Szegő András:
"A fiam tette helyére az életemet". Sztárinterjú a rózsa jegyében: Szervét Tibor
Nők Lapja, 2006.07.05. p.20-21.

Úgy jelenik meg a budai kávézó előtt, mint valami westernhős: kemény, kopogós léptek, kihúzott, egyenes tartás, szigorú, magabiztos tekintet… Vagy talán úgy, mint egy westernhőst játszó gyerek? Lényében, ahogyan közeledik, egyszerre van valami büszke tartás és kedves esendőség, határozottság és tétovaság, nyersesség és oldottság, kiszámítottság és spontánság. Játékában is mindig éreztem ezt a titokzatos fénytörést: a legdrámaibb pillanatokban is a cseppnyi iróniát, a legönfeledtebb szituációkban is szemernyi keserűséget. Ott elbűvölt, itt most zavarba hoz. Melyik is valójában az igazi Szervét Tibor? Amint belép, az órájára pillant, és magabiztos mosoly suhan át arcán.

Igen, másodpercre a megbeszélt időben érkezett. Belső kényszer, vagy csak játék nekem? Természetes gesztus, vagy inkább demonstráció? Lényének sajátja, netán hatásos belépő? De, végül is mindegy. Ez is, az is ő. Egyszerre imponáló és szeretnivaló. Kedves mosolya és bőrfelszerelése. Említem neki, nagyot nevet.

- Ez nem jelmez, hanem motoros-dzseki!
 
- Így berregsz végig a városon?
 
- Persze. Így a legkönnyebb közlekedni manapság... Különben nem tudtam volna pontosan ideérni.
 
- Ez azért nem lett volna egy nagy tragédia...
 
- Számomra igen. Kínosan ügyelek arra, hogy a megbeszélt időre ott legyek.
 
- Mint Monte Cristo, aki, mit tudom én, tizennyolc év eltelte után éppen a hatodik óraütésre belépett a terembe.
 
- Talán nem véletlen, hogy a kedvenc regényem. Azért nemcsak emiatt.
 
- Hanem...
 
- Sok évig a legnagyszerűbb romantikus regény volt, mostanra misztikus történetté vált számomra. Valaki a börtönben egy tanítótól hatalmas tudást kap, és ugyanaz a mester mérhetetlen kincs rejtekhelyét is felfedi előtte. A rab pedig kiszabadul, új életet nyer, és megteremti saját birodalmát. Sok minden van benne, ami számomra fontos: az igazság, az eltökéltség, a hűség, a becsület, a szabadság, a kaland.
 
- ...erre te fogod magad, és motorra pattansz...
 
- Szeretem is. A száguldást, a magányt, a barangolást, hogy ura lehetek önmagamnak. Azt a szabadságélményt, hogy gyönyörű tájakon megyek, csapdos a szél, fogom a kormányt, és álmaimat követve robogok. Nagyon gyors, hűséges paripa. Városban ideális...
 
- Tibor, az ég szerelmére, nem nőttél még ki ebből? Mások huszonvalahány évesen szokták ezt...
 
- Nálam másként van, mint annyi minden más is. Én negyven körül kezdtem el igazán mindenféle szabálytalan, vad dolgokat csinálni, mindenfélét kipróbálni. Például lovagolni, aikidózni, és ugyanígy motorozni is.
 
- Hiszed, hogy az életben lehet pótolni bármit is?
 
- Nem, ezen nem is gondolkodtam, így fel sem vetődött, csak tudom, hogy nálam valahogy minden másként alakult az életemben. Huszonvalahány éves koromig, amíg más túl van jó néhány kemény lázadáson, én lényegében mást sem akartam, mint megfelelni.
 
- Kinek? Minek?
 
- Mindennek, mindenkinek. Elveimnek, neveltetésemnek, a felnőttek elvárásainak, az iskolának és ezer mindennek.
 
- Soha nem is jutott eszedbe, hogy lázadj, hogy kitörj, hogy a magad útját járd?
 
- Nem. Egyrészt a neveltetésem okán sem, másrészt egyéb körülmények is úgy alakultak az életemben, hogy nem lázadtam. Legalábbis kifelé nem...
 
- Erről nem beszélsz?
 
- Nem. Aztán később, visszatekintve tudatosult csak bennem, hogy életem egy részében a legfőbb törekvésem nem az volt, hogy magamat keressem, hanem inkább hasonlítani akartam.
 
- Valakire, valamire?
 
- Tudom, hogy rosszul hangzik, de nem tudok jobb szót rá: másokra. A többiekre. Valahogy úgy éreztem, miközben odahaza, Cegléden a homokozóban játszottam, hogy vannak a többiek, akik jó fejek, akiket elfogadnak, akik mind egyívásúak, és vagyok én, aki kilógok közülük. Még az is zavart, hogy engem Tibornak hívnak, amikor az összes többi fiú Jóska meg Pista volt... Már ezzel is kilógtam. Meg az is zavart, hogy én másként működtem, gondolkodtam. Érzékenyebb voltam, sebezhetőbb, álmodozóbb. Ez sokáig tartott, míg átcsapott az ellenkezőjébe, ugyanakkor meg tettem, amit drága szüleim elvártak. Matektagozatos gimnáziumba jártam szintén odahaza, Cegléden, aztán elvégeztem annak rendje és módja szerint a jogi egyetemet.
 
- Ha jól tudom, huszonhat éves voltál akkor, jogászdoktor, volt biztos állásod, biztos megélhetésed, kecsegtetett egy szép hivatali karrier. Te, aki addig mindent szabályosan tettél, hogy vetted a bátorságot, hitet, erőt, elszántságot, hogy mindent sutba dobj, és elmenj segédszínésznek egy vidéki társulathoz? Egy olyan pályára, ahova többnyire lázadó, romantikus lelkű ifjak merészkednek, és közülük is százból, ha egynek sikerül.
 
- Nem tudom pontosan megmondani... A vágy mindig is élt bennem, mindig is vonzott a színészet, csak sikerült a reális feladatokkal, célokkal addig rendre elfednem. Ekkor azonban, hogy úgy érezhettem, mindent teljesítettem ami rám kiszabatott, hirtelen vulkanikus erővel tört fel bennem a szándék. Ráadásul a felkínálkozásomra válaszolva Veszprémben ajánlottak nekem egy segédszínészi státust. Ezt szinte égi jelnek hittem. Emlékszem, odaálltam Anyukám elé, aki egész életében csak szabályos dolgokat csinált, és elmondtam neki, milyen őrültséget szeretnék... Biztos voltam benne, hogy majd ellenezni fogja, ő viszont azt mondta, hogy próbáljam meg! Vágjak neki! Hát így indult a pályám, a megkésettség minden nyűgével, problémájával. A főiskola első két évében állandóan attól féltem, hogy ki fognak tenni, hogy sehogy sem tudok ott megfelelni, később átcsaptam a másik végletbe, és mindenáron ki szerettem volna tűnni. Különbözni a többiektől. Hogy akkor aztán most már nagyon jónak kell lenni. Másnak.
 
- Tudtad, hogy milyennek?
 
- Zseninek...
 
- Ó!
 
- Ma én is ezt mondom, de akkoriban, abban a hevületben úgy éreztem, hogy csak az indokolhatja a színészi létemet, ha valami zseniálisat alkotok, meg ha egyáltalán, zseni vagyok. Rettenetesen nehéz lehetett elviselni, nem csoda, hogy nem is viseltek el sokan. Időnek kellett eltelnie, amíg elfogadtam, hogy ez a dolog nem annyira egyszerű, hogy azért is keményen meg kell dolgozni, hogy egyáltalán jó színész legyen az ember, és már az is egy csodálatos dolog, ha olykor egy-egy előadás - hogy is mondjam? - "Megtörténik". Úgy értem, igazán. Nagybetűvel. Annyi szerencsés körülmény kell, hogy utána jó lelkiismerettel lehessen meghajolni a közönség előtt, és akkor még hol van innen a zsenialitás?
 
- Egyébként sem biztos, hogy fontos dolog zseninek lenni.
 
- Tudom. Ma már az is nagy felelősség, hogy tisztességesen tudj élni...
 
(Hirtelen a telefonjára néz. Int, egy pillanat, a fia, Gergő telefonál. Nemrégiben ott voltam a Gundel-díj átadásán, ahol az egészen fantasztikus IV. Henrik-alakításáért ő kapta a legjobb színésznek járó szobrot. Utána pazar fogadás következett, ahol a díjazottak, teljes joggal, élvezték az elismerést, a gratulációkat, az ünnepeltséget. Én izgatottan kerestem a tömegben Szervét Tibort, de csak az ajtóban sikerült elcsípnem. Mondta, hogy siet haza, mert a fia felelni fog holnap az iskolában, és szeretné még az anyagból kikérdezni. Megbeszéltük, hogy majd hívom, és már el is tűnt, azzal az átható természetességgel, mint aki megy a dolgára. Most ugyanezt érzem a hangján, ahogyan beszél a fiával. Természetességet és valami különös, érett, férfias gyengédséget, intimitást. Leteszi a készüléket. Tudom, botorság lenne most bármit is kérdeznem, várom, hogy megszólaljon.)
 
- Az egész életem akkor tevődött helyére, amikor megszületett Gergő. Ideje volt, túl a harminchaton. Korábban gyönyörű éveket töltöttem Miskolcon. Színészház, Trabant, tej és száraz kifli, mégis fantasztikus volt. Szerelmek, barátságok, kalandok, átcsavargott, átbeszélgetett éjszakák, gyönyörű szerepek, Jágótól Hamletig... Aztán felkerültem Pestre, és egy pillanat alatt kicsúszott a talaj a lábam alól. Elvitt a város. A nyüzsgés, forgolódás, ügyintézés, szinte felőrölte az életemet...
 
- Meg gondolom, a hirtelen rád zúdult népszerűség.
 
- Nem zúdult az olyan hirtelen, amikor meg volt, nem nagyon érzékeltem.
 
- Pedig kialakult egy kifejezett rajongótáborod, akár a színházban, akár a filmjeid után.
 
- Jólesik, persze, hogy jólesik, de nem ez változtatott meg. Amikor pedig elkezdtem "romlani", az nem ettől volt. Ez ebben az életveszély... úgy el lehet romlani, hogy észre sem veszi az ember. Aztán egyszer szólt valaki. Szólt, és azóta megpróbálok folyamatosan ellene tenni. Meg aztán a gyerek jelenléte volt az, ami segített nem elveszni. Azóta szeretem a mindennapokat. Viszem-hozom az iskolába, tanulok vele, rengeteget beszélünk mindenről, és rengeteget tanulok tőle. Például azt igenis nehéz tudni, és újra tudni, hogy nem megoldandó feladat ő, hanem bonyolult kérdéssor..., hogy állandó odafigyelés, nyitottság, meg jó ég tudja, mi minden kell... Korábban gyakran tévútra vitt túlfejlett igazságérzetem, és azt hittem, hogy mindenben nekem van igazam. Gergővel viszont rádöbbentem, hogy először is nem mindig, jó esetben is csak olykor-olykor, másodszor meg gyakorlatilag teljesen mindegy... Te nem vagy így a gyerekeiddel?
 
- Hűha! Hogy is csinálta Monte Cristo? Szép csendben, feltűnés nélkül elkezdek ásni egy alagutat a padlón...

http://www.noklapja.hu/cikk.php?id=54&cid=22567