán, hogy komolyan hisznek saját felsőbbrendűségükben.

- Egyszer beszélgettem erről Miskolcon egy sebésszel, aki közben összerakta a bokámat, ugyanis az Othello főpróbáján kificamodott. A kórházban aztán megvitattam a kezelőorvossal, milyen sokban hasonlítanak hivatásaink egymáshoz. A színészt és az orvost gyakran vádolják elbizakodottsággal. De hát nem is lehet ez másként. Az orvost igenis megkülönbözteti az a különleges tudás, hogy éjjel, álmából felriasztva berohan a kórházba, szakszerűen megoperál valakit, adott esetben életet ment. A színész sem ép elméjű állapotban dolgozik. Estéről estére szembe kell állnia több száz emberrel és olyan érzéseket, alkalmasint ellenséges erőket kell megmutatnia önmagából, amelyeket általában eltitkolunk. Lehet, hogy a színész életmentő szerepe a társadalomban nem olyan egyértelmű, de azt hiszem, ugyanolyan fontos.