Becze Szilvia: Ki vagyok én, és ki a szerep?
Családi Lap, 2008/1. p.12-13.

Fürkésző tekintettel néz rám Szervét Tibor. Mintha előre ismerni szeretné, mi az, amit meg akarok tudni. Mintha tartana a megnyílástól, egy olyan ember előtt, akivel eleddig sosem találkozott. És éppen ezért érdekes az egész...
Miközben ezen töprengek, a Radnóti Színház művészbejáratától egy parányi öltözőbe irányít, és ő teszi fel az első kérdést, mire vagyok kíváncsi. Szervét Tiborra – mondom. A színészre, és a színész mellett megbújó emberre...

Jogról…

Voltaképpen nagyon egyszerű a kérdés. Hiszen meglehetősen racionális gondolkodásra vall, amikor egy fiatalember, érettségi után a jogi egyetemre jelentkezik. Az egyetemet kötelességtudóan elvégzi, majd egy hirtelen fordulattal úgy dönt, színésznek áll...

- Szerintem az ember tizennyolc évesen nem racionális. Én legalábbis nem voltam az, de ahogy emlékszem, a többiek sem. Mivel matematika tagozatra jártam egy zenei általános után, és műszaki meg közgáz előkészítőkön vettem részt, világos lett számomra, hogy a jogra kell jelentkeznem – mondja nevetve. Elmentem hát a jogi egyetemre, mert oda humán tárgyakból kellett készülni. Felmerült bennem a színi pálya lehetősége, mert néhányan kérdezték, hogy miért nem mész te a Színművészetire. De semmilyen színházi múltam nem volt, így nem mertem elmenni a felvételire sőt, a felvételi lapot sem adtam be.

Ám sem az egyetem, sem az első munkalehetőség nem váltott ki katarzist az ifjú jogászjelöltből. Annál inkább egy lány, aki a színház világában dolgozott, és varázslatos személyiség volt. Hatására elmúlni látszott az idealizmus, hogy csak a mélységesen elhivatott, „kiválasztott” emberek lehetnek színészek: igenis oda kellene tartozni, ahol ilyen emberek vannak... Érdekes, hogy már akkor bennem volt az érzés, hogy az embernek valamit kezdeni kell az életével. Az életünk olyan, mint valami nyersanyag. Rendkívüli tudatosság kell hozzá, hogy bánni tudjunk vele. Ha nem akarom, hogy a hétköznapok és a külvilág sodorjon, de vannak gondolataim, intuícióim, akkor megpróbálok azok mentén kezdeni magammal valamit. Ez nagyon nehéz, hisz a társadalom azt tanítja, hogy csak szabályok között lehet élni. Ez így van, persze, de belül az ember végtelenül szabad...

Na, ezt akkor mind nem tudtam. De leveleket írtam vidéki színházaknak, hogy jogot végeztem, de színész szeretnék lenni. Szolnokról és Veszprémből kaptam választ. Szolnokról azt írták, menjek le és vigyek magammal próbaruhát. Mivel halvány fogalmam sem volt, mire céloznak, Veszprémbe mentem, ahova nem kellett próbaruhát vinni.

Kicsit még óvatosan nevet, és kíváncsi vagyok, vajon mindig ilyen keveset gesztikulál-e, ha nincs a színpadon. Mert csak ül velem szemben egy széken, és egyik kezével az öltözőasztalon heverő tárgyakat rendezgeti. Határozottabbak lesznek a mozdulatai, amint szóba kerül a főiskola.

…a Színművészetire

- Szorongás, megfelelni vágyás és félelem jellemezték az első éveket. Nem volt olyan csodálatos élmény, mint megismerni azt az ihletet adó lányt...
Amikor felvettek a főiskolára azt éreztem, nekem ez menne, ha lenne valaki, aki segít. Biztos vagyok benne, hogy nem lehet azt mondogatni, hogy ez egy tehetségorientált, tehetségalapú szakma. Igenis nagyon sok szegmense van, ami tanítható. Következésképpen az nem működik, hogy végigcsinálod valahogy a négy évet, ilyen-olyan jelenetekben szerepelsz, aztán diploma után majd lesz valami. Szerintem óriási mennyiségű praktikus ravaszság eltanulható és gyakorolható. Egyetlen dologról szól a tanítás: legyél bátor, szerezz meg minden tudást, praktikát, furfangot, aztán a többi a te dolgod. És ettől persze senki nem lesz furfangos, hanem félős, megfelelni vágyó, görcsös ember. Pedig nem azt kellene kitalálni, hogy a tanárnak, munkáltatónak, mindenkori felettesnek mi tetszik, hanem azt, hogy neked mi a jó. Ehhez vártam én is a segítséget, de nem kaptam meg. És csak tíz éve jött a felismerés, hogy mi minden van bennem, amivel törődni kell. Ezt hívom én egy szóval szabadságnak.

A lány eltűnt, ám a szorongás megmaradt, még szerencse, hogy a főiskola melletti presszóban sokféle süteményt árultak, ezek édesítették meg az első két évet, amíg el nem múlt a veszély, hogy bármelyik pillanatban bárkit elhajthatnak a pályáról.

Az volt a legnehezebb, hogy sosem éreztem otthon magam az életemben. Mert ami az élet jogcímén körülöttünk van, abban lehetetlen jól érezni magunkat. Szükségem volt a valódi világra, mert ez nem lehet az igazi. Mert mélységesen hittem, hogy ez nem lehet a realitás, hanem van valami más. Csak hol van az a más? Amikor mindenki azt mondja, hogy ez a fekete, hazudozós, csalós, csak a pénzről szóló valami, ez a nagybetűs élet. Nem így van! Csak meglehetősen nehéz ebben a dzsungelben a számomra valódit megtalálni.

Széles mozdulatok kísérik gondolatait, már látom, arra a területre értünk, amely igazán érdekli. Szívesen elmeséli, hogyan alakult a pályája, de párhuzamosan az önmegismerés folyamatára is fény derül. Én meg hálás hallgatóság vagyok, mert ugyan melyikünknek nincsenek önértékelési problémái? Most például az érdekel, hogyan lehet ezt a valóságot elérni.

Kezdődik az élet...

Szegedre érkezünk. Mert a főiskola utolsó éveiben mégis javulnak azok a fránya vizsgák, és a szegedi színház frissen kinevezett főrendezője, Ruszt József, többedmagával Szervét Tibort is szerződteti. És elkezdődik a valódi, bohém színészélet. Az igazi kezdőszerepek mellé nagyobb felkérések is érkeznek. Végül a fiatal színészgárda, Ruszt mester vezetésével fellázad a színház struktúrája ellen, és megalakul a Független Színpad formáció.

- Amikor tíz nap alatt színpadra állítottunk egy Rómeó és Júliát, mellénk állt a szakma, és éveken át támogatást kapott a csoport. De én nem értettem egyet az elképzelésekkel, mert függetlennek nevezték, mégis ugyanúgy működött, mint egy állami színház. Akkor nagyon súlyos gyomorgörcsök közepette eljöttem onnan.

Néhány hullámvölgy és némi kereskedelmi-ügynöki, létfenntartó kitérő megmutatta, mégis a színház lesz a helyes út. A lehetőség meg is érkezik, és a miskolci színház színpadán elkezdődik a valódi színésszé érés...

- Gyönyörű évek voltak. Jágót játszottam először, aztán Bóni grófot. Főszerepeket játszottam úgy, hogy a városiak azt mondták: „De jó, hogy maga itt van nekünk!” Ez nagyszerű érzés volt! Játszottam Hamletet és Cyranót is. Ez a három év helyre tett, és valódi kezdést adott. Nagyon szerettem azt a társulatot. Úgy éreztem, ameddig itt kellek, biztosan maradok.

A második év után négy fővárosi színház tett ajánlatot, és én még mindig haboztam. Két dolog segített a döntésben: az egyik, hogy amikor egy barátommal autóztunk és megosztottam vele a dilemmámat, ő azt felelte: „Most hívnak négyen, jövőre ketten, utána egyvalaki, végül senki. Ez a legjobb pillanat, hogy választhass.” Valamint megszületett a fiam, és az ingázás nem működött. Azon is elgondolkodtam, hogy nyilván nem úgy akar az Úr maradásra bírni, hogy négy alternatívát kínál... A mai napig nagyon szeretem Miskolcot, ha hívnak és tehetem, szívesen megyek oda játszani, de jól döntöttem, hogy eljöttem, mert így újabb háborúkat vívhattam – tárja szét a karjait nevetve.

A Vígszínház vezetése a Miskolcon sikert hozó Cyrano szerepével várta az ifjú színészt. Ám épp ez okozta a konfliktust, a színház művészei nem fogadták el a vidékről érkezett fiatalt, hisz ők éppúgy eljátszhatták volna a szerepet. Bár sok szép előadás is született, valahogy nem talált egymásra Szervét Tibor és a Vígszínház. A sors megint jókor szólt közbe, hiszen megérkezett a Radnóti Színház ajánlata.

Megpróbálok az eddig hallottak alapján okoskodni, talán a miskolci színházhoz hasonlóan a Radnóti is a béke szigetét jelentette, és jelenti mind a mai napig...

- Igen, de közben megint tele voltam megfelelési kényszerrel, mert mindenki másképp játszott, mint én. Ám nagyon megszerettem ezt a színházat, és igyekeztem eltalálni, mit hogyan kell. Időnként viszonylag jó munkákat adtam ki a kezemből, és akkor azt mondták a többiek, hogy na, hát ez rendben, ez jó lesz így.

Rajtam a sor, hogy elgondolkodjam. Vajon egy szerep képes arra, hogy segítse az önismeret nehéz folyamatát? Nem gondoltam, hogy ennyire beletalálok, de hirtelen valóban felderül az arca...

- Igen, nagyon is – mondja lelkesen. – Ez egy abszolút önismereti szakma. Tudnom kell, ki vagyok én, és ki a szerep. Amikor egy lerobbant, trágyarugdaló vidéki körorvost játszom a Ványa bácsiban, akkor hirtelen azon kapom magam, hogy te jó ég, az ő cinizmusa milyen elképesztően közel csapkodott már hozzám! Vagy ott volt a IV. Henrik. A premier után elkezdtünk dolgozni. A szerep meg én. Én kértem: „Gyere, mutasd!”, és ő meg jött. Figyeltem, hogy mit jelez, mit gondol. Önálló, létező életet élt, az én segítségemmel. Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, de a legérdekesebb élmények egyike. Mert rá lehet csodálkozni egy másik emberre, akivel együtt vagyok a színpadon, sőt egyek vagyunk, és közben kétszázhatvan néző figyel.

Közben persze, vigyázni kell, a tehetség felismerése és a siker boldogsága ne csapjon át túlzott hiúságba. Hozzáteszem, beszélgetőpartnerem nem is tűnik annak. Csak már tudja, ki ő valójában, és mire képes. A véget nem érő önmegismerés jó irányba halad...

- Pedig úgy kezdődött, hogy borzalmasan éreztem magam. Feküdtem a szőnyegen és szenvedtem, hogy milyen rossz nekem. Aztán belül valaki rám szólt, hogy „Tibi kelj már fel, rémesen nézel ki, ahogy ott siránkozol a földön!”
De az, hogy te ugyanebben a testben, ugyanezzel a lélekkel ne azt mondd, hogy „de rossz nekem”, hanem azt, hogy „Istenem, de gyönyörű”, az nagyon egyszerű. A kettőt egy vékony hajszál választja el egymástól. És semmi nem kell hozzá, „mindössze” az egész élet...

http://csaladilap.hu/ujsagcikk/66/ki_vagyok_en_es_ki_a_szerep.html