Czefernek Léna: „Mindig valami titkot kell vinni”
Interjú Szervét Tiborral

Budai Hírlap, 2008.04.03.

Szervét Tibor 1997 óta a Radnóti Színház tagja, egy ideje azonban hiába keresgéltük előadásait a színház repertoárjában, mert, ahogy ő mondja, „szabadságot vett ki”. Most újabb bemutatóra készül, Ingmar Bergman: Rítus című darabját próbálják, Lukács Andor rendezésében.
Nagy a jövés-menés, a színészek éppen ruhapróbát tartanak, mi pedig az egyik öltözőben faggattuk őt színészetről, szakmáról, emberségről.

- Amikor meséltem az ismerőseimnek, hogy Önnel készítek interjút, mindenki a lelkemre kötötte, hogy adjam át: nagyon tetszett ebben és ebben. Nagyon sokan szeretik, rettentő energia árad Önből a színpadon. Honnan ez a tűz? Honnan jön ez az energia?

- Nem tudom. Talán abból a munkafelfogásból adódik, hogy másképp nem lehet a nézőkhöz eljuttatni olyan nagyszabású érzéseket, ami egy-egy szerepben van, csak ha saját magad is telelapátolod energiával. Van ezzel kapcsolatban egy kedvenc metaforám: hogyha nem tudod akkorára kinyitni a szárnyaidat, mint amekkora az írott szerep, akkor jobb, ha bele se fogsz, mert akkor a nézők nem fogják átélni.

- Kinyitni a szárnyaidat - ezzel kezdődik a próba?

- Ez az egyik része a próbafolyamatnak – az egyik legfontosabb része, hogy a lelkedet akkorára ki tudjad nyitni, amekkora a szerepé a te elemzésed szerint. És ez energia. Én bennem nincs ennyi energia, ez nem a saját személyes energiám. Az elején, amikor próbálsz, borzasztó fárasztó. Egy – még ismeretlen - ember tulajdonságait és érzéseit kell valamilyen módon föltárni, másrészt minden egyes mondat külön erőfeszítés, mert neked nincsen ahhoz erőd, ami neki evidencia. De amikor ezt a nagyon keserves utat megjárja az ember, akkor utána a szerepé már az energia. Utána nem kell neked izmozni és izzadni, mert halálos könnyedséggel tudod a legpokolibb és a legnagyszerűbb érzéseket is megjárni. Mert az már oda van próbálva, oda van imádkozva, oda van simogatva, tehát akkor már megtörtént ez az egész nagyon bonyolult és sokrétű folyamat. A mindennapi életben ezek nagyon ritka pillanatok, de hogyha valaki ezzel foglalkozik hivatásszerűen, akkor annak tudnia kell akármikor sűríteni és kiereszteni ezt az erőt.

- De más eszközöket is használ. Jól emlékszem, hogy amikor az Anconai szerelmeseket próbálták, akkor például olaszra járt?

- Ó, nem, nem jártam én úgy olaszra, az olasszal szerencsém van, mert az olasz az én egyik – nem egészen életre kelt – de potenciális lényem. Az egyik potenciális lényem olasz vagy görög, a másik potenciális lényem angol, a harmadik, valóságos lényem pedig egy magyar színész.

- És az a lénye, amelyik a színművészeti helyett a jogra jelentkezett, aki a bohém művészélet helyett egy józanabbik életformát választott? Az megmaradt Önben?

- Meg, nagyon érdekel az is, de ez most tulajdonképpen nem is jelent semmit, mert minden érdekel. Az utóbbi tíz évben az érdeklődésem, mint a tűzijáték szétnyílt, és ezért most sokkal több minden érdekel, mint 10-15 évvel ezelőtt. Sokkal élvezetesebbnek találom az egész világot a maga hallatlan bonyolultságában. De az is megmaradt természetesen, aki jogra ment. Bár az véletlen volt, illetve olyan értelemben kényszerpálya, hogy én nem mertem elmenni a főiskolára felvételizni. Nem mertem semmit csinálni, mert az volt a meggyőződésem, hogy ide kiválasztottak kerülhetnek csak be. Nagy kár, hogy nincs igazam ebben, jobban járnánk sokan, főként a nézők, ha ez így lenne. És ezért elmentem jogra, kötelességtudatból. Magyarból, történelemből jó voltam, valahova menni kellett, úgy éreztem, hogy van egy ilyen ki nem mondott, de mégiscsak létező elvárás, hogy egy jó pesti gimnáziumból az ember menjen egyetemre, és akkor elmentem.

- Említette, hogy kinyílt az érdeklődési köre. Az, hogy tanított, rendez, ennek köszönhető, kalandvágynak, vagy új művészeti kifejezésformákat keres?

- Azt hiszem, nem keresek új kifejezésformát, csak meggyőződésem, hogy lehet jobban, mint ahogy csináljuk. És néha kísérletet teszek rá, hátha sikerül. De nem török-zúzok azért, hogy rendezhessek. Ha valaki azt gondolja, hogy próbáljuk ki, akkor kipróbálom. Néha sikerül, néha meg kevésbé. Nagyon érdekel, mert sok problémám van az általam látott előadásokkal, meg a saját magam által készített dolgokkal is sok problémám volt - és biztos lesz is még. Itt vannak például a ritmusok, nekem ez a vesszőparipám. Egy színházi helyzetben, sokszor úgy érzem, hogy még mindig tart egy mondat, a nézők már réges-rég tudják, hogy miről van szó, de a színészek még mindig játszanak. Ezt nem lehet. Mindig a nézők előtt kell lennünk, mindig valami titkot kell vinni. És ezt nehéz megvalósítani. De ez engem érdekel, ezért kóborolok hol ide, hol oda. Kalandvágynak nem mondanám, érdekel a saját szakmám. Most újra érdekel és ez jó.

- Hogyhogy újra?

- Az utóbbi időben kezdtem elveszíteni azt a szerelmes állapotomat, ami engem a színháznál tart. Az meg nem jó, ha lesz belőle egy megkopott házasság, egy rutinokon alapuló és kissé elfáradt, bágyadt viszony. És ezáltal - hogy sikerült egy kicsit távolabb lépnem és szünetet kérnem - sikerült újraéleszteni, vagy újraéledt magától a kíváncsiság meg a tűz, meg minden, ami kell.

- Úgy fogalmazott: „ha valaki azt gondolja, hogy próbáljuk ki”. Tehát egy magyar színész, illetve rendező nem választhat, hanem meg kell ragadnia a kínálkozó alkalmakat?

- Általában a színész megragadja, mert nincs annyira elhalmozva foglalkoztatottság vagy szerep szempontjából. Nekem mondjuk pont a túloldallal volt problémám, én nagyon sok mindent csináltam az elmúlt húsz évben és akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy most muszáj egy kicsit hátrébb húzódnom, mert kezdem elveszíteni a fonalat.

- Eddigi pályafutása során 60 darabban játszott, sok nagy szerepet. Melyik állt a legközelebb Önhöz?

- Az első kedvenc darabom a Cyrano volt, a miskolci Cyrano illetve a vígszínházi Cyrano, azokat nagyon mélyen szerettem. Cyrano a maga korában igazi akciósztár volt, de úgy volt megírva - az volt a zsenialitása - hogy közben lírai hős is. Száz embert legyőz, remek kardforgató, de verseket ír. Tele van költészettel és ugyanakkor mindenféle leleményei vannak, egy nagyon habzó, nagyon reneszánsz elme. És őt nagyon szerettem, pont ezért. Én akkor sem gondoltam és most sem gondolom magam egy reneszánsz elmének, de nagyon vonzó, hogy valaki ilyen nagy harcos és ugyanakkor mérhetetlen szemérmes, de érzelmekkel teli férfi.

- Beszéljünk kicsit a filmezésről. Az egy teljesen külön része a színészi szakmának?

- Én nem mondhatom, hogy filmeznék. Engem csak Herendi (Herendi Gábor, a Valami Amerika és a Magyar vándor rendezője - a szerk.) hív, amiért őszintén hálás vagyok neki. Nekem ez egy nagyon-nagyon élvezetes, de szinte ismeretlen terület. A filmezésnek is megvannak a maga professzionális szabályai, felismerhető, gyakorolható, tanítható elemei, csak kevés gondot fordítanak nálunk erre. Akinek szerencséje van, és elég sokat forgat, az előbb-utóbb megtanulja. Én ezzel a két filmmel a hátam mögött csak azt tudom mondani, hogy nagyon-nagyon élvezem, élveztem, és remélem, hogy ez így is lesz, és hogy ez örömet tud szerezni és szórakoztatja a nézőket is. Én nem vagyok filmszínész, nincs annyi film a hátam mögött, hogy erről érdemben bármit tudjak mondani.

- De azért biztosan sokan állítják meg az utcán…

- Én nem vagyok híres ember, de az érződik, hogy aki látja a munkáimat, az többnyire szereti. De ez valószínűleg minden színésszel így van, nyilván azok mennek oda hozzá, akik szeretik. Kevés alkalommal fordul elő – mondjuk, velem például megtörtént - hogy odamegy valaki hozzád, hogy „mi volt ez a hülyeség”? Megrendítő, de egyben nagyon jó dolog, amikor az ember negatív kritikával is találkozik.

- Most Ingmar Bergman: Rítus című darabját próbálják a Radnóti színházban. Hol tart a próbafolyamat?

- Már benne vagyunk nyakig, ez egy rettentő nehéz színdarab, sok csapdával, bár ezt szinte mindegyikről el lehet mondani. És most vagyunk az erdő közepén. Lukács Andor rendezi, nagyon élvezetes vele a találkozás, sose dolgoztunk még együtt, nagyon érzékenyen, nagy tudással piszkálgat bennünket erre meg arra, és mi meg mendegélünk erre meg arra, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tudom, ez nem sok, de hát ilyenkor nem lehet mást mondani a próbafolyamat kellős közepén.

- Meséljen egy kicsit arról, hogy mi lett annak a jótékonysági akciónak az eredménye, aminek keretében nyáron újra játszották az Anconai szerelmeseket.

- Van egy barátom, aki egy alföldi tanyán él. Ő lovagoltat teljesen ingyen beteg – down kóros, értelmi fogyatékos, izomsorvadásos, más fogyatékkal élő - gyerekeket, és addig-addig beszélgettünk, amíg nyilvánvalóvá vált számomra, hogy segíteni kell. Én csak ehhez értek, és hála a kollégáimnak, hogy ezt egyáltalán meg tudtuk tenni. Innen, ennyi hónap távlatából is azt tudom mondani, hogy köszönöm nekik. Tényleg, az első szóra mindenki azt mondta, hogy „Tibi, megmondod, mikor van és én jövök”, és lett belőle egy nagyon nagy este. Máig nagyon büszkék vagyunk rá, mert összejött egy csomó pénz, tele volt a Vidámszínpad, amelyet ingyen kaptuk meg, és ez egy nagyon nagy dolog! De azért Imre barátom még mindig nincs sokkal beljebb, mert ide sok tízmillió forint kell. Az az első lépés, ahhoz, hogy létrejöjjön egy fedett foglalkoztató gyerekeknek, ami körülbelül húszmillió forint. Jelen pillanatban az ötöde van még csak meg. Tehát ott tart a dolog, hogy pályázhat, és ilyen értelemben esélyesebb, mint amikor még ez sem volt, mert akkor csak vágyai voltak és tervei. Most már ennél több van, most már lehetősége is.

- Ezek szerint lesz folytatás?

- Valami majd lesz, csak még nem tudom, hogy mi, mert azt nem lehet, hogy én évente megkérem a barátaimat, hogy gyerekek, üssünk össze még egy előadást. Meg azért az sem biztos, hogy a nézők is mindig érdeklődnek ugyanazon jótékony célú előadás iránt. Megpróbálunk valami mást.

- Pedig az Anconai szerelmesekre valószínűleg még mindig özönlenének, hiszen az utolsó előadáson a csillárról is lógtak a Radnóti Színházban…

- Remélem, hogy majd még fogjuk játszani, mert mi is szerettük, ők is szerették. Őszintén remélem, hogy még lesz előadás, azt majd meglátjuk, hogy mikor.

http://www.budaihirlap.hu/portal.php?ReszletesHir=1&HirID=29660&Tema=&Tar =&Keresesben=&Szoveg=&Altema
Fotó: Budai Hírlap - Botár Gergely