Albert Györgyi: Interjú
Petőfi Rádió – Ziccer, 1993.05.10.

A Greguss Zoltán Színész Alapítvány által alapított Greguss-díjat ebben az évben is ma, Greguss Zoltán születésének napján adják át a Madách Színházban. A díjjal ebben az évadban Szervét Tibort tüntetik ki, a Miskolci Nemzeti Színház művészét. 1988-ban szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Kerényi Imre osztályában. A főiskola elvégzése után Szegedre szerződött; majd másfél év múlva Budapestre, a Független Színpadra hívták. A Miskolci Nemzeti Színház tagjaként több kiemelkedő szerepalakítása volt. Szervét Tibort Albert Györgyi fogta telefonvégre, nem kis rimánkodás után:

- A titkárságon nagyon nagy féltéssel, és szeretettel őrzik az Ön otthoni telefonszámát. Ennek van valami különleges oka?

- Én kértem. Igen, én kértem. Mert én azért kértem ide Miskolcra telefont, hogyha akarok én telefonálni, és nem akarok bejönni a színházba, akkor én tudjak telefonálni. Én otthon szeretek szabad lenni meg magam lenni. Úgyhogy nagyon... én is nagyon óvakodva adogatom ki ezt a telefonszámot.

- Meglep engem, hogy ebben is egy kicsikét más, mint az általam ismert színészek – akik egyrészt hogyha nincs telefonjuk, akkor a betegei ennek; másrészt pedig kifejezetten egy munkaeszközt látnak benne, tehát az elérhetőség kulcsa.

- Engem elér. Hát a színház elér engem! Az egyetlen munkahely számomra a Miskolci Színház. Ők pedig tudják a telefonszámot. Tehát semmilyen más munkám nincsen, mint itt dolgozni. Vidéki színésznek lenni olyan, mint a manufaktúra. Tehát minden elérhető, közvetlen közel van: a nézőtér... Az ember, ha nagy ritkán mehet - nem nagyon jár az ember az utcán, mert vagy otthon van, vagy dolgozik - de akkor is annyira érzékszervi szinten érzékeli az emberek szeretetét! Azon is gondolkoztam, hogy ugyanez Pesten - egyrészt a tömeg miatt, tehát, hogy nagyon sok ember látja az adott alakítást - másrészt meg az ember tévézik meg rádiózik, tehát elektronikai úton is elkezd hatni -, hogy megfoghatatlanná válik a saját hatása. Itt ez borzasztó jó. Olyan eufórikus örömet jelent mindig a közönség látványa, érzékelése, amikor vége egy-egy Csárdáskirálynőnek, hogy az fantasztikus!

- Nagyon szépen beszél erről a műfajról, az operettről. És van egy másik is, amiben Ön játszik – a Cirkuszhercegnőben. Ezek szerint az érték, hiszen az Önnek nem egy eltemetett műfaj.

- Sőt. Volt egy hosszú idő... hogy mondjam, hivatalból utáltam az operettet és a műkorcsolyát, amikor a kamaszkori lázadásaimat éltem át. Akkor amit a szüleim szerettek, a mamám meg a nagymamám, azt én utáltam. Talán már 30 éves elmúltam, amikor először - tudom már, Szegeden volt - énekelgetni tanultam egy nagyon kedves operaénekesnő kolléganőnktől; és ilyeneket hozott, mint a Jaj, cica meg a Rongyos élet. És akkor el lehetett énekelni. A direktorunk, Hegyi Árpád mondott egyszer egy ilyet - mikor a Csárdást próbáltuk, mert ő rendezte - hogy: gyerekek, hogyha 15 millió ember szíve beleszakad abba, hogy te rongyos élet, akkor abban muszáj lenni valaminek! Ha ezt ennyien szeretik, akkor ezt lehet giccsnek nevezni, lehet mindenfélének nevezni. De nagyon könnyen átélhető. Én is éreztem, amikor beültem a nézőtérre - még amikor ide szerződtem, és a Bál a Savoyban c. operett felújítása folyt -, hogy én félreteszek mindenféle szakmai, nem tudom, milyen szempontot, ülök, hallgatom a zenét - és megmozdul rá a lelkem.

- Hogy telik az Ön napja Miskolcon, mint egy tipikus napja? Hogy él?

- Hogy él? Reggel fölkel, tornázik. Bemegy próbálni. Ez életkérdés számomra, mert különben egyszerűen beragadok. Tehát úgy gondolom, hogy ezt idegekkel csak akkor bírja az ember, hogyha fizikai kondíciója megsegíti. Utána bemegy, próbál. Eszik valamit - kettőkor. Akkor van mondjuk három és fél szabad óra délután. Ez alatt magánéletet él - ha éppen sikerül találkoznia az ő élete párjával -, vagy alszik, vagy elintézi az adminisztrációs ügyeket, levelez. Esetleg... nem, olyan nincs azért, hogy délután az ember filmet néz vagy zenét hallgat. Olyan nincs. Jobbára alszik. Tehát, ha a tipikust akarom mondani. Aztán fölkel, helyrevakarássza magát, lezuhanyozik, játszik - tehát előadás - és utána pihen. Tehát vagy leül egy órára a klubban, és akkor eszik rendesen, vagy hazamegy, vagy olvas vagy valami ilyesmi. Egy ilyen egyszerű képlet az úgy hangzik, hogy vagy a színpadon van, vagy arra készül, hogy a színpadra fog menni.

- Idén a Greguss Zoltán-díj várományosa, hiszen hat órakor veheti ezt át. Greguss Zoltánnal kapcsolatban van-e valamilyen kapcsolódási pontja, élménye, amiben látta őt játszani?


- Egy kicsit hasonlított a papámra. Az édesapám meghalt, és én régi fényképek alapján... énnekem hol a Horthy Miklós, hol a Greguss ugrott be, amikor az apukámat vissza akartam idézni. De lehet, hogy ez nagy marhaság, és egy nagy patetikus... izé záróakkordja a beszélgetésnek.

- Annyit azért még áruljon el, hogy mikor és milyen körülmények között tudta meg, hogy Ön kapja ezt a díjat és, hogy mivel indokolták.

- Nem indokolták. Én magam sem értem egyébként, hogy miért. Mert hát végül is tényleg én egy nagyon Miskolchoz kötött színész vagyok. Őszintén örülök neki, úgy gondolom, hogy egy nagyszerű dolog. De általában ilyen díjakat pesti színészek szoktak kapni.

- Lehet, hogy majd a kuratórium tagjai: Kerényi Imre, Horvai István és Lengyel György elmondják Önnek...

- Meg is kérdezem tőle.

- ...hatkor, hogy azt miért kapja. Mik a tervei, hogy ünnepel az átadás után?

- Hogy? Hát a mamámmal meg az életem párjával.

- És másnap folytatódik minden tovább.

- Godot-ra várva...

- Szervét Tibort legközelebb Budapesten május 22-ikén a Nemzetiben láthatják a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátékában.


A beszélgetést a rádióműsor alapján lejegyezte: Baráth Mari