Buza Sándor: Napi beszélgetés. Meghívott: a Súgó Csiga-díjas színész
StoryTV - Forró témák, 2006.05.24., (Ism. 2006.12.27.)


„Ma esti vendégem Szervét Tibor rendező, színész, színész-rendező, erről majd még úgyis fogunk beszélni.


- Motorral érkeztél?

- A jó idő beálltával átülök a motorra.

- Helyesebben szólva robogóra.

- Igen robogóra, de ez már majdnem motorszámba megy, mert ez már 125 köbcenti. Szóval nem az 50 köbcentis, „ehhez úgysem kell jogosítvány” kategória.

- Ehhez viszont már kell jogosítvány. Könnyen megszerezted?

- Nagyon régen szereztem meg, amikor még nem is gondoltam komolyan, hogy robogózni fogok, csakhogy hátha. Simsonnal vizsgáztunk - 250 köbcentiig van vizsgám -, de amikor megvettem az első motoromat, arra egyszer ültem föl, amikor hazavittem. Utána öt év múlva eladtam érintetlenül, mert egyszerűen nem mertem használni. Mire megvettem három éve ezt a motorkát, gyakorlatilag elfelejtettem, hogyan kell motort vezetni, és volt négy-ötszáz kilométer, amit súlyos pánikban töltöttem a motoron.

- Akkor miért vetted meg azt a motort?

- Mert volt bennem egy ilyen gesztus, hogy majd előbb-utóbb úgyis fogok motorozgatni.

- Ez különben olyan csajozós dolog.

- Igen, de az a motor nem volt rá alkalmas, annyira rozoga tárgy volt.

- Nem tudom, hogy ez mikor volt, de azért volt, amikor a Simsonnal is lehetett csajozni.

- Igen, de amikor azt megvettem, akkor már azért jobb felszerelés kellett ahhoz, hogy villogni lehessen vele.

- Mi van akkor, ha eljön az ősz és vissza kell ülni az autóba?

- Nagyon nehezen ülök vissza.

- Nem azt mondod, hogy télen is robogóval jársz, mint a pizza-futárok?

- Igen, mint a pizza-futárok, csak nem volt elég jó a gumi hozzá. Amikor leesett a hó, és hallottam a rádiókban, hogy mindenfelé áll a város, akkor beöltöztem kőkeményen, mert van vastag nadrág, protektoros kabát, minden a világon. Elindultam, és az első három méteren kifarolt a hátsó kerék, ahogy kell, és majdnem elestem. Azonmód vissza, és plusz húsz percet vesztettem az átöltözéssel. Az esők például nem riasztanak el, jó gumik vannak most már a motoron, nem félek a megázástól.


- Nem akarsz nagyobb motort?

- Nem, nem akarok. Szerintem országúton félnék motorozni. Az emberek a nagy motorokkal százhatvannal, kétszázzal mennek, vagy még gyorsabban. Az egyszerű túramotorral is százharminc-száznegyvennel, teljesen védtelenül ott kinn a szabad levegőn, ilyen gyorsan.

- Izületeid?

- Nagyon gondosan öltözködöm, egyelőre bírják. Az ember nem is sejti a motor megvételekor, hogy ez még mivel fog járni, ruhában, ilyen-olyan felszerelésben. De nem baj, mert nagyon jó dolog eljönni 20-25 perces dugók mellett, ahol még egy évvel ezelőtt én is ott ültem, rágtam a körmömet, és most már fütyörészve el lehet menni mellette. Eddig összesen egyszer akartak csak elütni, rám húzta egy teherautó a kormányt, és rettenetes dühvel ordított a sofőr. Nem szabálytalankodtam, csak annyira dühítette, hogy vélhetően olyan 40 perce állt egy dugóban, hogy kitört belőle az üvöltés, azt mondta, hogy megsemmisítem ezt a piros motorost, mert ez tud menni. Akkor is figyeltem a motorosokra, amikor még magamnak nem volt motorom, mert tudom, hogy ők rettentő védtelenek.

- Azt mondtad, hogy az egy lehetőség volt, hogy megrendezhetted a Vidám kísértetet. Érdekelne engem, hogy ennek mi a logisztikája. Tehát ha neked van egy ötleted, akkor te házalsz, hogy ezt szeretnéd megvalósítani? Ugyanis miután te nem fogadtad el, hogy egy színész-rendező vagy, azt gondolom, hogy a direktoroknak abban a bizonyos naplójában Szervét Tibor neve nem a rendezőknél van fölírva, nem is gondolhatnak arra, hogy te rendezni szeretnél.

- Igy van. Mégis Miskolcon, - ahol három évig voltam eufórikus boldog állapotban színész - volt az első ilyen alkalom, ami egy véletlen volt. Az egyik játszóhelyen valamilyen oknál fogva az egyik bemutató meghiúsult, és oda hipp-hopp – mert be volt bérletezve -, gyorsan ki kellett valamit találni. Faragó Zsuzsinak - aki a színház dramaturgja volt, és akivel azóta is nagy szeretetben dolgozunk munkatársi kapcsolatban együtt -, őneki volt egy anyaga: a huszas-harmincas évek kabaré jelenetei, kis monológok, kuplécskák. Négy emberre volt írva, ezt egy kicsit fölturbóztuk, hogy legyen benne hat, tehát három férfi és három nő játszotta, többek között én. Amikor fölmerült az a kérdés, hogy ki rendezze, azt mondta az akkori igazgató, Hegyi Árpád Jutocsa, hogy „rendezze a Tibor”, és én mondtam, hogy „hát jó”.



- De miért mondta azt, hogy te rendezd? Talán te voltál a legmagasabb?

- Nem tudom. Talán én voltam a legmagasabb, igen. Van egy ilyen szabály, hogy aki a legmagasabb abból a hat emberből, arra így ráosztják. Szóról szóra így történt, azóta is mindig így van, én vagyok a legmagasabb, „rendezze a Tibor”. Engem érdekel ez. Nyilván ő is érezte, hogy engem érdekel. Nem gondolom azt, hogy értek hozzá, sok segítségre van szükségem, de nagyon jó munkatársaim vannak. Van egy bizonyos átlátásom, meg van egy bizonyos észjárásom is ezzel kapcsolatban. Ennek néha örülnek, néha nem, néha bizonyára idegesítő, de mégis az az eredménye, hogy akkor azt mondják, „rendezze Tibor”. Később ugyancsak Miskolcon még visszahívtak a Mezítláb a Parkban című Neil Simon-ra. Utána tavaly előtt volt a női Furcsa pár, szintén Neil Simon. Közben nekem volt egy vágyam, a Colombe című Anouill darab. Azt megrendezhettem a Kamaraszínházban, de az nem sikerült, ott én kudarcot vallottam.

- Magadnak vallottál kudarcot, vagy a kritikusoknak?

- Az előadással. Magam is úgy érzem, hogy nem sikerült. Sok összetevője van természetesen, de alapvetően miattam nem sikerült eléggé. Most pedig Puskás Tamás, a Vidám Színpad igazgatója azt mondta, hogy „figyelj, azt mondta Radnai Annamária” - aki az ő dramaturgja ,- „hogy próbáljuk ezt meg. Próbáljuk meg!” O vállal ilyenkor egy kockázatot értelemszerűen.

- Te is.

- Ő nagyobb kockázatot vállalt, mert ő, mint igazgató, időt, pénzt és fáradságot fektetett be abban bízva, hogy a Tibor valamit meg fog tudni csinálni, és nem lesz valami rettenetes kínos végeredménye az egésznek. Stabilabb dolog általában bevált rendezőket hívni, nota bene, azzal is minden igazgató és minden társulat kockázatot vállal.

- Jogász akartál lenni, vagy úgy alakult?

- Úgy alakult. Az kifejezetten úgy alakult. Elég sok minden úgy alakult egyébként. Mindenki felvételizett valahova a gimnázium negyedik éve után, valahová kellett felvételizni. Volt egy barátom, aki úgy felvételizett, hogy így felcsapta a felvételi tájékoztatót, és oda bökött. Bár én elmentem a papírral a Színművészeti Főiskolára jelentkezni, de nem adtam le, mert nem mertem. A Rákóczi útig eljutottam. Az utolsó határidő napon pedig addig ping-pongoztam, hogy már nem is lehetett leadni. Szóval, akkor volt bennem egy szerintem nagyon is valóságos gyanakvás, valóságos alap arra, hogy engem úgyse fognak ide fölvenni. Tényleg, akkor biztos, hogy nem vettek volna föl. Miután valahova menni kellett, és én meg magyarból és történelemből jobb voltam, mint matekból meg fizikából, elmentem a jogra.


- Akkor, amikor így dilemmáztál, volt aki azt mondta, hogy de próbáld meg? Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy verd ki a fejedből?

- Voltak olyanok akik azt mondták, hogy miért nem mész te színésznek, de én valahogy azt gondoltam, – még egy kicsit néha most is ezt gondolom -, hogy a színészethez valami egészen kivételes elszántság kell és egészen kivételes áldozatkészség. Ez most rettenetesen furcsán hangzik ezt elhiszem, de mégis úgy van. Azt gondoltam, hogy csak annak az embernek érdemes színésznek lenni, aki olyan erő, mint Latinovits Zoltán. Persze tudom, hogy akkor is éltek mellette nagyszerű, nagyszerű, nagyszerű színészek, és most már tudom, hogy nem kell ahhoz Latinovits Zoltánnak lenni, hogy az ember nagyon jó színész legyen. Volt bennem egy hit, vagy talán inkább azt mondom vágy arra, hogy valami ennyire fanatikusan működjön bennem. Miután tudtam, hogy ez bennem nincsen, azért nem mentem színésznek.

- Hányadszorra vettek fel aztán?

- Aztán harmadszorra. Az első két próbálkozás az teljesen naiv volt. Egy Ingatlankezelő Vállalatnál dolgoztam….

- Igen, valami érdekes titulus…

- ...mindjárt meg is mondom, úgy hívtak, hogy bérleményhasznosítási csoportvezető. Már kimondani is élmény nem? Bérleményhasznosítási csoportvezető. Akkor sem mertem senkinek se elmondani, hogy felvételiznék. Bár, volt egy érdekesség. Három úgynevezett beosztottam volt, akivel később nagyon jó barátságba lettünk. Három hölgy, köztük Máté Vera, aki Máté Gábornak a testvére. Egy hete dolgoztam ott, amikor azt mondta Vera, hogy "ide figyelj Tibor, hogy kerülsz te ide, az Isten áldjon meg, miért nem mentél te színésznek". És ettől azt hiszem, az utolsó másodperceit élte a csoportvezetői tekintélyem.

- Miket tettél azalatt az egy hét alatt, hogy Máté Vera, akinek nagyobb affinitása lehetett, hogy picit belelásson azokba a bugyrokba, egy hét után ezt mondta. Szavaltál feszt, énekeltél, táncoltál?

- Nem. Nyilván ilyenkor az emberben működik egyfajta exhibicio – nem túl szép szó, nem is szeretem a szót, mert a színészetnek tulajdonképpen nem része -, de működik egyfajta olyan magatartás, vagy olyan társasági hozzáállás, aminek alapján azt mondta akkor Vera, hogy „ide figyelj, hülyeség volt, hogy ide jöttél, menjél inkább színésznek”. Summa summárum, onnan is elmentem felvételizni. Először a diploma után mentem el felvételizni, de csak négysoros versikéket vittem, mert egyszerűen időben nem tudtam többet megtanulni. Úgy is kezdődött a felvételi: „Maga jogász ugye? Igen. Akkor mondjon valamit!” - és azonnal félre is fordultak, mint akit nem érdekel. Senkit nem érdekelt, senkit. Aztán elmentem, mint IKV-s felvételizni. Úgy kezdődött, hogy „Maga jogász ugye? Igen. Akkor mondjon valamit!" - és már oda se néztek, és igazuk volt, mert az se sikerült, tudtam, hogy az nagyon rossz volt. Utána elmentem Veszprémbe, úgynevezett stúdiósnak.


- Miért pont Veszprémbe mentél?


- Írtam szinte minden létező vidéki színházba levelet, hogy jó napot kívánok, ez és ez vagyok, nekem van egy jogi diplomám, szeretnék színész lenni, van-e erre út. Két helyről jött válasz, Veszprémből jött hamarabb. A másik Szolnokról, ahonnan jött egy távirat, hogy meghallgatást tartunk, hozzon magával próbaruhát. Senki nem volt, akitől megkérdezhettem volna, hogy mi a próbaruha. Azt gondoltam, hogy valami palástot, vagy jelmezszerűséget kell vinni, és nagyon kétségbe voltam esve, oda be se tettem a lábamat. Veszprémből nem kértek próbaruhát és elmentem. Az igazgatói irodában elmondtam két verset, és azt mondták, hogy jól van, gyere ide. Odamentem, és onnan fölvettek a főiskolára.

- Akkor már nem mondták, hogy maga jogász?


- Azért akkor is éltek a gyanúperrel, mert nagyon-nagyon sokáig tartott az első rosta. Normál körülmények között az első rosta annyi, hogy egy vers, egy monológ és egy ének, aztán azt mondják, hogy „persze, majd meglátjuk”, és mehet. Nekem megvolt az egy vers, monológ és ének, majd még el kellett mondanom három verset, még énekelnem, sőt táncolnom kellett, amiben egyáltalán, semmilyen körülmények között nem bírtam nyerni. Valami zongoraszóló volt, és egy kicsit így, egy kicsit úgy, borzasztó ügyetlenül. Süllyedtem el. Majd az öt kötelező monológból négyet meg kellett nyitni, tehát elő kellett rukkolni vele. Akármilyen ideges voltam, közben arra gondoltam, hogy ha ennyire legyalulják az embert az első rostán, akkor gyakorlatilag nem marad semmi belőlem a másodikra. Úgy is lett, de körülbelül ott az eldőlhetett szerintem, hogy ezt az öregedő fiatalembert mégiscsak beemelik.

- Jó, hogy mondtad az öregedő fiatalembert. Előny volt, vagy hátrány, hogy idősebb voltál?

- Csapás volt. Egy generációs különbség, egy generációs szakadék volt. Huszonhat évesen kezdtem el a főiskolát, és 18-21 évesen szoktak bekerülni. Annyi idős voltam elsősként, mint a negyedévesek, sőt öregebb. Rettenetes harmatos voltam, tehát ügyetlen, ügyefogyott, nagyon-nagyon bizonytalan.

- Nem kérdezték meg, hogy kinek a rokona vagy?


- Nem. Nincs olyan rokon, akit így fölvettek volna. Nyilván sejtették, hogy én egy tévedés vagyok. Nem, rokonnak nem gondoltak. Két évig, amíg lebegett a rostaveszély, - mert két évig lehet kirostálni alkalmatlansági okból valakit – addig én nagyon súlyos pánikban töltöttem minden létező percemet. Mert azt gondoltam és azt éreztem, hogy szerintem én ebből valamit meg tudnék csinálni, amit itten a többiek szemmel látható könnyűséggel, de, hogy valaki mondaná meg, hogyan kell.

- Nem mondta meg senki?


- Nem, ezt őszintén megmondom, hogy nem nagyon mondták meg. Sőtér Magda hangképzést tanított nekünk, és ő volt az a tanárom nekem, - mindenkinek más a tanáraival és a mestereivel való viszonya -, akinél értettem, hogy mit tanít. Egyébként teljes tájékozatlanságban voltam, próbáltam megfelelni valaminek, de azt sem tudtam pontosan, hogy minek. Sőt, voltak az első félévben olyan pillanatok, amikor álltam, éreztem, hogy a fülem gyakorlatilag minden mécsesnél jobban ég, én magam is, és lelkileg ott azonnal ki lehetett volna dobni a szemétkosárba. Valami monológot kellett volna jól elmondani, de nem sikerült. Mondta Kerényi Imre, - ő volt az osztályfőnököm -, hogy „itt most váltson egyet”, és egyáltalán nem tudtam, hogy miről lehet szó, hogy mit kell csinálni. Majd azt mondta az egyik osztálytársnőm, Spilák Klári, hogy "ide figyelj Tibi, ez elég egyértelmű, téged ki akarnak innen rúgni, és most be akarják bizonyítani, hogy te instruálhatatlan vagy, mert öreg vagy". Ezt azután mondta, hogy én már három évet rászántam arra, hogy ide vegyenek föl. Pokoli volt, és szerintem nem járt messze az igazságtól, de valamiért nem rúgtak ki. A félévi vizsgáim jobban sikerültek, és aztán megkegyelmeztek. Amikor lehámlott ez a szörnyű pánik, akkor egy kicsit felszabadultam, és kezdtem bizakodni abban, hogy talán értem, hogy mit kell itt csinálni, hogy megindul az a belső működés, ami nélkül az egész fityfenét se ér.


- Utána Szervét Tibor amikor lediplomázott, elment színházba dolgozni.

- Meglepő? Váratlan fordulat? Akkor Ruszt József, aki egy csudálatos mester volt, levitt minket Szegedre. Volt ott egy eufórikus év, mert több, mint tíz fiatalt vitt le a két végzős osztályból, akiket ő válogatott. Ugyanakkor alakult a Szegedi Balett, még Imre Zoli vezetésével. Az az együttes, ami most Juranics Tamás vezetésével szárnyal. Egy szenzációs év volt az, egy csomó fiatalember volt együtt, és mindenki úgy gondolta, hogy „én egyedül is, de hát ennyien… most aztán csak a világ kell, amit meg lehet váltani, és hadd szóljon”. Ez aztán elég hamar véget ért, mert Jóska úgy gondolta, hogy ez a színházi vezetés nem működik. Akkor létrejött egy forradalom-féle, és mi kiváltunk. Akkor lett egy Független Színpad nevű képződmény.

- De onnan elfutottál?

- Nem elfutottam, hanem fölborítottam az asztalt, és ugyanúgy kiváltam onnan, mint ahogy a Független Színpad kivált Szegedről. Egy nagyon súlyos veszekedés-sorozat után jöttem el év közben, mert nagyon súlyosan nem értettem egyet az ott történő dolgokkal, meg az ott levő emberekkel sem. Utána elmentem dolgozni a kereskedelembe.

- Fölakasztottad a nem létező palástot, amit le kellett volna vinni Szolnokra?

- Így van, pontosan ez történt. Akkor úgy gondoltam, hogy nem megyek soha többet a színháznak a közelébe se, mert felháborító… na mindegy, szóval nem megyek. Akkor lettem cipőkereskedő egy barátom jóvoltából, meg elektronikai készítményekkel kereskedtünk, de hát végzetesen nem ment. Egyáltalán nem tudok nyakkendőt hordani például, ahhoz meg kellett. Tehát a munka igenis megkívánta volna, hogy szépen öltönyben, nyakkendőben bemenni különböző helyekre és azt mondani, hogy kérem szépen, itt egy árajánlat, ez nagyon kedvező, kérem, vegyenek tőlünk tévét, meg a fene tudja, micsodát. Nem ment, elbujdostam, szóval szörnyűségesen nem sikerült. Akkor már Galgóczy Jutka hívott Miskolcra, ahol ő főrendező volt, vagy művészeti vezető, sose tudom mi a különbség. Tulajdonképpen onnan kezdődik az egész, ezzel a miskolci első szerződéssel és a miskolci első szereppel, amely Jágó volt.

- Onnantól számítod a te színésszé válásodat?

- Onnan kezdődött minden. Ott történt meg velem mindaz, ami se a főiskolán, se a későbbi években nem történt meg, hogy elkezdtek terhelni, elkezdtek bízni bennem, a közönség elkezdett szeretni.

- A Valami Amerika szerepét casting alapján nyerted el?

- Nem, fölhívott Herendi Gábor, hogy látott a Radnóti Színházban, itt van ez a forgatókönyv, szeretné, hogy ha azt az amerikai palit én játszanám – és hát boldogan, nagyon nagy örömmel, nagy szerencse, és azóta is nagy fordulópont, nagy dolog ez az életemben.

- Miben érted a fordulópontot?

- Hogy egy nagy filmben játszhattam. Tulajdonképpen életem első nagy filmje a kettőből, ami 500 ezer nézőnél is többet behívott a moziba. Ez egy rendkívüli dolog, és nem is gondoltuk. Tudtuk, hogy ez valami jó, az egésznek jó íze volt, jó érzések jöttek-mentek, de számomra ez egy várakozáson felüli siker volt. Ráadásul utána elért az az élmény, hogy egy csomó ember azt mondta az utcán, hogy „láttalak ebben a filmben, milyen jól beszéltél angolul!”. Vagy, éppen az ellenkezőjét: „Te milyen vacakul beszélsz angolul.” Egyszer megtörtént, hogy megállított az áruházban egy ember, és azt mondta angolul: „Nagyon jó voltál a filmben, de egyáltalán nem amerikai az akcentusod” – és elment. Én azóta is ott állok a zakók mellett, döbbenten…


- Megértetted, amit mondott?


- Persze, hogy megértettem amit mondott, de azt a választ, amit elmondhattam volna, hogy „ha készülhettem volna hat hónapig erre egy dialogue couch-al, aki a kiejtésemet cizellálja, akkor nem lett volna szükség erre a mondatra", de hát ezt nem tudtam ott elmondani.

- A Valami Amerika című filmben való szereplés hozta maga után a sok-sok felkérést, a szerepeket, illetőleg olyan megkereséseket is, amelyek korábban kert alatt sem voltak?

- De mire gondolsz?

- Hát arra, hogy csőstül hívtak föl, hogy ebbe a filmbe szeretnék, ha eljönnél…

- Gondolod? Nem, akkor a válaszom az, hogy nem, nem így történt. Jut eszembe, hogy Herendi Gábortól nyertem egy karton pezsgőt, aki azt mondta, hogy a Valami Amerika után dőlni fognak….

- ...de mindenki azt gondolná.

- Igen, de nem így történt. Nem lettem a filmrendezőknek embere. A második film is Herendi Gábor nevéhez fűződik, a Magyar Vándor. Nem baj, mondom elért az az öröm, hogy ismertek, megszerettek többen. Utána ez megint elmúlt, tudod általában van egy hullámvölgy.

- A sinus-görbe.

- Igen. Elmúlt, de mindenesetre volt, és ez nagyon jó érzés, jó időszak is volt.

- Mennyi idős a gyermeked?

- Tizenkettő.

- Hogyan tolerálod a kamaszkori kitöréseit, ha egyáltalán vannak?


- Még éppen csak, hogy ízlelgeti. Még nincsenek problematikus helyzetek, de ezt most le is kopogom. Vannak olyan dumái, amire azt mondom, hogy „látod Majszikám, most én ezen még nevetek, de két év múlva ez lesz az, amin iszonyatosan meg fogok sértődni, és akkor ezen majd kevesebbet fogok mulatni”. Ezt ő érti, meg helyre teszi. Irtóra beszéljük egymás nyelvét egyelőre még.

- Néz téged?

- Nem, nem súlyosan. Tehát egyáltalában nem a színházban élő kisfiú, nagyon tudatosan nem is akartam, hogy sokat kényszerüljön bent lenni. Persze, amikor olyan van, amit úgy gondolom, hogy szeretni fog, arra elviszem. A Vidám kísértet premierjére elvittem. Ez volt az első bemutató, amit együtt töltöttünk, és hát mérhetetlenül elfogult volt, és végzetesen és nagyon tetszett neki.

- A motorosok úgy szoktak elköszönni egymástól, hogy „széles utat”. Ez most több értelmű legyen. Akár amikor motoron mész, akkor is legyen hely, ne legyen teherautósofőr, aki rád húzza a kormányt, illetve ez a széles út jelentse azt is, hogy azok, amiket ki akarsz próbálni, legyen az színészet vagy rendezés, adassanak meg neked!"

A beszélgetést a tv-adás alapján lejegyezte: Baráth Mari