Alföldi Róbert vendége Szervét Tibor színművész
Alexandra Pódium, 2007.05.13.

Alföldi Róbert: - Jó napot kívánok! Ma egy olyan úriember a vendégem, akivel mindig megbeszéljük, hogy nagyokat fogunk beszélgetni. Ez néha sikerült is, de valahogy mindig úgy hozza a sors, hogy ezek a nagy beszélgetések a televízióban történnek manapság is. Egyébiránt pedig az egyik legjobb magyar színész, különös ismertetőjele, hogy a leggyorsabban kopaszodó magyar színész: Szervét Tibor.

Szervét Tibor: - Nagyon sokan vagyunk.

Alföldi Róbert: - Nem miattad, ne izgulj!

Szervét Tibor: - Ezzel kezdtem, hogy ez biztos nem miattam van. Ott benn azt mondtad, hogy „hát senki más miatt természetesen”, csak miattam. Arra gondoltam, hogy majd ha a beszélgetés arra kanyarodik, körbeadnék egy rémesen jó karikatúrát, amit nemrégiben kaptam, csak vessenek rá egy pillantást. Volt ez a színház-finanszírozási őrület, ami nálunk megbolygatta az egész közérzetet, hogy kapnak-e pénzt a színházak, vagy nem. Meg fogják látni, hogy a szakadék egyik oldalán, a semmi fölött játszanak a színészek egy palló végén. A belső felén, a palló másik oldalán ülnek a nézők. A mérleg, a libikóka ugye úgy működik, hogy amennyiben a nézők fölállnak és elmennek, a színészek mind leesnek. Nézzék meg. Innentől kezdve fiatalosan, parancsolj!

Alföldi Róbert: - Hogy, hogy itthon vagy? Azt gondoltam, hogy már elmentél.

Szervét Tibor: - Általában itthon vagyok. Arra céloz Robi, hogy az életem egyik legnagyobb terve van kivitelezés alatt éppen. Nevezetesen, hogy több hónapra el akarok utazni, és jelenleg úgy is néz ki, hogy el is fogok tudni utazni Angliába. Egyrészt nyelvet akarok tanulni, és viszem magammal a fiamat is.

Alföldi Róbert: - Bocsáss meg, de azt gondolom, hogy te az egyik angolul legjobban beszélő magyar színész vagy.

Szervét Tibor: - Én is ezt gondoltam ott az ajtóban még… de megtudtam, hogy az egyik leggyorsabban kopaszodó színész vagyok. Valamennyire tényleg tudok angolul, de az csak arra elég, hogy azt mondják az embernek, hogy te milyen jól beszélsz angolul. De arra nem elég például, hogy értsem a televíziót, arra nem elég, hogy arról beszélgessek, amiről akarok. Csak arról tudok beszélgetni, ami hirtelen eszembe jut, és ha az pont nem passzol az adott beszélgetésbe… Például a karikatúráról nagyon nehezen tudtam volna most angolul beszélni.

Alföldi Róbert: - Hogy van az, hogy karikatúra?

Szervét Tibor: - … erről már fogalmam sincs!

Alföldi Róbert: - Tudja valaki? … probléma van Magyarországon a nyelvtudással.

Szervét Tibor: - Van egy olyan tapasztalatom és örömteli érzésem, hogy amikor az ember egy idegen nyelvet beszél – még ha turistaként is – akkor olyan, mintha másik élete lenne. Nem tudom, ismerik-e azt az érzést, amikor ha Horvátországban elmennek a pékhez a strand mellett és kérnek két akármit angolul, németül, horvátul vagy bármilyen nyelven, akkor az nem az önök életének része, hanem egy teljesen új valami, ott egy másmilyen élet nyílik. Több hétig vagy hónapig lenni Angliában, az egy picit a sajátomtól elszakadt élet lesz, remélhetően.

Alföldi Róbert: - De miért akarsz te új életet?

Szervét Tibor: - Elmondom. Kicsit olyan, mint ahogy Szerb Antal megírta a Szerelem a palackban című könyvet - amit én gimnazista korom óta irigylek - azt, hogy ő ott élt, hogy a British Museum könyvtárába járt, hogy mindenféle külföldi tudósokkal és irodalmárokkal üldögélt körben egy asztal mellett, és vendégségbe járt hozzájuk ebédelni. Ez az a pillanat - valószínűleg az első és az utolsó is -, amikor én ezt megtehetem, mert pont annyira kevés, pontosabban egy darab futó előadásom van a Radnóti Színházban és egy a Budapesti Kamaraszínházban. Tehát nem úgy van, hogy cserbenhagyok egy színházat, ott hagyok három darabot, szereplő nélkül.

Alföldi Róbert: - Ezt kitaláltad, vagy a színházad is ezt gondolja?

Szervét Tibor: - Nem egészen így gondolják. Amikor vázoltam körvonalaiban ezt a tervet Bálint Andrisnak, akkor ő először nagyon rossz néven vette, de akkor még úgy volt, hogy novemberben jövök vissza. Akkor azt mondta kész, vége, hatszáz, mert már ez a szezon is nagyon szabadságos volt nekem - szándékosan, tehát a saját kérésemre. Azt kértem az igazgatómtól, hogy ne tegyen bele csak egy új darabba, mert úgy éreztem, hogy kezdtem megbutulni. Most mindjárt válaszolok is arra, hogy miért akarok új életet: mert annyit dolgoztam, hogy elvesztettem a fonalat, nem láttam semmit. Nem láttam előadásokat egyáltalán az országban, de itthon, Budapesten sem. Nem tudtam olvasni – igen, szinte: „nem írok, nem olvasok, magyar nemes vagyok”. Csak azt csináltam, amit muszáj, csak a kötelező dolgaimat, rossz időbeosztással, mindig a munkaerőmet termeltem újra, meg elláttam az otthoni feladataimat. Amíg nem, kaptam egy DVD-t, amin a Cirque du Soleil nevű kanadai eredetű cirkusznak volt egy előadása, Alegría a címe. Megnéztem és azt gondoltam, hogy ezt élőben is látni akarom. Olyan cirkusz, ami nagyon-nagyon hasonlít már a színházhoz, azzal a rendkívüli testi ügyességgel és csodálatossággal megspékelve, amit emellett még tudnak. A sajátosságuk, hogy nincs benne állat, ugráló tigrisek. Valami egészen gyönyörűséges, nagy művészi érzékenységgel kialakított világ van zenében, ruhákban és az artista számokban is. Elhangzott bennem a gondolat, hogy kerül amibe kerül, én ezt élőben is látni akarom. Megérkezett egy barátom Londonból és azt mondta, hogy megy az Alegría a Royal Albert Hallban, és én kimentem külföldre szezon közben, ami ugye felfoghatatlan, mert huszonvalahány éve nem fordult elő, hogy el tudjak menni. Egyrészt pénz, másrészt idő kell hozzá, és nekem egyik sem volt sosem.

Alföldi Róbert: - Meg egy színésznél a színház engedélye kell. Nagyon fontos, hogy kiengedjen a színház.

Szervét Tibor: - … igen, meg játszom, ezt elfelejtettem mondani. Föl sem merül, ha az ember játszik hetente ötöt, nem tud elutazni.

Alföldi Róbert: - Nem annyira bonyolult manapság, hogy ha egy színész játszik ötöt hetente, akkor szombat reggel felül a repülőgépre, és vasárnap este visszajön.

Szervét Tibor: - Igen, de ez olyan fölfoghatatlanul drága mulatság! Egész életemben úgy tanultam, hogy spórolni kell. A fapados ugyanolyan drága, mert ott ötezer forint a jegy, és kilencvenezer a repülőtéri illeték.
A másikon negyvenötezer a jegy és negyvenezer a repülőtéri illeték. Én legalábbis a fapadosokkal nem lettem kisegítve. Életem első és eddig utolsó reklámfilmje után volt pénzem, a gyerekemnek sí-szünete volt, és elmentünk két és fél napra. A repülőgépen ültek, kérem szépen, emberek! A szállodában a reggelinél aktatáskás urak és hölgyek beszélgettek! Akkor megvilágosodott számomra, hogy azalatt a huszonvalahány év alatt is ez vélhetően így volt, amikor én reggeltől estig dolgoztam, próbáltam, este játszottam és közben pedig a penzumok. Akkor ez a nagyon erős önfegyelem, ami alatt általában élek, megrepedt, és kedvet kaptam ehhez a most aztán…

Alföldi Róbert: - …rendetlenkedni? Felrúgok mindent! Bátor leszel? Laza és szabad? Görcsben…

Szervét Tibor: - Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az eddigi életem görcsben telt, hanem hiányzott belőle ez a faktor.

Alföldi Róbert: - Te rendes, normális, hétköznapi foglalkozást választottál magadnak, amire azt mondják a szülők, hogy igen, rendben van. Jogász, azt választottad.

Szervét Tibor: - Nem választottam, 18 éves korában az ember nem választ.

Alföldi Róbert: - Arra indultál, hogy jogásznak készültél. Pár évig jártál a jogi egyetemre, bemagoltad azt a rengeteg borzalmat, amiből soha nem lehet érteni semmit. Egyszer csak gondoltál egy nagyot, és színész lettél. Tehát magyarul az, hogy „felrúgok, elindulok szabadon úgy, ahogy azt én gondolom”, az egyszer már megtörtént az életedben. Most úgy beszélsz, mintha először történne meg, miközben az elmúlt huszonkét év arról szólt, hogy te egy nagyot váltottál, és valami nagy vágyat valósítottál meg.

 
Szervét Tibor: - Igen, sőt még közben is volt ilyen, amikor valami nagy vágyat megvalósítottam, de ez igaz, így van. Csak akkor én szerintem nem voltam magamnál a szónak abban az értelmében, hogy fogalmam se volt, hogy egy végzett jogász miért megy el hatodik alabárdosnak Veszprémbe. Mégiscsak, ez volt az a pillanat, amikor nagyon nagyot változott az életem, hogy egy rendes, hétköznapi, megszolgált cum laude diplomát letettem a polcra, kész. Szegény Anyukám nagyon meg volt rökönyödve, mert azt gondolta, hogy a fia most ezzel a lejtőre került.

Alföldi Róbert: - … és, íme!

Szervét Tibor: - Nem így van, hogy ez egyenlő azzal. Most van mögöttem egy élet, ez a huszonvalahány év nagyon hosszú idő, és nagyon sok tapasztalatot hordoz. Akkor nem volt, csak az élt bennem, hogy azt nem fogom tudni csinálni, mert egyetlen jogág sem volt, ami megragadta volna a képzeletemet, tehát, hogy egy „híres tsz-jogász” vagy egy „bátor pénzügyi főelőadó” leszek. Nem képeződött le bennem, hogy ehhez érteni fogok. Akkor elmentem színésznek, de az öntudatlan cselekvés volt. Tudom, hogy be kellett adni papírokat, de belül valahol öntudatlan cselekedet volt.


Alföldi Róbert: - Ehhez képest olyan színész vagy, aki nagyon – a szó nemes értelmében, és ebben semmi pejoratív nincs – nagyon tudatosan próbáltad kézben tartani a szakmai életedet, hogy az ezzel a foglalkozással járó minimális kiszolgáltatottságban élj. Tehát ha te úgy gondoltad, akkor léptél, ha úgy gondoltad, akkor nem léptél. Folyamatosan az volt az ember érzete, hogy ez egy felnőtt ember, aki nagyjából tudja, hogy mit csinál az életével. Ehhez képest azt mondod, hogy felrúgni mindent. Lehet, hogy egész életedben szabadon éltél, csak nem vetted észre?

Szervét Tibor: - Nem. Vélhetően úgy látszik, hogy tudatos életet éltem, de ez nagyon sokáig nem így volt. Az ideszerződések, odaszerződések nem tudatos akciók eredményei voltak, hanem egyszerűen lejárt az idő.

Alföldi Róbert: - Rosszul érezted magad ott.

Szervét Tibor: - Véget ért. Miskolcon például nem éreztem rosszul magam, egy fél molekula másodpercig se, mégis el kellett jönnöm, mert hívtak több budapesti színházba.

Alföldi Róbert: - Tibi! Nagyon sok embernek, hiába ér véget egy-egy ilyen színházban az élete, nagyon kevesen szoktunk lépni.

Szervét Tibor: - Igen, de nekem olyan szerencsém volt - és ez valóságos, szó szerinti értelemben vett kegyelmi szerencse volt -, hogy amikor egy időszak véget ért, kinyílt egy másik anélkül, hogy nekem bármit kellett volna tennem.
Jól sikerült a miskolci Cyrano, és noha az a korszak az én lelkemben még nem ért véget, muszáj volt továbbmennem, mert három vagy négy budapesti színház hívott. Nem akartam eljönni még így sem, míg egy barátom azt mondta, hogy „most hívnak négyen, jövőre ketten, aztán senki”. Még ez sem lett volna elég, mert én nagyon boldog voltam ott, hanem egy ilyen faramuci okoskodással arra lyukadtam ki, hogy nyilván az Úristen nem így akarna maradásra bírni, hogy négy különböző ajánlattal...

Alföldi Róbert: - Kidumáltad magadat?

Szervét Tibor: - Valóságosan így gondolom.

Vígszínház. Ott gyakorlatilag abban a pillanatban véget ért az, amiért akkor oda szerződtem, de mégis eltartott három évig.

Alföldi Róbert: - Három évig? Olyan hosszan bírtad?

Szervét Tibor: - Én nem bírtam olyan hosszan, de addig nem jött ajánlat. A harmadik évben jött a Radnóti Színház, és…

Alföldi Róbert: - …és ha nem jött volna, akkor maradtál volna tíz évig a Vígben?

Szervét Tibor: - Nem. A volna ha, olyan nincs. Jött és én mentem, elhívott a Radnóti Színház, és én átmentem. Nem tudom mi lett volna egyébként, az egy nagyon érdekes dolog lett volna, ha nem hívnak. Hívtak, és akkor megint arrébb mentem. Ezek tulajdonképpen nem felnőtt döntések voltak, csak felismerések, hogy igen, úgy néz ki, hogy ez a helyzet nem túl jó, és érdemes arrébb menni. Ez, hogy most elmegyek Angliába négy hónapra, tán többre, ez felnőtt döntés tulajdonképpen, de ezt se tudom megmagyarázni. Mert nagyon érdekes, de nem tudom megmagyarázni, hogy ez hogy a ménkübe jutott egyáltalán eszembe.

Alföldi Róbert: - Teljesen be vagy zsongva!


Szervét Tibor: - Láttál volna tegnap, vagy tegnapelőtt! Halálos önfegyelemben ülök itt.

Alföldi Róbert: - Nem a mostanira mondom, hanem amikor egy filmbemutatón találkoztunk pár hónappal ezelőtt, akkor hallottam először erről. Éppen nyomultunk be az Uránia moziba, és a Tibor olyan zsongásban volt, hogy egy másfél méteres kört zsongott ki magának. Ott mondtad végtelen elánnal és fénnyel és boldogsággal, hogy te most itt hagyod az egészet hál'istennek egy ideig!

Szervét Tibor: - Így van ez szó szerint, itt hagyom az egészet hál'istennek egy ideig, minden szó stimmel. Borzasztóan izgató ez az egész.

Alföldi Róbert: - Nem félsz?

Szervét Tibor: - Nem.

Alföldi Róbert: - Mit fogsz csinálni?

Szervét Tibor: - Nyelvet tanulok. Bejárok az iskolába 10-re, 1 órakor végzek. Fölmarkolom a gyerekemet, barátkozunk. Szerzünk angol gyerekeket, megtanítjuk őket magyar kártyajátékokra, hogy hadd gyakoroljunk, aztán főzünk valami eleséget, és megismerkedünk Londonnal. Amikor ennek vége, hazajövünk, akkor lesz egy kis Anconai szerelmesek - ezt lekopogom. Aztán visszamegyek, és kezdődik egy újabb hathetes periódus, amikor már napi öt órát tanulunk nyelvet.

Alföldi Róbert: - Nem voltál olyan bátor, hogy azt mondd, hogy elmegyek négy hónapra és nem érdekel az Anconai szerelmesek?

Szervét Tibor: - Olyan bátor lettem volna, de azt a kis suskát, amit az Anconaiért kapok, nem tudtam elég bátran visszautasítani. Ugyanis effektíve a gatyám rámegy erre a kis cécóra. Még augusztusban is visszajövök, mert hátha egy kicsit forgatok. Megint csak megkérdezheted, hogy nem voltam elég bátor. Hát arra a kis pénzre is nagyon erős szükségem van, mert ez borzalmas drága.

Alföldi Róbert: - Bocsáss meg Tibor, hogy van ez a büdös nagy bátorság meg szabadság, ha közben hazaugrunk a tutiba? A tutiból nagyon könnyű bátornak lenni.

Szervét Tibor: - Persze, hogy hazaugrunk a tutiba. Így van. Azért válaszoltam, amikor azt kérdezted, hogy nem félsz? Én nem félek. Ha elmennék egy évre úgy, hogy fölrúgom a szerződésemet… az sem biztos, hogy nem csinálnám meg. Csak azért nagyon sok mindenre tekintettel kell ilyenkor lenni. Tehát mindannyian ugyanazokat a számlákat fizetjük...

Alföldi Róbert: - Miért nem bízol abban, hogy majd tanulsz nyelveket és nagyon hamar… miért nem mész el pizza-futárnak, vagont kirakni, miért nem ott keresed meg a pénzt? Sokkal jobban tudsz nyelvet gyakorolni.

Szervét Tibor: - Nem érdekel pizza-futárnak lenni Londonban. Róbert figyelj, abban a pillanatban, hogy ott vagy, és van egy féléves tapasztalatod erről, én boldogan jövök utánad és megnézem! Nem, nem ez a cél. Ha huszonhárom éves lennék, nyilván az is egy verzió lenne, hogy pincér lennék, és… de már ötven éves vagyok…


Alföldi Róbert: - Nem lenne verzió! Ötven éves vagy? De rendesen, vagy csak mondod?

Szervét Tibor: - Csak mondom. Ezért spórolok az időmmel, és ezért inkább színházba járok azon a pénzen, amit itthon megkeresek, színházjegyet veszek, normálisabban lakom. Tehát nem mint Vaszary Gábor, aki egy hat négyzetméteres lyukban lakott a tesójával együtt, mint a Ketten Párizs ellen című könyvben benne van. Fölveszem és megszeretem és megismerem azt az országot. Utazok például, hacsak lehet hétvégén elmegyek kirándulni, hogyha lesz erre egyáltalán módom. Ez nem annyira kalandregénybe illő, de nekem sokkal fontosabb eseménysor, nekem sokkal fontosabb élet lesz ez így, mint hogyha beállnék pizza-futárnak. Uff.

Alföldi Róbert: - El tudod képzelni, hogy kinn maradsz?

Szervét Tibor: - Nem. Nem azért megyek ki.

Alföldi Róbert: - Kiveszel egy négy hónapos szabadságot, és kimész nyaralni?

Szervét Tibor: - Tanulni megyek ki. Például be akarok iratkozni a Guildhall nagyon híres színiiskola tréningjére. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ők hogyan csinálják. Találkozni akarok - úgy néz ki, hogy ez sikerül – egy kisebb londoni színház tagjaival. Elképzelhető, hogy tartok nekik én egy négyhetes kurzust.

Alföldi Róbert: - Miért?

Szervét Tibor: - Egy színdarab kapcsán. Ezt úgy kérdezted, mintha szenet lapátoltam volna világ életemben. „Londoni színészeknek magyar gyerek! Mit akarsz te ott!” Hátha van olyan, ami nekem tapasztalatom és az eddigi élményeim…

Alföldi Róbert: - Kíváncsiak rád?

Szervét Tibor: - Meghívtak.

Alföldi Róbert: - Hogy? Csak úgy?

Szervét Tibor: - Persze. Híre kelt. Így aztán…

Alföldi Róbert: - Minek? Hogy kimész nyelviskolába? Fél áron kapunk tanárt!

Szervét Tibor: - Londoni színházak, futótűzként, hogy: „Jön a Tibi!”, és akkor elkezdték egymásnak adogatni az e-mail címemet. Jó, nagyjából így volt, nem feltétlenül, de mindenesetre ez is lehetséges. Ez az egyik része. A másik, hogy meg akarok ismerkedni azzal, hogy ők hogyan csinálják, ha már nekünk ilyen gáz van, mint amilyen van.

Alföldi Róbert: - Nincsen gáz. Nem egy nyilvános műsornak a tárgya, hogy mi erről beszélgessünk, szerintem nincsen gáz.

Szervét Tibor: - De igen! … de nem egy nyilvános műsor tárgya, menjünk tovább. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ők hogyan gondolkoznak, hogyan találnak szponzorokat, hogy milyen szerkezetben vannak a színházak, mert nálunk ugye az állam finanszírozza a színházakat.

Alföldi Róbert: - Úristen, színházigazgató akarsz lenni?

Szervét Tibor: - Négy. Te vagy a negyedik. Nem, nem akarok színházigazgató lenni. Kérdezi ezt tőlem egy színházigazgató? Kipályázom alólad a Bárkát? Nem, nem. Úgy érzem, hogy nagyon sok helyen kell itt majd döntenünk nekünk, ennek a szakmának. Innentől kezdve azt gondolom, hogy tényleg olyan részletekbe mennénk bele, amit nem akarok…

Alföldi Róbert: - Te segíteni akarsz a szakmának?

Szervét Tibor: - Igen, nagyon erősen. Szerintem nagyon nagy bajban vagyunk, a színészek kivált nagyon nagy bajban vannak. Érzem ezt a fennakadt feszültséget, ami megmaradt ennek a mondatnak a végén, de mégsem fogom tudni igazán jól befejezni. Az a reményem, hogy hátha vannak olyan ötletek az ottani színházak működéséről, amelyeket lehet kamatoztatni. Külföldet járt barátaim azt mondták, hogy olyan rettenetesen fognak utálni engem amikor hazajöttem, hogy arról nincs fogalmam, pláne ha még okoskodni is fogok.

Alföldi Róbert: - De eddig is okoskodtál, Tibi!


Szervét Tibor: - Nem. Én, mint a birka, úgy játszottam. Bizonyos helyzetekben voltam…

Alföldi Róbert: - Bizonyos helyzetekben, igen. Tibi, el nem tudom rólad képzelni, hogy állandóan mindenféle vöcsökben voltál!

Szervét Tibor: - Az egy szerep érdekében történt, amikor én kérdéseket tettem föl. Nekem ez a hírem, hogy egy ilyen agyaskodó, kekec, okoskodó…?

Alföldi Róbert: - Nem a híred, hanem én így ismerlek téged.

Szervét Tibor: - Sose dolgoztunk mi így együtt.

Alföldi Róbert: - Nem tartom rossznak, hogy gondolkozol arról, amit csinálsz.

Szervét Tibor: - Nem ment túl azon a határon, ami a saját legszűkebb értelemben vett feladatomból a szereppel…

Alföldi Róbert: - … és érdeked…

Szervét Tibor: - Nekem érdekem, a színháznak érdeke, mindenkinek érdeke, hogy valami jó legyen. Amennyire lehetett, én megpróbáltam azokat jól csinálni. Ha kérdések és összeveszések kellettek hozzá, akkor akár kérdések és összeveszések árán. Ez nem baj. Most olyan kérdésekre próbálok majd választ találni, vagy egyáltalán gondolkozni… – ez nagyon nagy szó, Önök nem is tudják, hogy a gondolkodás tulajdonképpen milyen ritka a mi színpadi foglalkozásunkban. Ritkának számító, mert az ember az emócióival dolgozik, és nagyjából az a rendezők részéről elvárt helyes magatartás, hogy „Te csak csináljad, majd én gondolkozom!”. Nem jól mondom?

Alföldi Róbert: - Az én általam elvárt hozzáállás az, hogy az elején fogd be a szád és csináld, és amikor már sokat voltunk együtt, és sokat tudunk együtt arról, hogy mit gondolok én, akkor beszélgethetsz velem arról, hogy én mit gondolok!

Szervét Tibor: - Hát így vagyunk mi… és tulajdonképpen a Robi most egyáltalán nem viccelt! Ezt ő teljesen komolyan úgy is gondolja, én meg nem!

Alföldi Róbert: - Amikor te rendeztél, nem így gondoltad? Közösségileg megbeszéled, hogy hogyan legyen a színdarab?

Szervét Tibor: - Nem bizony. Amennyiben bárki úgy gondolja, hogy az ő elemzése, gondolata, szerephez való közelítése, az érzései jobbak, mint az enyém… tessék.

Alföldi Róbert: - Bocsánatot kérek. Most mi arról beszélgetünk, hogy valós mondatok hangzanak el a színész szájából, nem pedig arról, hogy csak beszélünk bele a vakvilágba.

Szervét Tibor: - Jó, persze arról beszélünk. Ez is egy olyan belterj…

Alföldi Róbert: - Kimész, megtanulod, találkozol, megismerkedsz, felszívod magad, megtudod, gondolkozol, visszajössz. Fogsz menni és mondani, vagy megvárod, míg kérdezik?

Szervét Tibor: - Hogy van tovább? Gondoltam, hogy ezt a kérdést föl fogod tenni, és nem tudok rá válaszolni. Nem egy terv részeként megyek el. Nem azért megyek el Angliába, hogy utána valahogyan másmilyen lesz az élet. Azért megyek el, mert kell. Mert, kell. Igen. Most el kell mennem.


Alföldi Róbert: - Ha te visszajössz és én fölhívlak, hogy „Tibi gyere el, nézzél körül a Bárkában, és beszélgessél velem arról, hogy amit kint láttál, ahhoz képest te mit látnál másképp”…?

Szervét Tibor: - Jövök. Magától értetődik. Persze. Sőt, nekem van egy olyan tervem is, és az olyan jó lenne. Ugye, mi színházi emberek nagyon sok fronton harcolunk. Ezeket a frontokat: a rendezők és a színészek, a kritikusok és a gyártók, az igazgatók és mindenki más - ezek mind nagyon különböző szigeteket képviselnek - nagyon nehéz egy cél irányába működtetni. Márpedig, különösen ebben a pénzszűke időben, ami majd most ránk vár, nagyon jó lenne, ha egy irányból lehetne…

Alföldi Róbert: - Nem értek veled egyet, hiszen ez az egyetlen olyan szakma manapság, ahol minden probléma, harc, frontvonal ellenére, az esti hét órás előadásra mindenki így áll össze: arra, előre. Ezt egyébként nagyon kevés helyen lehet az élet más területein tapasztalni.

Szervét Tibor: - Nem így látom. Úgy látom, hogy egy egyszerű banki cég, amelyik egy hitelt akar eladni, ott negyven-ötven ember a saját tudásának a legjavát működtetve olyan erősen akar egy irányba menni, hogy az őrület. Egy célért. Nekik az az érdekük, nekik az a termék az…

Alföldi Róbert: - Igen, ott a termék egyértelmű cél. Az előadásnál nem egyértelmű a cél.

Szervét Tibor: - Az előadásnál nem, de a színháznál az a cél, hogy a közönségnek tetsszen.

Alföldi Róbert: - Az mit jelent? Mikor tetszik a közönségnek?

Szervét Tibor: - Robi, ebbe nem tudunk belemenni, mert egy borzasztó mély analízis következik arról, hogy mi a jó előadás és mi a nem. Az a nagyon jó, hogyha tetszik a közönségnek és tudom, hogy azt fogod mondani, hogy a legvacakabb dolgokat el lehet adni telt házzal, ugyanakkor művészi produkciók üresen állnak. Ez az, amire azt mondom, hogy belterj. Azért van szükségem énnekem erre az elutazásra, mert kezdtem megbutulni és majdnem cinikussá válni. Pedig ugye a színészet akkor jó, ha az ember szívvel-lélekkel csinálja.

Alföldi Róbert: - Ennek mi az oka? Ez egy normális folyamat, csak nem merünk vele szembenézni? Nem merünk megállni, nem merünk elutazni, mert attól félünk, hogy mi lesz velünk, ha visszajövünk, kimegy alólunk minden?

Szervét Tibor: - Szerintem ez is része. Mert mondom, olyan hajtásban vagyunk – és ez nemcsak a színházra vonatkozik, hanem mindenkire, nem tudom, hogy Önök hogy vannak vele -, hogy rettenetesen sokat kell azért dolgozni, hogy a minimális életigényeinket ki tudjuk elégíteni, és közben egy csomó nagyon értékes dologra nincs idő, és még utólag is csak azt tudjuk mondani, hogy „Te jó ég!”. Nekem is hosszú idő kellett, amíg egyáltalán rá nyílt az agyam arra, hogy baj van. Hadd mondjak el egy idézetet, amit direkt ezért hoztam. Hamvas Béla nagy tanítómesterem nekem, nagyon sokat olvastam tőle. Például mondja, hogy milyen korban élünk: „Minden, ami emberi szándék, az valahol elromlik. Akármilyen erővel próbálnak az emberek megjavítani valamit, abból mindig valami rossz lesz. Ennek a rossznak nincs semmilyen természetes megjelenése, úgy hívjuk, hogy az állatszelidítő, cirkuszigazgató. Ez a testetlen valami a Cirkuszigazgató. Egyik kezében cukor, a másikban ostor és tüzes vas. Egrecíroztat bennünket. Köteleken és karikákon kell átugranunk és körbe kell futnunk, és szép sorba kell állnunk, és egyszerre tapsolni vagy kiabálni, hogy éljen vagy vesszen, halál reá. Gömbökön kell egyensúlyozni, fejünkön állni, és labdát szájunkkal elkapni, masírozni, egymásra a puskát ráfogni, és a másikat jelszóra lepuffantani, és indulókat énekelni. Azt szeretném kérdezni, hogy a Cirkuszigazgató az előadást kinek, és milyen nézőközönségnek rendezi? Tűnődve nézünk egymásra. Nekem nem, neki sem, nem, nem igazán. Akkor mi a fene ez az egész díszelőadás, hogyha senkinek se kell!”
Tehát egy olyan előadás szereplő vagyunk - mondja ő -, ebben a nagy fene élethajkurászásban, ahol a nézőtér üres, mi karikákon ugrálunk át, és a Cirkuszigazgató őrült.

Alföldi Róbert: - Ki a Cirkuszigazgató?

Szervét Tibor: - Ő a testetlen rossz megjelenése. Az, amikor valamit nem jót csinálunk, az a Cirkuszigazgató.

Alföldi Róbert: - Mondod te, akinek olyan szakmát sikerült gyakorolnod, ami éppen arról szól - nagyon kevés ilyen szakma van –, hogy a társadalom egészéhez képest minimális az, hogy sorba kell állnod, karikán kell ugrándozni. Tehát ahhoz képest, ahogyan élnek az emberek, sokkal szabadabb, kevésbé uniformizált foglalkozás. Lehet benne bohóckodni, marháskodni, sírni, nevetni, felnőttnek lenni, gyereknek lenni, felelőtlennek lenni. Ehhez képest mondod te ezt, hogy van egy Cirkuszigazgató?

Szervét Tibor: - Nem mint színész mondom, ez mind az élettel kapcsolatos élményem. Nem a saját, színészi hivatásom gyakorlása közben jutottam el idáig, noha részben igen.

Alföldi Róbert: - Bocsánat, de a saját színészi hivatásunkat gyakorolván a saját emberi életünk is megpróbál szabadabb lenni, mondjuk a többséghez képest. Még mindig azt gondolom, hogy kivételezett az, aki ezt a szakmát űzi.

Szervét Tibor: - Ez így van. Mégis az az érzésem, - de mondom, nemcsak magamból levonva, hanem a barátaimból, a családi körben, az ismerőseim életét látva ez egy tapasztalásom nekem -, hogy egy rettenetes hajkurászásban nyomulunk, alig-alig tudva lélegzetet venni, miközben nem egészen pontosan tudjuk, hogy miért. Igen, nekünk sok szabadságunk van a színpadon, hiszen bármikor gondolkozhatunk úgy, ahogy a Robi akarja…

Alföldi Róbert: - … jó, hogy azért megy el Angliába, hogy ne legyen cinikus!

Szervét Tibor: - Á, dehogy. Ugyanakkor mindannyian érezzük azt, hogy befizetni, megkeresni, odaérni, úristen! Anyám, Apám, telefon, megvettem, odaégett, megcsalt…

Alföldi Róbert: - Igen, ez borzasztó. Akkor lehet választani. Fogd a gyerkőcöt vagy ne fogd, kérdezd meg tőle, hogy van-e kedve és menjél ki egy erdőbe. Építsél föl egy kunyhót és éljél ott. Lehet azt mondani, hogy úristen, de borzasztó az, amiben élünk, de manapság ez a normál élet. Mi az, amit meg akarsz ezen változtatni?

Szervét Tibor: - Felépítettem a kunyhót, teljesen jól megvagyok a saját kunyhómban, majdnem azt mondom, hogy az erdőm is megvan hozzá. A külső életkörülményeimen nem akarok változtatni, mert szeretem. Lehet, hogy most rám fogsz pirítani: ebből az életből meg akarom tartani azt, ami jó, és minél kevesebb rosszat akarok ezzel kapcsolatban magamnak és a gyerekemnek tapasztalni. Erre való az, hogy ezekkel a gondolatokkal megpróbálom a saját lelkiismereti, lelki belső egyensúlyomat egyáltalán létrehozni, - azt akartam mondani, hogy működtetni, de nem. Hogy ne mindig azzal foglalkozzak, amit kintről diktál akár munka, akár ember, akár körülmény, bármi, hanem hogy sikerüljön valami úton-módon – szerintem erre van lehetőség – egy olyan belső szabadságot létrehozni, aminek alapján nyugodtan el tudok a saját gondolataimról beszélgetni, ha úgy tetszik, csöndben tudok lenni, tudok adni belőle, akár a színpadon, akár privátin…

Alföldi Róbert: - Azt állítod, hogy ez nem egy normális, magától értetődő, természetes igénye mindenkinek? Azt állítod, hogy elveszett ez az igény, ez a gondolat, hogy ezt szeretnéd megteremteni?

Szervét Tibor: - Nem tudom, hogy ez természetes igénye-e mindenkinek.

Alföldi Róbert: - A boldogságról meg harmóniáról beszélsz, nem?

Szervét Tibor: - Ez még nem biztos, hogy az. Ez a mindennapokhoz szükséges alapvető jó.

Ha nagyon lila kezdek lenni, nyugodtan tegyék fel a kezüket, és mondják azt, hogy Tibi, ön lila lett! Nem.

Oké, te tudod - ő a moderátor.
Megpróbálok tisztán és hozzáférhetően beszélgetni, nyitva lenni ennek a helyzetnek úgy, hogy ne söpörjön el. Mikor életemben először voltam színpadon, ezt elmesélem. Frissen végzett jogász voltam, egyben a Háború és béke című színdarabban a harmadik francia tiszt, esetleg a negyedik, de a legutolsó számú francia tiszt voltam. Fölrohantam egy emelvényre és azt mondtam, hogy – ez volt az első mondat, amit életemben a színpadon elmondtam – „Felség, az oroszok nem hátrálnak, inkább lemészároltatják magukat!” Mire a rendező azt mondta, hogy „Tibike elmondtad?” Beszaladtam újra, és elüvöltöttem, hogy „Felség, az oroszok…”, majd mondta, hogy jól van, szaladj át ott, egy picit még azért hangosabban kell. Annyira remegtek a lábaim, hogy összeütődött a térdem, alig bírtam lemenni, és nem hittem el, hogy ezt nem hallják. Ehhez képest az egy nagyon nagy út, hogy az ember nem alávetett, szenvedő szivacskája egy ilyen rettegésnek, hanem viszonylagos módon, normálisan és egészségesen tud ebben beszélni. Ez mindenre vonatkozik, mindenre, legalábbis megpróbálom én magam mindenre vonatkoztatni.

Alföldi Róbert: - Mikor mész?

Szervét Tibor: - Egy hét múlva. Most egy amerikai filmen kilassítanám magamat… Egy hét múlva, jelesül holnaphoz egy hétre.

Alföldi Róbert: - Minden le van foglalva, mindenütt várnak, minden ki van fizetve, vagy valóban lazán, szabadon?

Szervét Tibor: - Nem, nem, azért nem lehet egy gyerekkel annyira lazán, szabadon. A szállás és az iskola le van levelezve, le van előlegezve, iszonyatos hosszas e-mailezésben. Az a feneség benne, hogy ahhoz, hogy az ember kimenjen angolul tanulni, perfektül kell tudnia angolul. Rettentő bonyolult leveleket írok angolul, csorgó verejtékkel. A legszörnyűbb az, amikor írok négy levelet négy nap alatt, és egy nap alatt megjön négy válasz. Nagy szenvedés árán. Az iskola az megvan, a szállás elvileg megvan, de ez az első turnus. Amikor a második hat hétre kimegyünk, az még azért nincs megszerelve, azzal kapcsolatban teljesen nyitva van minden.

Alföldi Róbert: - Már csomagolsz?

Szervét Tibor: - Hm, ez nagyon gonosz kérdés!

Alföldi Róbert: - Mit viszel, és mit hagysz itthon?

Szervét Tibor: - Lista.

Alföldi Róbert: - Erre gondoltam.

Szervét Tibor: - Én borzasztóan csomagolok. Mindent négyszer…

Alföldi Róbert: - Ez látszik. Végtelen precízen rakod el a bőröndbe…


Szervét Tibor: - Nem, azt nem annyira. Nem hányom be, de azt már… Ezáltal nagyon sok bőrönd keletkezik, és már eleve rettegek, hogy hány fog keletkezni, mert egy hétre Horvátországba mindent, hátha erre szükség lesz, hátha, sose lehet tudni…

Alföldi Róbert: - Mely felírásoddal volt a legnagyobb problémád, hogy azt felírd-e, vagy sem?

Szervét Tibor: - Még nem tartok ott. Még csak az olyan dolgok vannak felírva, ami tuti. Majd, amikor bekerül a pingpong ütő, vagy ilyesmi… Például az, hogy futni el kell menni ott is, akkor a futó cipő olyan, ami esőben is jó, de mi van, ha egy rendes színházba el akarunk menni a gyerekkel, mégsem mehetünk olyan izében.

Ez csak egy töredék, ennél sokkal nagyobb analízisekbe szoktam belegabalyodni csomagolásilag, de majd kijövök belőle valahogy.

Alföldi Róbert: - Hogy képzeled el, hogy mi lesz, ha visszajössz? Mi lenne a legideálisabb az ügyben, hogy mindaz a belső igény ami most benned van, a tenni-vágyás, vagy a terézanya-lét, tenni akarás, hogyan tudna működni?

Szervét Tibor: - Volt erre nekem gondolatom. Létre lenne jó hozni egy 40-50 fős beszélgetést rendezőkkel, igazgatókkal, dramaturgokkal, élő, felvilágosult közgazdászokkal, hogy hogyan lehet majd működtetni, ami itt miránk vár. Vagy létrehozni egy olyan csapatot, akár dramaturgokból, kritikusokból, akik ajánlanak színdarabokat. A legnagyobb nehézség olyan színdarabokat választani, ami vélhetően önöknek tetszeni fog, hogy azt hogyan kell kigondolni.

Alföldi Róbert: - Nem értek azzal egyet, hogy erre van szabály.

Szervét Tibor: - Nem is azt mondom, hogy van szabály, hanem a legnagyobb nehézség.

Alföldi Róbert: - Olyanokról beszélsz, amik elméletben működnek magyar színházakban. A művészeti vezetők, az igazgatók és a dramaturgok az adott szerződtetett rendezőkkel megpróbálják úgy összerakni az évadot, hogy az aránylag érdekelje a nézőt.

Szervét Tibor: - Így van, ez történik. Ehhez gondolom, hogy nem ártana némi együttes tudás. Az én tapasztalataim szerint ez borzasztó nehézséget szokott jelenteni.

Alföldi Róbert: - Ez a szakma most, az igazi vagy látszólagos bajok kellős közepén sem tudott igazán egymással leülni, vagy egyféléről beszélgetni, félretenni azt, hogy mi vagyok én, és mi vagyunk mi.

Szervét Tibor: - Mi lenne szerinted az ideális? Erre válaszolj. Nem azt mondom, hogy ez be fog következni, hanem, hogy egy ilyesfajta együtt gondolkodást nagyon fontosnak tartok, igen. Aztán majd lesz belőle valami. Egyébként, praktikusan meg az fog következni, ami eddig mindig, hogy hazajövök, és akkor kezdődik egy próbafolyamat a Radnóti Színházban, amit követ egy másik próbafolyamat a Radnóti Színházban.

Alföldi Róbert: - Tudod mi?

Szervét Tibor: - Soha nem szoktam tudni.

Alföldi Róbert: - A Bárka Színházban márciusban, a színházi világnapon kiderült az egész évad 2008. június haváig. Bemutatókkal, rendezőkkel, szereposztással. Mi most a 2008-2009-es évaddal foglalkozunk. Például az első lépés, hogy tudjuk, hogy mit akarunk csinálni.

Szervét Tibor: - Hát, én ennek szívből örülök! Nálunk ez még képlékenyebb állapotban van. Az ötlet egy bemutató, még egy bemutató, aztán majd meglátjuk, hogy mi történik.

Alföldi Róbert: - Elmennél ügyvezető igazgatónak, vagy tanácsadónak egy színházba, ha visszajössz? Nem a poszt a lényeg, azt felejtsd el.

Szervét Tibor: - Elmennék, tanácsadónak elmennék. Most is tanácsadónak gondolom magamat. Tehát ugyanúgy, én nagyon erősen szoktam próbálni Bálint Andrissal beszélgetni, és mostanában sikerült. Ami azért nagy dolog, mert ezt Önök talán nem is sejtik, hogy egy színházigazgató milyen elképesztő veszélyben van az általa igazgatott emberekkel kapcsolatban. Mert mindenki a lelkével dolgozik a színházban, és a színházigazgató ezek fölött a lelkek fölött rendelkezik, nem munkaerők fölött. Egy idő után a színházigazgatók abba a csapdába esnek bele, hogy azt gondolják, hogy értenek ehhez, és ez a legnagyobb veszély az emberi lelkeknek, akik fölött ők munkáltatói jogokat gyakorolnak.

Ha megtörik az a bizonyos nagyon érzékeny átjárás az igazgató… – a harmadik mondat óta tudom, hogy te egy igazgató vagy, de nem úgy kezdtem el, hogy mandiner célzás feléd…

Alföldi Róbert: -Figyelek, mert kíváncsi vagyok. Eszembe nincs semmi rossz érzés.

Szervét Tibor: - Az a rettenetes veszély - én is nagyon megijedtem -, hogy voltak is pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Ezt mindig újra és újra kellett gondolnom. Az igazgatóknak is ez a veszélyük van: afölött döntenek, hogy te érvényes vagy-e az évben vagy nem, képes vagy-e ezt vagy azt eljátszani, vagy nem. Minősített érzékenységű, rendkívül érzékeny emberek közepette viszik a prímet, és hogyha megszűnik a kételkedés és a kérdezés, akkor elszakad a társulat és az igazgató egymástól. Ez borzasztó nagy veszély, mert akkor munkáltatóvá válik, munkáltatói jogokat gyakorol, fizetést ad, és akkor egy másik fajta nem egészséges működés jön létre.

Alföldi Róbert: - Érdekli ez Önöket? Igen.

Szervét Tibor: - Közben azon gondolkoztam, vajon ez nem mindenütt így van-e, vélhetően nagyon sok helyen így van. Mégis azt gondolom, hogy egy bank osztályvezetője egyszerű paraméterek között dirigálja az embereit és egyszerű mérőszámok alapján ítél. Mérhető, és van mutató: ha a hiteleladás nem növekszik, akkor elmegy Jenő és Ernő jön. Nem pozitív példát mondok, hanem az irracionálissal szemben ezt én racionálisnak mondom.

Alföldi Róbert: - Miért kérsz racionális dolgot számon a színháztól, ami egy elég irracionális hely? Emberek jönnek, és pénzt adnak azért, hogy én hogy izzadok.

Szervét Tibor: - Nem azért adják, téged becsaptak a főiskolán. Pont, hogy nem azért adják.

Alföldi Róbert: - Azért mondtam, hogy izzadás, mert soha nem fog megszűnni a színház, mert a videó, a DVD, a 3D, a minden mellett az egyetlen hely, ahol élő embert tudsz látni, ahol például tudod azt látni, hogy az ember hogyan izzad.

Szervét Tibor: - Ezzel most teljesen egyetértek. Bár nem tudom, Önök között volt-e bárki, aki egyszer azért vett jegyet, hogy ugyan megnézze már, hogy a Tibi hogyan izzad. Értem, és ez természetesen így is van, de mégis azt gondolom, hogy mi lefedezzük magunkat ezzel az irracionalitással. Te nem így gondolod…

Alföldi Róbert: - Én nem pajzsként tartottam ezt magam elé.

Szervét Tibor: - Pedig én azt látom. Sokkal egzaktabban és sokkal taníthatóbban, sokkal örömtelibb módon csinálható, minthogy azt mondjuk, hogy van a tehetség, aki nem tehetséges az hülye, aki meg tehetséges, az csinálja meg a maga karrierjét. Nem. Vannak itt rendkívül fontos, életbevágó, alapvető szakmai princípiumok, és nem a levegőbe beszélek. Valamennyire a gyakorlatban is foglalkozgatok azzal, amik taníthatóak, amik mentén egy színész boldogabban és szabadabban tud játszani, és nem kell annyit meghalni azért, hogy egy jelenetben észrevegye, hogy mi a fontos. Nekünk ezt mind nem tanítják meg. Például egy középszintű vállalatvezetőnek megtanítják azt, hogy hogyan tudja az embereit ambicionálni. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Ügyet intéztem egy autó-kereskedésben, ahol volt 8-10 kolléga. Ültem a mondjuk Feri nevű úrnál, aki irogatta a papírokat és türelmet kért tőlem. Feri úr asztala mellett ki volt téve egy papír: „Kedves Feri! Ma harmadik éve, hogy az autós kereskedés csapatának tagja vagy. Nagyon örülünk annak, hogy a képességeidet és a munkádat pont itt nálunk van kedved működtetni. Büszkék vagyunk rád. Szevasz.” Nekünk ilyen papírunk nincs.

Alföldi Róbert: - „Kedves Tibi! Örülök, hogy színészi tehetségedet idestova a huszonnegyedik bemutatón is hihetetlen erővel, lelkesedéssel és belső tűzzel sikerült a színház szolgálatába állítani. Örülök, hogy a mi színházunk csapatát erősíted. Továbbra is sok szeretettel látunk. Fogsz még kapni szerepet. Csókollak, Andris.”

Szervét Tibor: - Nem sikerült jól elmondanom. Önök sem értik, mire gondolok?

Alföldi Róbert: - De. Most melletted vannak, értem.

Szervét Tibor: - Szerintem ez meggyőző… az, hogy segítséget kapjál abban, hogy amit csinálsz, az jó. Az, aki a segítséget adja szavahihető legyen, és számodra létező eredményekkel a háta mögött adja azt a segítséget, nagyon fontos. Ez egy átlátható érték-struktúrát hoz létre. Ilyen, amikor valaki, aki viszi a cégét, azt mondja, hogy „Ide figyelj, fiam! Idejöttél, két év múlva körülbelül veled ez fog történni, ha igen, akkor négy év múlva ez, ide tudhatsz eljutni.” Legendás, régi színházigazgatók a Vígszínházban, Kecskeméten, Feri bácsi jut eszembe meg Radó Vili bácsi, Szendrő Debrecenben, igen. Kollégák ránk hagyományozott elbeszéléséből tudjuk, hogy úgy bántak a színésszel, mint ahogy én most elmondtam. Átlátható, nagyon sok munkával elérhető, de látható utat rajzoltak ki. Amin hogyha akart menni, akkor ő még mindig megbukhatott, elbénázhatta, elihatta, elronthatta, lelkiismeretlenkedhette, meg mit tudom én mit, tehát a saját felelőssége ugyanúgy megvolt, de volt egy rend, amit egy jószemű, nagyon hozzáértő ember felvázolt. Ne menjünk messze, Latinovits Zoltán maga is ilyesfajta pályát futott be, pont Szendrő segítségével, Debrecenben. Ilyen erős helyeket tudtak adni. Várkonyi a Vígszínházban nagyon erős gárdát tudott működtetni, mert nagyon pontosan értékelte az embereket akik ott voltak, és viszonyította őket egymáshoz. Amikor ez nem történik meg, akkor kissé káoszba kerülnek a színészek, hogy akkor most ki jó, mit kell gondolni. Van egy hallgatólagos, belső, ki nem mondott értékrend persze, aminek a mentén folydogál az élet, de hiányzik belőle valami egészségesebb és igazmondóbb magatartás. Most kifigurázhatsz persze engem az Andris levelével...

Alföldi Róbert: - Egy nagyon fontos szót mondtál. Egy szót, hogy szavahihető, hiteles. A legfontosabb.

Szervét Tibor: - Egyet? Itt ülünk egy órája… Igen, az is fontos.

Alföldi Róbert: - Várunk vissza.

Szervét Tibor: - El kell mennem. Nagyon szépen köszönöm, hogy itt lehettem.

Videó:
http://www.alexandra.hu/scripts/cgi/webshop.cgi/GetDoc?ID=&TabSheet =book&UserID=&SessionID=3903242E861996E2447F5988290ECEC40B86CCF CB5C3GKRBKQZGUFCFYBCJVQETTAUDHUWCHZBHLCZJDCMIK7B4147779992EA1C7669 F39E2AE9DEE67ECB0DF88772EA244E27E7C740&CBStock=CHECKED&DocID= Video_20_1

A beszélgetést lejegyezte: Baráth Mari