Lieberman Klára: „De hát engem alig ismernek...”
Pesti műsor, 1993.06.04-10. p.6.

...mondja a telefonba, amikor beszélgetésre hívom. Szája szegletében szinte látom az ironikus mosolyt az éteren át is, s a hangjában megkap valami. Nem tudja – nem is akarja – magyarázni, hogy mi az, de hevesen bólogat: igazam van. Az a valami tényleg ott volt.

Tudniillik mintha csöndes, furcsa derű bujkált volna a hangjában, amikor azt mondta: őt alig ismerik. Én ezt így színésztől még az életben nem hallottam.

Lehet, ismeretlenül még nagyobb dolog ilyen sikert aratni?!

Úgy meséli, kiskorától – persze csak később fogalmazta meg ilyen kerekre – olyat akart csinálni, amire az ember felteheti az életét. Elvégezte hát a jogi egyetemet, de kénytelen-kelletlen belátta, nem ilyen lovat akart. Színészinasnak szegődött s cseppet sem csodálkozik, hogy a főiskolára csak harmadszorra – azon annál inkább, hogy egyáltalán miért is – vették fel.
„- Kutyaütő voltam, és ez szinte végig így volt a négy év alatt. Damoklész kardjaként függött a fejem fölött a kirúgatás.” (Még szerencse, hogy Kerényi, az osztályfőnök másként gondolta.)

Szegeden a Függetlenekhez tartozott, konokul rázza a fejét, amikor firtatom, miért vált ki a csapatból. Viaskodik önmagával, pedig többé nem kérdezem, amikor nemet mond. Végül kikapcsoltatja a magnót. Nagy levegőt vesz: „Na elmesélem.” Aztán nem tudok meg semmit. Csak szuszog, fújtat, villog a szeme, indulatok szikrái pattognak körülötte. Félszavak törnek elő, akár ha Cyrano füstölögne szemtől szembe velem a világ visszásságairól.

Majd kiderül felette az ég, szeme kitisztul s másról kezd beszélni. Jön Miskolc, ahová két éve tartozik. Első évben Jágó számára a bizalom jele, aztán a Godot-ban Vladimir, majd Bergerac lovag s utolszor Leicester grófja a Stuart Mária-előadásban.

Az utóbbi három darab vendég volt egy-egy estén Budapesten. Velőtrázó sikerrel. Tetemre hívnám: hová lett, hol veszett el – ha elveszett szerinte – a fentebb említett kutyaütés?!

Végre bólint: mindenesetre múlóban van. Szabadkozik: nem szeret bántani és megbántani, perelni, hőbörögni, veszekedni, de rájött, hogy muszáj. Rendező kell csak, aki tudja, mit akar – ilyen egyszerű a recept. És a Cyranonál volt rendező? – bátortalankodom, hátha most sem felel kerek-perec. „- Hát volt bizony. Mit rendező! A csoda, az ember, az instrukció maga! A Verebes az fantasztikus!” – fakad ki végre, szívből, keresetlenül. Nem kellett ehhez egy kicsit maga is? – provokálom tovább. „Ja, de igen.”

Amikor randevúra hívtam, előre szólt: héttől nyolcig legyen elég mindenre válaszolni. Már izgágán fészkelődik, én még bele se jöttem a faggatásba. Igaz, én nem is mondtam magamról, hogy elmúlt a kutyaütésem. Pár perc marad rá, hogy színházról, filmekről, életről váltsunk néhány szót. Csak terelni akartam a figyelmét, hogy lássak a színészen kívül az emberből is valamicskét – szabadkozom. „- Tudom” – kap rajta a dolgon kedves fölénnyel.

Elköszönünk s úgy érzem, héttől nyolcig csak egy dolog történt: még százszorta biztosabb lettem benne, hogy felfedeztem egy fantasztikus színészt. Csütörtökön Leicestert, pénteken Vladimirt, szombaton Cyranot. Váteszi hajlamaim azt súgják, a címbéli mondat már csak percekig lehet igaz.

Számomra az évad előadása volt együtt a fentebbi három.
Az évad felismerése pedig SZERVÉT TIBOR.