Nagy Márta: Szása Pankratov megszólal
Délmagyarország, 1989.02.03. p.5.

- Nagyon csodálkoztam, hogy engem máris megkérdeznek, hiszen olyan rövid ideje vagyok itt. Mindössze két szerep "áll" mögöttem, s azt szeretném, ha portrémat a munkám rajzolná ki, az alapján ítélnének meg.

- Pályád kezdetén állsz. Elindultál egy úton… Rendhagyó módon.

- Igen. Érettségi után jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, de bátorságom csak eddig tartott. Felvételizni már nem mertem elmenni. Úgy éreztem: oda csak a "kiválasztottak" kerülhetnek be. Másodiknak a jogot jelöltem meg. Nem kellett sok idő, rájöttem: semmi közöm hozzá, sem szakmailag, sem emberileg. Ennek ellenére elvégeztem, a diploma után az IKV-nál dolgoztam, mint csoportvezető. De ébredt bennem az a fajta felelősség, amely 24 éves kor táján az embert választás elé állítja; megmaradni egy esetleg sztereotip kényszerpályán, vagy sem.

- A felismerés Veszprémbe vezetett…

- Egészen véletlenszerűen. Irkáltam leveleket jobbra-balra az ország különböző színházaiba, s innen kaptam először választ. Pethes György művészeti vezetősége alatt segédszínészkedtem, s a tudat, hogy színházban "létezhetek", erőt adott. Időközben háromszor felvételiztem.

- Mígnem bejutottál a „kiválasztott, szent kevesek” közé...


- Igen, jó ez az irónia, bár én nem szeretem szidni a főiskolát. Mindenki halálra hajtja magát, hogy bekerüljön, aztán kígyót-békát kiabál rá. Ez nem túl etikus magatartás. Másrészt nekem volt egyetemi tapasztalatom... Az ottani légkört nemcsak a saját hozzáállásom miatt éreztem ridegnek, személytelennek. Nem találkoztam például egyetlen olyan oktatóval sem, aki intellektusánál fogva, mágnesként vonta volna magához a hallgatókat. A főiskolán -bár nagyon halványan -, de körvonalazódtak ezek a vonzáskörök. (Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam.) De a sok növendék, a produkciókényszer, és a felesleges órák miatt képtelenek voltunk ezeket felerősíteni. A főiskola alapjaiban elhibázott célokkal működik: tükörképe színházainknak. Növendékeket gyárt, típusokat, akikre vélhetőleg szüksége lesz a "színházi népgazdaságnak".

- Milyen lenne szerinted egy ideális főiskola?


- Ha az önismerethez, személyiségünk alapos megismeréséhez, kibontásához adna mankókat, akkor miként hozzuk felszínre azokat a motívumokat, amik borzasztóan fontosak egy színész játékában.

- Színházeszményed?

- Láttam egyszer Eugénio Barba Antigoné című előadását. Egy szereplő játszotta az összes szerepet, még a Szfinxet is megjelenítette. Pillanatonként tudta változtatni hangját, gesztusait. Úgy bánt a testével, mint egy bármivé formálható anyaggal. Teljes biztonsággal. Az ilyen - Grotowski-, Barba-féle - zárt közösségekben lehetőség van arra, hogy a színészek csak egy dologra: pszichikumuk, és testük teljes birtoklására koncentráljanak. A produkció csak másodlagos szempont. A műhelymunka a lényeg. Tulajdonképpen most újra iskolába járok, Ruszt színháza színészképző is egyben, s ez nagyon jó.

- Akkor hát jól választottál?

- Ruszt Józseffel nem először kerültem munkakapcsolatba. Harmadéves koromban mesterkurzust tartott az osztályunknak, a Salome című tévéfilmjében Heródest játszottam, és a vizsgaelőadásunkat - A három nővért - rendezte. Szegedre ő hívott. Az emberi szimpátia a jó munkakapcsolat feltétele. Szerencsére többen is vagyunk itt a volt osztályunkból.

- Két megmérettetésen vagy túl, elsősorban önmagadén. Milyennek találtattál?

- A Mohács után azt éreztem, ez szörnyű. Nincs olyan pillanat, amikor azt mondhatnám: "kész". Folyamatosan fedezem fel, mire vagyok képes és mire nem.

- Az Arbat? Úgy tűnt, hogy a regény miliőjét, egész világát feldolgoztad, intellektuálisan közelítetted meg Szása Pankratov szerepét.

- Nem szeretem ezt a szót. Szerintem az Arbat, és általában az előadások magas intenzitású pillanatainak sorozata egy végső koncentrátum. Ez intellektuálisan megfogható, de ahhoz, hogy egy mondat, egy villanás az egész személyiséget sűrítse, inkább a színész empatikus készségére van szükség. Ennek az irányítása, az "akkor" és "ott" pillanatainak megteremtése viszont tudatos munka.
Játszani szeretnék. Sokat tanulni, sokat dolgozni.