Kővári Orsolya: Úton Angliába - Beszélgetés Szervét Tiborral
Premier, 2007/6-7. p.72-74.



- A hír immár hivatalos: néhány hónapra Angliába utazik. Hogyan jött az ötlet?

- Nem tudom tetten érni a pillanatot, mikor is érkezett a gondolat, egyszer csak azon kaptam magam, hogy bekerült az agyamba. Hopp, el fogok menni – így, befejezett jövő időben.

- Valamire biztosan vissza lehet vezetni.

- Egy évvel ezelőtt a fiammal eltöltöttünk három napot Angliában, és megnéztünk két színházi előadást. Az egyik tulajdonképpen cirkusz volt, de nem az az állatos „izé”, hanem a világ legtökéletesebb cirkusza – szerintem. Az, hogy elmentem, önmagában nagy élmény volt, mert amióta a pályán vagyok, sosem tudtam évad közben elszabadulni. Játszottam, próbáltam, vagy gyereket neveltem. És ez huszonegy-két éve így van. Majd mikor kimentünk, azt láttam, hogy rengeteg ember nyüzsög a szállodákban, rengetegen utaznak a repülőn, és rájöttem, ők akkor is ott voltak, amikor én egyfolytában dolgoztam. Ekkor bekapcsolt a vészjelző, és eldöntöttem, belevágok, Kezdetét vette a lehetőségkeresés. Például mi lenne, ha doktorit írnék színháztudományból, és pályáznék ösztöndíjra. Mert az első számú kérdés, pontosabban az első húsz a kérdések listáján mind anyagi jellegű. Vagyis mi a fészkes fenéből lehet egy ilyen utat finanszírozni? Ám ha ösztöndíjra pályázok, legalább egy év, amíg elbírálják.

- Ön viszont most tud elszabadulni.

- Igen. Ez egy nagyon szerencsés pillanat, egyetlen futó darabom van a Radnóti Színházban.

- Ez nem puszta szerencse. Ön kérte, hogy kevesebbet játsszon. Nem az utazással összefüggésben?

- Nem. Azért kértem, mert rájöttem, baj van. Azon kaptam magam, hogy elvesztettem a kapcsolatot a saját színházi világommal, sőt, valójában az egész világgal, úgy, ahogy van. Nem írok, nem olvasok – magyar nemes vagyok. Nem látok egyetlen előadást sem. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik körülöttem. És akkor a Rém rendes családnak köszönhetően – ami pótolta azt a pénzt, amit a színházban nem kerestem meg – megkérhettem Bálint Andrist, adjon egy kis laufot, mert úgy érzem, lassan kezdek cinikussá válni.

- Ez miben nyilvánul meg?

- Azon kaptam magam, azért dolgozom, hogy pénzt keressek, megéljek, el tudjak menni nyaralni. Ez üzembiztosságot eredményezett, de közben elvesztettem a szerelmemet a saját életem iránt – ha szabad ilyen patetikusan fogalmaznom. Elképesztően szerettem a hivatásomat, most meg, hogy is mondjam, ez elmúlni látszott.

- Mi ennek az oka?

- Az, hogy egy verklibe kerültem. Mindannyiunkat érintő verklibe. Három évvel ezelőtt egy hetet töltöttem egy erdőben, és már akkor is azon gondolkoztam, honnan vegyem elő azt a felelősségérzetet, amivel viseltetnem kellene a saját munkám iránt. És már akkor is újra kellett generálni mindent. Értékelni azt, amit addig csináltam.

- Kételyei merültek fel?

- Tök jól ment minden. Szépeket játszottam a Radnótiban, jött Alföldi Robi beszélgetős műsora a televízióban, még tartott a Valami Amerika-láz. És egyszer csak azt olvastam a saját színházam vendégkönyvében – valaki@freemail.hu bejegyzés alatt -, hogy a levélíró aggodalommal figyeli a Radnóti Színház állapotváltozásait, különösen Szervét Tibort, akit korábban nagyra becsült, most meg nézi ebben az Alföldi-műsorban, és egy unott, jóllakott, önmagával túlzottan elégedett embert lát, aki nem sokat ad hozzá az amúgy is középszerű műsor színvonalához. Először megrántottam a vállamat, de belül azért érzékeltem, hogy ez nagyon mélyre talált. És nem a hiúságomat lőtte meg, annál sokkal kellemetlenebb. Hónapokba tellett, amíg egyáltalán hajlandó voltam felfogni, hogy ezt a mondatot meg kell hallani. Újabb hónapokba, amíg elismertem az igazságát.

- Azért vitatkozott vele?

- Magamban? Hogy a fenébe ne? Felsoroltam az összes érdememet, hogy milyen marha jót írtak rólam ide vagy oda… Elismerő nézői visszajelzéseket… Aztán lassan elvesztettem a csatát. Nagyon hálás lehetek azért, hogy átküldték nekem ezt a nukleáris töltetet, mert miután felrobbant bennem, megsemmisített mindent, és én ismét a semmiből próbáltam újraépíteni magamat. Ezennel meg is köszönöm valakikukacfreemailponthu-nak!

- Mit kellett megsemmisíteni?

- A nagyképűséget, az önteltséget, az ostobaságot. Amikről ráadásul azt hittem, na én aztán ilyen sose leszek! Tehát még buta is lettem. „Önbuta”. Ez a legrosszabb dolog. Mindig bíztam abban, hogy az önismeret kiváló harcosa vagyok, mire kiderült, hogy az én önismereti harcművészetem kevés. Kevés ahhoz, hogy reálisan lássam a saját hibáimat és korlátaimat. Újragondoltam mindent. Olyan jót tett, mint valami hosszú kúra vagy böjt. Ez volt az első nagy kritikai szembenézésem. És most újra ilyesmire volt szükségem, újra bajba kerültem!

- Ezúttal mi volt a baj?

- Ehhez sok minden hozzájárult. Például a Szentistvánnapi búcsú próbafolyamata, vagy a színházfinanszírozási kataklizma.

- Sejtettem, hogy a Szentistvánnapi búcsút mondani fogja. Meglepően rossz volt benne.

- Igen, nekem van egy ilyen tulajdonságom. Ha rossz vagyok, akkor aztán nagyon rossz. Ilyenkor egyszerűen nincs meg a fonal vége.

- Itt miért nem volt meg?

- Mondjuk úgy, hogy ebben az előadásban nem sikerültünk egymással – mármint Gothár meg én. Aztán jött ez a pánik az elvonásokkal kapcsolatban, és azon tűnődtem, hogy az nem jó, ha mi állunk, mint a birkák, és ilyen nehezen tudunk partnerként tárgyalni az apparátussal. Mindezek következtében felmerült bennem, hogy utaznom kell, hogy többet akarok látni. Nyelvet tanulni. Megnézném, hogy ott hogyan gondolkodnak a színházról. Milyen előadások vannak a West Enden a híres londoni színházakban, és milyenek a West Enden kívül. Hogyan élnek a színészek, hogyan beszélgetnek a közönséggel, hogy szereznek pénzt, ilyenek. Bekukkantanék valamelyik egyetemre, van olyan szak, hogy „művészfinanszírozás”. És ha tudnék szerezni pénzt, különböző kurzusokat vennék föl. Londonban híres iskolák vannak, ott tanult például Anthony Hopkins vagy Kenneth Branagh. Persze egy ilyen tréning nagyon sokba kerül.

- Van olyan ábrándja, hogy esetleg sikerül Angliában ragadni?

- Nincs. Ez az egész olyan álomfeletti dolog… Egyszerűen tudom, hogy most mennem kell. Ez nem kalandvágy, inkább valami erős kíváncsiság. Ők hogyan csinálják, mi hogyan csináljuk jobban.

- És gondolt arra, milyen lesz ezzel a másfajta tudással visszatérni?

- Barátaim nem bíztatnak túl sok jóval…

- Vissza tud jönni ugyanabba a pozícióba? Már ha ez fontos Önnek.

- Nem fontos. Nem hiszek ebben a pozíciósdiban. Nem érdekel, nem is szeretem, hogy van, bár tudom, hogy minden szakmában együtt kell vele élni.

- Arra gondoltam, nem biztos, hogy megéri a IV. Henrikben nem a királyt játszani.

- És ha elmegyek három-négy hónapra, alácsúszom a szereposztási tabellán?

- Mit mondott az utazásra Bálint András?

- Először nagyon rossz néven vette a gondolatot, mert azt élte meg, hogy tavaly se lehetett rám számítani, idén meg hónapokra elmegyek – abszolút méltányolható igazgatói álláspont. Aztán ajánlott egy kompromisszumot. Nevezetesen, jöjjek vissza egy hónappal korábban, mint terveztem, és maradjak a színház tagja. Örömmel elfogadtam.

- Miért hallgatott el ilyen hirtelen?

- Mert amikor úgy nézett ki, hogy borul a kapcsolatunk Andrissal, elkezdtem szervezni a Radnóti nélküli életemet. Aztán szerencsére nagyon jókat beszélgettünk – úgy érzem, ezt fontos hangsúlyozni.

- Sok színész panaszolja, hogy a színész-direktor párbeszéd nem működik.

- Mert függelmi, munkaviszonybeli kiszolgáltatottság uralkodik, amitől állandóan lojalitásra törekszünk. A lojalitás viszont nemegyszer a minőség rovására megy. Sokkal több ilyen egészséges beszélgetésre volna szükség.

- Mit vár ettől az utazástól azon túl, hogy tisztábban fog látni bizonyos dolgokat?

- Külföldet járt barátaim mély szkepszissel simogatták meg a buksimat és azt mondták, mikor hazajössz, először azért fognak utálni, mert ezt megengedhetted magadnak, majd azért, mert mindentudóként nagy lesz a pofád. Végül senki sem fog örülni, ha neked mindenféle ötleteid lesznek. Meglátjuk. Szerintem feltétlenül érdemes megismerkedni egy olyan világgal, ahol nehezebb körülmények között csinálnak színházat, sőt, olyan körülmények között, amelyek felé mi is tartunk. Nem lehetnek illúzióink. Az állam ennél csak nagyobb mértékben fog kivonulni a művészeti szféra támogatásából. És ha ez megtörténik, kell majd egy csomó ötlet, csibészség, tárgyalóképesség is a tehetség mellé. Annál, hogy mi a tehetségünket működtetjük, és ezzel a magunk részéről végeztünk, sokkal komplexebben kell ezután gondolkodnunk. Különben nem fogunk tudni sem megélni, sem eljutni a nézőkhöz. Amikor összeomlani látszott ez a biztonságos nyugalommal működő struktúra, bennem is összedőltek dolgok magammal kapcsolatban. És akkor a romokon kinőtt valami: a kíváncsiság. Kíváncsi lettem, korábban érdektelen voltam és közönyös.

- Rengeteg különféle díja van. Milyen helyet foglal el közöttük a Gundel?

- Szinte csak közönségdíjaim vannak, szakmai alig-alig. És a Gundel szakmai-díj. Szakmai zsűri válogat, és szakmai kuratórium dönt, egy művészeti grémium. Ezért esik nagyon jól, hogy megkaptam. Másrészt kitűnő kezdeményezésnek tartom, létrejötte annak a jele, hogy előbb-utóbb nálunk is kialakul az a réteg, amelyet magamban úgy hívok, eltartó burzsoázia. Vagyis a tehetős polgárság támogatja a művészi ambíciókat. Nálunk ennek minden terhe a költségvetésre hárul. A Gundel-díj a bizonyítéka, hogy létezik Magyarországon ez a tehetős polgárság, és igenis működik. És ez nagyon fontos, mert lehet, hogy évek múltán nem lesz más esélyünk, mint hogy ezeket az embereket megkörnyékezzük, hogy adjanak tíz-húsz millió forintot, mondjuk egy előadás létrehozására. Mi meg hozzáadjuk a magunk összes képességét és a sikert. Azt is el kell érnünk, hogy a nézők ne csak operettre vagy Andrew Lloyd Webberre üljenek be iszonyatos pénzért, hanem egy jól sikerült Shakespeare-re is.

http://www.theatre.org.hu/index.php?id=1784&cid=27692