Kővári Orsolya: Mesterek márpedig nincsenek.
Beszélgetés Szervét Tiborral
Criticai Lapok, 2007/3. p.25-28.

Ő IV. Henrik Pirandello darabjában és Al Bundy a Rém rendes család magyarított változatában. A népszerűséget kétségkívül a film – a Valami Amerika szélhámosa – hozta meg számára, a szakma elismerését azonban színházi munkáival vívta ki, még Miskolcon, majd a Radnóti Színházban. Az Emberbarát Philipjeként természetességét, az Anconai szerelmesek Don Tomaójaként humorát, a Szilvia a K. Martinjaként az abszurdhoz való érzékét, a Ványa bácsi Asztrovjaként drámai erejét bizonyította. A Tóték postása valóságos pszichológiai esettanulmány. Szervét Tibor jól érzi magát a pályán, rendszeresen forgat, színházában, a Radnótiban remek szerepeket kap, időnként rendez, rajongótábora van, a szakma becsüli. Jogásznak indult, színész lett.

- Ezerszer elmesélte már, hogy elvégezte a jogi egyetemet, majd egy évvel később jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, és végképp búcsút mondott a „tisztes” pályának. Soha nem bánta meg ezt a váltást? A nyolcvanas években komoly rangja volt a jogi diplomának.

- A színészetnek volt komoly rangja. Természetesen a jogi diplomának is, de annak a mai napig van. Engem nem ez motivált. Valamiféle halálos romantikától vezérelve hoztam meg a döntésemet, és azt hiszem – minden nagy csata és sorsforduló ellenére – ez a romantika azóta vezet engem. Gyerekkoromban sokat olvastam, gyakran csodás katarzisokat éltem át, és egyszer csak felrémlett bennem a vágy, hogy esetleg én is tudnék ilyet adni. Mondjuk, ha színész lennék.

- Már a jogi tanulmányok idején felmerült?

- Nem tudom pontosan megmondani, azt hiszem, igen. Nem merült fel bennem viszont – pontosabban csak egy kósza gondolat erejéig – a Színművészeti. Mert én azt hittem, hogy oda csak kiválasztott emberek kerülhetnek be: csodálatos, nagy hitű, nagy erejű, prófetikus lények. Nohát ez nem így van. És azóta néha elgondolkoztam rajta, hogy ez így jól van-e, és hogy eszemnél voltam-e, amikor ezt választottam, de soha nem bántam meg – mondom most merészen. Idővel ugyanis rájöttem, hogy ez az én életem. Mármint, hogy pont ez. Kitüntetetten EZ. Minden hibájával együtt. Nem úgy fogalmazok, hogy ha újra kezdeném, ugyanígy csinálnám, hanem, hogy kénytelen lennék ugyanígy csinálni, mert ez az én szoftverem, ennek mentén mendegélek. Úgy látszik.

- Mi a helyzet a katarzissal?

- Hát igen, az meglehetősen ritka, hogy az ember katarzist tud adni, és mint minden pályán, itt is sok a hétköznap. De azért a hétköznapok is nagyon jók! Alig van bennük olyan, amire azt mondja az ember, na ez tetves, unalmas rutin. A sokat ragozott társadalmi megbecsültség valóban hanyatt esni látszik, hiszen a kereskedelmi média és a politika elviszi a nézőket előlünk. Sokkal kevésbé tudunk elérni hozzájuk, mert mindig ott van egy brazil szappanopera, vagy egy politikai vitaműsor. Az előző rendszerben ott volt az a mély, egyforma, szinte mindenkire rákényszerített szegénység. Már anyagilag. Vagy a lehetőségekben. Ennek következtében pedig a színházi kultúra menedéket és valamiféle magasabb élményt tudott nyújtani. Ma a színház funkciója elmosódottabb. Néha arra is gondolok, milyen marha sokat tudnék keresni, ha jogász lennék. Mert ugye vannak jogász barátaim, akik élvezetesen sokat keresnek, jóval többet, mint én. Meg például régen azt hittem, ha színész leszek, rengeteg szabadidőm lesz, de ez sem így van. Sokkal kevesebb, mint a jól kereső jogászoknak, akik gondolnak egyet és elutaznak tíz napra a Maldív-szigetekre, télen. Én meg négy napra sem tudok elszabadulni. De szerencsére meglehetősen ritkán elmélkedem ezeken.

- A jogi egyetem kinevel az emberből egyfajta határozottságot és önállóságot, a saját sorsom kizárólagos kézben tartását. A színház pedig valahol mégiscsak egy diktatórikus rendszer. Meg lehet ezt szokni?

- Ez nehéz ügy… Én például a főiskolán „hívő” voltam, sőt, még utána is, és szó se róla, igen rossz tapasztalatok értek. Hívő voltam, mert úgy gondoltam, hogy tanítványok vagyunk, mester pedig az osztályfőnökünk, a színházigazgató, aki leszerződtet, aki bízik bennünk. És hát ezen a téren nem győztem csalódni. Néhány év után pedig rájöttem, hogy olyan értelemben sajnos nincsenek mesterek, ahogy azt én gondolom.

- Milyen értelemben?

- A mestert én komplex fogalomnak tartom. Aki a színészetben előre visz, akitől megtanulhatom az ecsetkezelést, a hangszerelést, hogy hogyan kell tovább lépni, de azzal is példát mutat, ahogyan él. Akire azt mondhatom, igen, én is így szeretnék gondolkozni a világról. Így szeretnék problémákat megoldani. Így szeretnék bánni a feleségemmel, a gyerekeimmel… És bizony ez mind nem így van. Nem akarom bántani a tanáraimat, de nem tudom nem bántani őket. Mert ezt nem kaptuk meg tőlük. Ennek pusztán elenyésző töredékét kaptuk meg, és szegényen hagytuk el a főiskolát. Ezt merem többes számban mondani.

- Ruszt sem volt mester?

- De igen, Ruszt igazi mester volt. Kettős természetű ebben az értelemben. Sokat tanultam tőle. Pontosabban, amit tanultam, annak a nagy részét tőle. Mindazonáltal, egy idő után arra a felismerésre jutottam, hogy ő az erő rossz oldalán áll. Mint Darth Vader. Sajnos.

- Ez mit jelent?

- A sötét oldal ereje igen nagy, mint tudjuk. Ő olyan ördögi módon gyakorolta a hatalmat, ahogyan nem szabad. Egy tanárnak egyáltalán nem lenne szabad a hatalmával élni, vagy nem a tanítványok érdekében tenni valamit. És ő nem a mi érdekünket vigyázta, hanem a sajátja mentén cselekedett. Kénye-kedve szerint forgatta a szeretetünket. Mert nagyon szerettük őt, mindannyian, akik a Független Színpadon, vagy még előtte, Szegeden vele voltunk.

- Mi a legfontosabb dolog, amit tanult tőle?

- A zene. Jóskától tanultam, mi a ritmus és a tempó. Ezt rendkívül fontosnak tartom egy színház működésében.

- Egyszer diplomatikusan úgy fogalmazott, „szakmai nézetkülönbség” vezetett ahhoz, hogy elváltak.

- Igen, így neveztem, ami történt.

- Valójában?

- Nem értettem egyet azzal, amit a Független Színpaddal csinált. Merőben érzelmi alapon nem értettem egyet vele. Sok évig emésztettem a Jóskával való szakítást, és legalább olyan nagy élményként éltem meg, mint a találkozást. Hálás vagyok az Istennek azért, hogy elhagyhattam, mert ez egy kataklizma volt – már mint egy ilyen kaliberű embernek ellentmondani. Hihetetlen lény volt, komoly színházi tekintély, irtó nagy boldogsággal töltött el, hogy fel tudtam ellene lázadni. Ez az én felnőtté válásom mérföldköve. Mert nem gondolom, hogy ugyanúgy kellett volna igazgatnia a Független Színpadot – tizenhét vagy húsz embert, akik feladtak mindent, állást, pénzt, pályát, színészlakást, csak hogy letegyék mellette hűségesküjüket -, mint egy konvencionális színházat. De ő nem tudta másként. Így amikor azt láttam, hogy ugyanaz a manipulált vezetés folyik, mint Szegeden, eljöttem. Ez tulajdonképpen a Független Színpad első hivatalos évadjának első napján volt.

- Tehát amit mond, már Szegeden is világosan látszott, csak abban reménykedett, hogy a Független Színpaddal másképp lesz.

- Azt hittem, Szegeden ez a mi érdekünkben, és a színház érdekében történik. Vagyis, hogy egy szocialista színházi struktúrát, egy kontraszelektív, alkalmatlan embereket vezető pozícióba ültető színházi szerkezetet akar ezekkel a csalafinta diplomáciai és háborús eszközökkel megváltoztatni. De nem. Velünk szemben is ugyanezeket a diplomáciai és háborús eszközöket alkalmazta házon belül. Egymás ellen ravaszkodott minket, és én borzalmasan összevesztem azokkal a kollégákkal, akik ezt nem látták. És ismertem ugyan ezt a jó kis bölcsességet Marcus Aureliustól: „Mit foglalkozol azzal, hogy másokat megváltoztatsz, akik nincsenek a hatalmadban. Foglalkozz magaddal, magadat meg tudod változtatni, mert önmagadnak hatalmában vagy”, de sokáig hiába. Nem tudtam magamra alkalmazni. Folyton megdöbbentem, hogy én itten kérem kiabálok, sírok, ordítok, érvelek, ők meg hátradőlnek napszemüvegben, és azt mondják, „ugyan Tibor, ne viselkedj így, mert a Jóska így nem tud dolgozni”. Kiborító ám, ha senkit sem érdekel, hol az igazság. Destruktív elemmé váltam. Nem volt más megoldás, el kellett jönnöm. És aztán csodálatosan jóra fordult minden, Miskolcon.

- Ruszt után előfordultak még színházvezetők a pályán, akik hasonló vagy más természetű csalódást okoztak?

- Szabadabb lettem és sokkal kevesebbet vártam. Úgy álltam lábra akkor, mint egy újszülött ló, aki remeg, meg csupa csatak, de azért mégiscsak megy. Rá kellett jönnöm, hogy nincsenek mesterek, és fölösleges abban reménykednem, hogy vannak. Egyetlen célt tűzhetek ki magam elé ez ügyben, nevezetesen, ha jól csinálom, én még lehetek. De ahogy felnőttként tilos elfelejteni, hogy milyen volt gyereknek lenni, úgy nem felejthetem el a Ruszttól kapott leckét sem. A negatív minták is erősen nevelnek, ha képesek vagyunk velük konfrontálódni. Így aztán nem kerestem oly nagyon a Mestert. Elfogadtam, hogy vannak igazgatók, akik valahogyan döntenek – nincs okom panaszra, csodálatos szerepeket adtak a direktoraim -, és elfogadtam a beosztott státust. Kicsit mindig próbáltam kvázi egyenrangúként viselkedni, de sehol senki nem örült neki. Megpróbáltam úgy tenni, mintha mindannyian felnőtt emberek lennénk, akik egy célért dolgoznak, ám mindenütt azt tudatták, hol nyíltan, hol burkoltan, hogy te a mi beosztottunk vagy, ne lefetyelj már annyit. Nem kell véleményezned mindent, mert mi úgyis jobban tudjuk. És nagyon nehezen eljutottam a felismerésig, hogy ők ezt tényleg így gondolják. A mai napig nem értem, miért. Mert tegyük fel, hogy kő buta vagyok, de hátha van akár csak egy apróság, amit tisztábban látok. De nem kellett. Legtöbbször nem. Szembenéztem ezzel, és nem rendültem meg. Meg aztán az is igaz, hogy sokszor tapasztalok szeretetet, segítőkészséget, és hál' istennek olyan helyzet is van, amikor értelmesen és hasznosan tudunk beszélgetni.

- Miskolcon nagyon elkényeztették. Hamletet játszott, Cyranót, Bóni grófot… Miért jön el a színész valahonnan, ahol ennyire becsülik?

- Csak a legvégét mondom. Hosszú habozás, sok és sokféle kérdésfeltevés után megvilágosodtam: a jó ég nyilván nem úgy akar maradásra bírni, hogy közben négy különböző ajánlattal hívogat.

- Honnan kapott ajánlatokat?

- A Vígszínházból, az akkori Nemzetiből, a Katona József Színházból és a Radnótiból, de az utóbbiról már lekéstem. Nagyon szerettem ám Miskolcon lenni, teljes volt az életem. Azóta sem olyan teljes, mint ott, mégis el kellett jönni. Egy barátom azt mondta: most négy helyre hívnak, jövőre kettőre, aztán egyre, majd sehova. De a fő érvem az a már említett deduktív gondolat volt, hogy nyilván nem az a feladatom, hogy maradjak, ha négy irányból mondják, hogy menjek. Még közrejátszott az érzelmi szempont is: megszületett Gergő, és az ő anyukája Pesthez volt kötve.

- 1994-et írtunk. A Radnótit lekéste, számomra érthető, hogy miért nem a Nemzetit választotta. Marad Budapest legszebb, „legszínházabb” színháza, a Víg, és az akkoriban hatalmas kultusszal bíró művészszínház, a Katona. Miért a Víg mellett döntött?

- Mert megerősödtem a három miskolci év alatt, és a Katonában szintén mesterkurzus van. Ascher, Zsámbéki… Akkor már nem éreztem magam elég alázatosnak ahhoz, hogy a tanítványukká váljak. Ezért. Másrészt csábított, hogy a Vígszínház a Cyranóra hívott. Óriási gesztus volt Marton László részéről, nagyon boldoggá tett, hogy ott is eljátszhatom.

- Mégsem érezte jól magát a Vígben.

- Nem.

- A beilleszkedési nehézségek miatt?

- Valóban, beilleszkedési nehézségeim is voltak. Nem nagyon tudtam barátkozni, mert a gyerek kicsi volt még, rohantam haza, hogy minden percet vele tölthessek. De nem csak erről volt szó. A Vígszínház és az én gondolkodásmódom távol állt egymástól. Három évadot maradtam.

- Akkor már várta a Radnóti ajánlata, vagy ezúttal elébe ment?

- Nagyon szerencsés voltam, mert Asztrov szerepére valahányadik körben én jöttem szóba, így erre át tudtam menni. Majd jött az Anconai szerelmesek, amit szintén vendégként kezdtem próbálni, és ezután szólt Bálint András, hogy szerződjek ide.

- Valóban szerencsés. Az Asztrovot Gáspár Sándor helyett játszotta el, az Anconai szerelmeseket pedig azért, mert Kulka János visszaadta a szerepet. És lám, kilenc éve a Radnóti oszlopos tagja.

- Így van. Ezek fontos dolgok.

- Szerette Asztrovot?

- Ó, nagyon! Egyáltalán, a Ványa bácsiban Asztrovot próbálni, Valló Péter rendezésében, a Radnóti akkori társulatával… Euforikus élmény volt.

- Itt könnyebben ment a beilleszkedés?

- Nem mondanám. Nehéz volt. Elég rossz idegállapotban kerültem oda, hülyén viselkedtem. Csapkodtam, veszekedtem. Aztán láttam, hogy milyen nagyszerűen játszanak, ők meg látták, hogy én is jó vagyok közöttük, és ez elindította a barátkozást. Majd néhány fantasztikus, sikeres évet repültünk együtt végig, a régi társulattal. Fontos volt számomra a Vallóval való találkozás is. Hihetetlen jól jött például az Anconaiban a Don Tomao. Péter nem is nagyon ért rá velem foglalkozni, tökéletes szabadságban próbálgathattam az összes bohócságomat. Végül kétszázszor futott. Rögtön utána következett az Agónia, ami egy irgalmatlan nehéz színdarab. Udvaros Dorottyával és Kulka Jánossal játszottuk. Nagy élmény volt.

- Aztán a sok jó év után a Radnótiban valami kívülről nehezen követhető válság ütötte fel a fejét. Cserhalmi György szerepet adott vissza, Schell Judit, Kulka János és Csankó Zoltán elszerződött. Ahogy Hámori Gabriella is, ami azért különös, mert előtte kapta meg Lulut. Mi történt voltaképpen?

- Elvitte őket a Nemzeti Színház. Hámori Gabit meg az Örkény. Juci és János sok időt töltöttek a Radnótin. Eleget ahhoz, hogy lépéskényszert érezzenek, és az alakuló Nemzeti hívása nagyon csábító volt. Új társulat szerveződött.

- Ön is kapott ajánlatot Jordán Tamástól. Persze, miután elment Kulka és Cserhalmi, nem lett volna értelme nem maradni.

- Nem ezért nem mentem. De ezt inkább hagyjuk.

- Rendben. Láthatóan változatlanul jól érzi magát a Radnótiban.

- Nagyon. Ezek a nagy összmunkák, mint tavaly a Karneválvégi éjszaka, vagy idén a Szentistvánnapi búcsú erőssé és szeretetteljessé kovácsolják a társulatot. Mert mindannyian benne vagyunk, végigéljük ugyanazt a borzadályt – a tömegességük miatt ezek roppant nehéz próbafolyamatok -, és ilyenkor az ember újra megszereti a kollégáit. Annál jobb érzés pedig nagyon kevés van, mint hogy szereted azt, akivel együtt játszol.

- Valló Péterrel való közös munkáik gyöngyszeme a ritkán emlegetett Emberbarát. Philip közel áll Önhöz?

- Igen. Egyszer egy lány, akivel hosszan együtt voltunk, megnézte egymás után a Ványa bácsit, az Anconai szerelmeseket és az Emberbarátot. Azt mondta, teljesen el van ájulva, de sajnos meg is van ijedve, mert most nem tudja, hogy tulajdonképpen ki vagyok én. És tényleg... ki vagyok én valójában? Az életemnek mindenképpen van olyan szegmense, ahol ez a lepukkant alak, Asztrov lakik. Van egy másik szegmense, ahol ez a nagyon helyes, öregedő, „legyet is röptiben” Don Tomao lakik. És van harmadik is, ahol Philip lakik, aki mélyen megpróbál megérteni mindenkit, és csúfos eredményre jut ezzel. Nagyon szeretem Philipet. Nem mint szerepet, hanem mint alakot. Cyranót szerettem még így – ha őket élő embernek gondoljuk. Ő is mélyen közel áll hozzám, a romantikára való hajlamom okán. Legyőzhetetlen harcos és csodálatos költő egyszerre – mi kell még?

- Martin is bizonyára lakik valahol.

- Igen, bár a kecskék eddig nem fordultak meg az életemben. De valóban, Martin is bennem lakik. Megpróbál egy hosszú kapcsolatból megmenteni valamit.

- Sokszor elhangzik: ha az ember televízió közelben mozog, show-ban szerepel, felkelti a bulvársajtó érdeklődését, nem könnyű kivédeni, hogy előbb-utóbb ne csináljanak belőle hülyét. Ön egyelőre ügyesen járja a kötéltáncot. Sok felkérést utasít vissza, vagy valójában nem is olyan nehéz helyzetek ezek?

- Szerintem nem nehezek. Tiszteletre méltó kollégák tucatjait tudnám felsorolni, akikből nem tud hülyét csinálni a média. Mert nem olyan emberek, nem olyan színészek, és mert nem engedik magukat palira venni. A médiával való kapcsolat társasjáték. Még azt sem mondanám, hogy gonosz. Nincsenek rossz tapasztalataim, nem ért még semmiféle támadás.

- A Valami Amerika bemutatása után megváltozott az élete. Pedig nem lehet mondani, hogy a szerep szakmailag nagy előrelépést jelentett volna Önnek. Fontosabb, súlyosabb figurákat is eljátszott már. Szüksége volt a népszerűségre, amit a film hozott?

- Nem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jó. Mert ez jó! Ettől még tudom, hol tart az életem. A népszerűség fincsi velejárója a szakmának, és szerintem ettől nem hülyül meg senki. Picit sem hangolta át az önértékelésemet.

- Csak a reklámértéke változik.

- Igen, a reklámértékem. Ezzel pénzt lehet keresni, és nem alja módon, hanem egyszerűen azáltal, hogy többet adnak azért, hogy elmegyek valahova. Pusztán a személyemet megfizetik. Azt is hozzáteszem nyomban, hogy ez velem elég ritkán fordul elő. De ha igen, örülök neki, mert a színházban borzasztó keveset keresünk.

- Rendez is. Még Miskolcon kezdte, 1994-ben. Hogyan jött az első lehetőség?

- Kimaradt egy bemutató a Csarnok nevű játszóhelyen. Mire Jutocsa, aki nagyon bevállalós igazgató volt, azt mondta, itt a Tibi, majd ő megrendezi. Egyáltalán nem volt ellenemre a gondolat. A Kabaré anyagát Faragó Zsuzsi dramaturg barátom állította össze. A feledik rendezésemnek számítom, mert ebben játszottam is, és inkább az volt a lényeg, hogy a bemutató lemenjen. Az első igazi rendezésem a Mezítláb a parkban. Szerettem együtt dolgozni a miskolci csapattal, és nagyon szerettem a nézők örömét is.

- Mindent felkérésre rendezett?

- A Budapesti Kamaraszínházban színre vitt Colombe-ot nem. Kevesebb időm maradt rá, mint amennyire szükségem lett volna. Meg is látszott rajta. De a legutolsót, a Vidám kísértetet ismét nagyon élveztem.

- Van következő felkérése?

- Nincs, és én soha nem házalok darabbal.

- Többször nyilatkozta, hogy nem akart rendező lenni.

- Nem, de érdekel a rendezés nagyon, mert az a kényszerképzetem, hogy egy csomó olyan dolgot tudok mondani a színészeknek, amiről tudom, hogy vágynak rá. Sok rendezővel dolgoztam már, és elég sokszor tudom, mit kellene mondaniuk, amit az istennek nem mondanak, akkor sem, ha kérdezem. Én meg mondok ilyeneket. Nekem nincsenek démonikus vízióim előadásokról, és nem tusakodnak a fejemben önmegvalósítási vágyak. A történetek elmesélése viszont nagyon érdekel, hogy a nézőkre hogyan tudnak hatni, hogyan lehet fenntartani és vezetni a figyelmet, és hogyan bírnak a színészek a legjobbak lenni bennük.

- Rengeteg díja van. Nem lepődik meg néha, amikor felhívják, hogy nyert valami azelőtt ismeretlen díjat?

- A legtöbb a közönségtől származik. Hivatalos elismeréseim alig vannak, a Jászai Mari-díjat kivéve.

- És a tavalyi POSZT legjobb férfi főszereplőjének járó, a IV. Henrikért.

- Igaz is! Annak nagyon örültem! Akartam nyerni, és mindannyian, az egész Radnóti Színház akarta, hogy nyerjünk.

- Mint említette, meg tudja ítélni, hol tart az élete, pályája. Hol tart a szakma?

- Nem tudom. Nincs átfogó képem. A mesterhiány nagy baj, másrészt bizonyos szakszerűségnek is együtt kellene járnia a színházzal, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni – csibészségből, tehetségből, vagy egyszerű hozzá nem értésből. Igazán elvárhatnánk magunktól, hogy értsünk már ehhez jobban, ha már ennyi éve csináljuk. Értsünk jobban a fiatalokhoz. Értsünk jobban a dramaturgiához. Értsünk jobban ahhoz, hogy ki, miért van a színpadon. Ne hátráljunk meg ilyen nagyon egyszerű kérdések elől.

- Érintettük a szabadságot. Mit jelent az Ön életében?

- Ha az ember egy színház tagja, nem nagyon létezik számára szabadság. A szerződéssel egy csomó olyan vonzatot vállal magára, ami elől nincs kitérés. Ha kiírnak egy színdarabba, azt el kell játszani. Sértődés és konfliktusok nélkül. Ez a feladat, és kész. Én vállalom is, soha nincs ebből problémám.

Egy másik értelemben viszont – amit még a jogász-színész összevetésnél érintettünk – az a gond, hogy amikor havi húsz-huszonöt előadásom van, egy idő után bebutulok. Elveszítem az élettel való kapcsolatomat. Csak a kötelező dolgaimra van időm, nincs személyes szabadságom. Nem tudok elutazni, megnézni egy másik színházban egy előadást, nem jutok el a gyerekemmel kirándulni, nincs magánéletem. A barátaimmal telefonon tartom a kapcsolatot hónapokig, vagy fél évig. És ez módfelett nyomasztóvá tud válni.

Mostanában kevesebbet vállalok, mert azokra az élményekre, amiket az imént említettem, múlhatatlan szükségem van. Hálás is vagyok a Radnótinak, hogy ebben segít. Amikor megismertem azt a tanyát, ahová most már három éve járok, akkor jöttem rá, hogy én állandóan BENT vagyok, pedig nagyon szeretek KINT lenni. Amikor először mentem le lovagolni, négy napot végigaludtam, ami előtte soha nem fordult elő velem. Azt hittem, beteg vagyok. Aztán felfogtam, hogy pihenek. Tizenöt évet pihenek ki. Sokat bírok, de az lehetetlen, hogy minden egyes olyan tevékenységem, ami nem munkával összefüggő, az csak a munkaerőm újratermelését szolgálja. Minden edzés, minden étkezés, minden együttlét a fiammal épp csak megvillantani tudja azt az örömöt, ami benne van. És ez így nem stimmel. Boldogtalanná válik az ember, az pedig kinek jó.

http://www.criticailapok.hu/?option=com_content&view=article&id=25026&catid=9:2007