Kövesdy Zsuzsanna: Aranyemberek: Szervét Tibor színművész
Kossuth Rádió, 2003.02.10. (Ism. 2004.09.17.)

Szervét Tiborra 1993-tól kezdve záporoznak a díjak, a Greguss díj, a Jászai Mari díj, aztán a legnépszerűbb színészt illető Súgó Csiga díj, ami közönség-díj lévén gondolom különösen kedves egy színész szíve számára. Aztán 2002-ben Miskolcon az év rendezője lett. Nagyon szépen hangzik mindez, azonban tudjuk, hogy a pályája igazából kétszer is kettétört már az elején.

- Csak kétszer tört volna ketté? Mindjárt végiggondolom gyorsan, mert én többet éltem meg - de az biztos nem volt annyira publikus.

- Mondjuk anyaként úgy látom ezt, hogy az ember gyereke normálisnak indul, elvégez egy nem is akármilyen egyetemet, a jogi egyetemet – nem számít operett szaknak. Utána egy őrületes fordulattal az egészet otthagyja, és elindul egy teljesen bizonytalan pályán.

- Mondjuk így, Anyukám is valószínűleg így gondolta a dolgot, mert utóbb kiderült, hogy amikor fölvettek a Főiskolára, utána hónapokon keresztül minden áldott éjjel sírt. Annyira, de annyira megviselte pontosan ez a lehetséges perspektíva, hogy az ő gyereke gyakorlatilag hát elrontotta az életét, szegény. Én magam azt nem éltem meg úgy, hogy a pályám kettétört volna, mert nem is indult el. Tehát nem éltem azt át, hogy jogászként egyáltalán elindultam volna, csak az egyetem után mégiscsak egy kicsit el kell menni dolgozni, mert anélkül nem lehet valamit fölrúgni, hogy az ember ki ne próbálja, meg azért valami pénzt is kellett keresni. Így tartott az én jogász karrierem mintegy nyolc hónapig, Azt tekintem a pályám kettétörésének, hogy amikor a Szegedi Színházból kiváltunk Független Színpadként, utána meg onnan én kiváltam független Szervét Tiborként, elmentem a kereskedelembe dolgozni, mint igazgatóhelyettes és kifutófiú, szintén pénzkereseti okokból. Annyira összevesztem azzal a társulattal, hogy ez volt az egyetlen megoldás. Viszont, abból a kettétörésből született a miskolci szerződés. Ami aztán meg a legszebb időszakok egyike volt az életemben.

- Van egy kínai mondás, hogy „honnan tudod, hogy a rossz az rossz”. Ez azt hiszem, hogy a maga életében is igaz volt, nem?

- Szabad egy kis történetet mondani? Nem emlékszem pontosan, hogy hol olvastam. „Van a legszegényebb öreg parasztember, van egy lova, meg egy fia. Elszökik a lova. Ó, milyen nagy baj, mondják a falubeliek. Nem tudhatjuk, nem tudhatjuk. Egy hét múlva visszajön a ló, hoz magával öt vad kancát. Hat lova lesz. Ó, milyen nagy dolog, de jó, de nagy szerencse – mondják a falubeliek. Nem tudhatjuk, nem tudhatjuk. A fia felül az egyik vadkancára, megpróbálja betörni, ledobja, eltöri a lábát. Jaj, de nagy kár, jaj de nagy kár. Nem tudhatjuk – mondja az öregember. Jönnek a katonák, és minden fiút elvisznek a faluból kivéve az övét, mert el van törve a lába.” Szóval, hogy minden kataklizmából, és minden bajból tulajdonképpen valami jó szokott általában születni. Sőt, nincs is más módja annak, hogy jó dolog szülessen csak az, hogyha előtte minden összeomlik. Csak ezt irtózatos nehéz az életben földolgozni.

- A pályája ívéből gondolom, hogy nyilván megcélzott dolgokat, azokért küzdött, mindent megtett. Amikor az nem úgy lett, ahogy lennie kellett, hát természetesen nyilván összeomlott - az a rendes dolog, ezt teszi az ember -, és aztán kezdte elölről. Mikor kezdett odafigyelni arra, hogy esetleg nem is biztos, hogy minden tragédia, mint a történetbeli a helyzet?

- Egészen a legutóbbi időkig úgy éltem meg, hogy lepadlóztam amikor akár magánéleti, akár szakmai értelemben állon vágott az élet. Mérhetetlen önsajnálatban üldögéltem szomorúan, és mindenkinek elmondtam, hogy igazságtalanság történt velem. Egy idő után persze az ember ebbe elfárad, megy az idő, a dolgok történnek. A legutóbbi egy-két évben kezdett úgy felderengeni az élet, mint ami nem ilyen, tehát, hogy én tévedtem ezzel kapcsolatban. Tisztesség ne essék szólván, marhaság így gondolkodni, mert sose úgy lett, hogy amit én olyan nagyon akartam, azt érdemes lett volna annyira akarni. Amikor meg valami, ami az adott szövegösszefüggésben olyan nagyon nagy és szép volt, de elromlott, akkor biztos, hogy kiderült, hogy abból valami nagyon jó dolog lett a végén. Nagyon hosszú idő volt, amíg nekem ez egy kicsit elkezdett tisztulni. Amíg rájöttem arra, hogy a lehető legszörnyűbb időkben is valahogy muszáj az embernek értelmesen örülni akkor is - sőt akkor a leginkább -, amikor a legtöbb oka van arra, hogy kínlódjon. Az is egy keleti történet, hogy „egy hétig képzeld el magadat egy tüskebokor közepében, de úgy, hogy a tüskék minden létező fájó pontodat szúrják és bántanak. Utána egy hétig ülj közvetlenül mellette képzeletben. Megint egy hét múlva ülj fel egy fa tetejére, száz méterre, és láss rá a tüskebokorra.” Tényleg, hogy ha az ember képes magát ilyen tudatosan, vagy valami más érzelmi állapottal kilapátolni abból a bajból, amiben éppen van, akkor megkönnyíti a szükséges mértékű szenvedés elviselését.

- Ezekre a történetekre szükség is van, mert én azt hiszem, hogy maga nagyon nagy bajkeverő a saját maga számára. Arra gondolok, hogy miután elég karakteres egyéniség, miért választott pont egy ilyen szakmát, pont egy ilyen pályát, ahol várható, hogy ütközés ütközést követ, hiszen a színészi szakma eléggé kiszolgáltatott darabnak, rendezőnek, helyzetnek, kiszolgáltatottabb, mint egyéb más pályák?


- Nem tudtam, hogy ennyire kiszolgáltatott. Ez szintén az utóbbi egy-két-három év tapasztalati élménye, és nagyon idegesítő is az én számomra. Egyszer Verebes Pista mondta, hogy nem felnőtt férfinak való foglalkozás, és ezt egyre komolyabban tapasztalom én magam is.

- Mennyire rontja a színház, a szerep az emberi minőséget? Mondjuk a férfi karaktert, vagy a női karaktert?

- Nem hiszem, hogy rontható. Akinek van, van, akinek nincs, nincs, szerintem inkább hozzáad. Úgy tapasztalom a magam életében is, meg a szorosabban körülöttem élő, általam ismert kollegák életében is, hogy ez mindig hozzáad. Tehát a szerepek által az ember megél valamit, amit egyébként valószínűleg nem élne meg, és az hozzá varródik az ember saját sorsához, olyan, mintha az enyém lenne. Nem tárgyi tapasztalatokkal, de érzelmi tapasztalatokkal igenis gazdagítja a saját életünket, úgyhogy ez a része inkább a pozitív oldal. Hanem az rossz, hogy nagyon keveset dönthet egy színész. Nagyon kevés lehetősége van arra, hogy az ő maga körül lévő világot értelmesen formálja. Ez általában sem nagyon része az embernek manapság. Vannak olyan foglalkozások, ahol az ember vállalkozhat, de nemcsak a vállalkozókra gondolok. Hanem arra, hogy valaminek nekimehet, valami célt kitűzhet magának, valahogy azt el tudja érni, hogy ne fizetést kapjon, hanem fizetést adjon. Mert egy férfi tulajdonképpen – az eszményi, általam nagyra becsült értékrendben – fizetést ad. Az lenne a nagyon jó, de nagyon kevesen vagyunk – és leszünk - ebben a helyzetben. Egészen ritka még ma Magyarországon, de így színészként gyakorlatilag reménytelen, hogy az ember rendezze, diszponálhassa, kézben tarthassa a saját sorsát.

- Mennyire zavarja az, hogy időnként a saját kialakult világnézete, vagy eszményképe ellentétben áll azokkal a színpadi helyzetekkel, amelyekbe belekerül? Gondolok most konkrétan arra, hogy szerette a hősszerepeket, és nyilatkozta is valahol, hogy nem szereti, hogyha a hőst házmesterré alacsonyítják, mert szükség van az ideálokra. Tehát mennyire viselhető el, ha más akarnak?

- Ez teljesen szakmai kérdés, tehát ez annak a dolognak a következménye, hogy én színész vagyok. Egyáltalában nem idegesítő, az én jellememet, az én gondolkodásmódomat nem rázza meg és nem alakítja át, hogyha egy azzal ellentétes, attól eltérő embert kell játszani.

- Elképzelhetetlen, hogy visszaadjon egy szerepet azért, mert ellenkezik a szemléletével?

- Nem elképzelhetetlen. Nehezen tudnám belőni, de mondjuk vannak olyan színházi nyelvek, amiket én nem akarok beszélni, mert nem áll jól nekem, mert az én morális rendszeremmel nem fér össze.

- Például?


- A testi agresszió, a szexus állandó és könyörtelen ábrázolása. Van némi konzervatívabb nézői élményem a színházról és amikor nézem, akkor az esetek kilencvennyolc százalékában engem teljesen hidegen hagy, ha meztelen férfiak és nők rohangálnak, mindenféle nemi aktusokat imitálnak, vagy korbáccsal verik egymást. Most kicsit extrém példát mondok, de igazán már olyan nagyon nem járunk mi ettől messze. Engem ez nem érdekel, úgy gondolom, hogy egy disznóság. Egy rendes színdarabban erre nincsen szükség, egy igazi színdarabban mélyen meg tud rendülni a néző és a színész is a történet és az emóciók mentén. Úgy gondolom, hogy az csak olyan megúszás, egészen kevés kivételtől eltekintve, amikor ez szép és hat, igaz és szükséges, de általában nem látom ilyennek. Szóval mondom, ezekben én nem hiszem, hogy valaha olyan nagyon részt fogok venni.

- Volt egy nagyon aranyos történet magáról, amikor a Krleža darabban Udvaros ugye nagyot alakít a női szerepben, és férfiként azt mondta, hogy jobban szeretett volna a nézőtéren ülni, és igazat adni Udvarosnak, és nem a saját maga ellenszenves szerepét folytatni a színpadon.

- Igen, mert abban a darabban egy rettentő tetű palit játszottam. Egy olyan férfit, aki abban a pillanatban, amikor egy nő komolyan venné őt többéves szeretői viszony után, abban a pillanatban föltett kézzel azt mondja, hogy erről nem volt szó, és mosolyogva, elegánsan, a kis mandzsettáját igazgatva kihátrál, és otthagy egy nőt, aki rátette volna az életét a férje halála után. Nagyon utáltam szegény Ivan Križovec nevű szerepemet, nagyon. Játszani már természetesen nem, mert az ember megtalálja az élvezetet ebben a rémes alakban is, de tényleg volt olyan a próbán, hogy ültem Dorottyával szemben, aki teljes női megrendültségében elmagyarázta nekem, hogy én mekkora egy nagy szemétláda vagyok, és úgy próbált, hogy én teljesen abbahagytam a saját szerepem próbálását. Csak néztem, ezt a színésznőt, ezt a nőt, és arra gondoltam, hogy én most leülök inkább a nézőtérre és mélyen egyetértek ezzel a pillanatával.

- Most mondom el azt, amit Schütz Ila mondott, hogy a színészi pályán nincs olyan, hogy színész - színésznő, hanem csak színésznő van, a nőből több kell, mint nő. Azt mondta, hogy a férfiban is a női énjének kell erősebbnek lennie.

- Persze nem véletlen, hogy ez probléma, ez így van. Nagyon erős női oldalt kell működtetni az embernek, amikor színész. Nem véletlenül kerül negyvenéves korában egy ember konfliktusos helyzetbe azzal, hogy ő színpadon dolgozik, és mutogatja saját magát.

- Tehát ennyire női princípium a színészet?


- Igen. Nagyon nehéz megőrizni az embernek a felnőtt férfi mivoltát, nagyon nehéz ezzel értelmesen szembenézni. Van, akinek sikerül, azok mind nyomban el is mennek rendezni.

- Nem mondja komolyan.

- De, szinte mindenki el is megy rendezni. Mert idegesíti az, hogy nem nyúlhat hozzá nagyobb szerkezetben a saját munkájához. Amikor elmentem Miskolcra rendezni, én is olyan boldog voltam, hogy őrület. Jól éreztem magam, szükséges volt megmozdítani magamban azt az oldalt. Kész voltam rá, jól is sikerült, jól is közlekedtünk a színészekkel, siker is lett. Le is vette a Miskolci Színház mostani igazgatósága egy szempillantás alatt, mert azt még az előző igazgató alatt mutattuk be, úgyhogy az egész nagyon jól sikerült… Kétségkívül, amikor a színész próbál, akkor úgy viselkedik, mint szeretkezés közben egy nő. Ott van lent egy férfi-elv, ez a rendezői oldal, amelyik addig-addig birizgál, amíg én ki nem nyitom magam annyira, hogy az ő gondolatai, vagy az ő megtermékenyítései – most egy nagyon idealisztikus állapotot mondok – létre nem jönnek. Utána viszont megfordul a dolog - ez nekem régi teóriám, pont a múltkor beszélgettünk erről Kulka Jánossal nagyon elmélyülten -, hogy abban a pillanatban, amikor az ember játszani kezd, akkor viszont férfivá válik, akár férfi, akár női színész, mert a nézőtér válik nővé, ez az én olvasatom erről a történetről. Tehát nekem kell, akár női, akár férfi munkaerőként azt a háromszáz, vagy ezer embert addig-addig simogatni, amíg én oda be nem tudok hatolni. Ezért nagyon nehéz nemi identitást belőni a színészeknél, rettenetesen nehéz ez a része a dolognak. A színésznőknek is nagyon nehéz nőnek maradni, és a férfi színészeknek is nagyon nehéz férfinak maradni.

- Nem tudom, hogy fiatal színésznek mondhatjuk?

- Engem? Már nem. Még talán tavalyig az voltam, de már idén elérkezett egy olyan jó húsz perc, amikor rajtaütésszerűen megöregedtem, és akkor most már nem vagyok fiatal színész.

- Több beszélgetés során mondta, hogy „nem tudom, hogy ki vagyok és még mindig nincsenek végleges válaszaim”.

- Ez így van.

- Ebben a színház sem változtatott?

- Dehogynem. Nekem nagyon sokat segít, mert az ember méri önmagát akkor, amikor egy tőle ismeretlen emberrel, tehát egy szereppel megpróbál kapcsolatba kerülni. Önmagát folyamatosan méri, hogy vagyok-e ekkora jellem, vagyok-e ekkora hódító, tehát önmagát valamilyen módon ráforgatja a szerepre. Úgyhogy ez jó dolog önismereti szempontból, sőt tulajdonképpen arra jó igazán a színház. Túl a szórakoztatáson önismereti út, és annak nagyon élvezetes tud lenni. A nézők számára is az kéne, hogy legyen, jó esetben. Nekem még sok nyitott kérdésem van saját magammal kapcsolatban, de mostanában abba is hagyom az erre való válaszkeresést, mert zsákutcába futottam több fontos kérdésben. Nem akarok kijönni belőle, majd leomlanak azok a falak, majd elmúlnak. Eddig mindig ütöttem-vertem a falakat magam körül a kapcsolataimban is és önmagamban is, hogy „legyen már most már minden más”. Most ezt abbahagytam, valahogy nincs hozzá kedvem.

- Van olyan az ember életében, hogy bizonyos dolgokat be kell tenni az úgynevezett káosz-dossziéba és hagyni, és akkor azok közül sok minden megoldódik, magától elmúlik.

- Szellemes, igen. Nem egészen káosz-dosszié, bár értem a címkét. Most elfelejteném a saját magamban való aktív részvételt, nincs most ez, ennek van itt az ideje, igen.

- Korai interjúkban azt mondta, hogy nagyon sok volt bizonyos szerepekben, hogy ütötte-verte magát, és gesztikulált, kiabált. Igazából akkor jó egy színész azt hiszem, amikor pont jó, amikor se nem túl sok, se nem túl kevés, és nyilvánvalóan a legnehezebb feladat lehet egy színészi pályán ezt megvalósítani. Erre mennyire lát rá az ember? Utólag tudja mindig, hogy most sok voltam, vagy kevés?


- Általában az előadások már egy bizonyos szakaszban megadják erre a választ. Tehát kikristályosodik, kirázódik az, hogy mi mennyi. A próbákon persze még az ember nagy szélsőségeket járhat be, jó esetben. De aztán, amikor már egy szerves egységgé változik az előadás, akkor az már önmagát leszabályozza. Akkor már tudja az ember, hogy mennyi kell, mennyi az igaz, ez egy jó kísérleti út. Meg nyilván az életkorral, meg az eltöltött évekkel is tisztábban lát próbák közben is egy színész… Azért beszélek ennyire habozva erről, mert tulajdonképpen ez nem jó, mert elveszíti az ember a szüzességét, azt, hogy bátran legyen borzalmasan rossz. Nem akar már olyan nagyon buta lenni, hanem van egy jól működő, kinek mennyire széles spektruma, és akkor azt a spektrumot használja, mert annak ismeri a rendszerét. Ez nem jó, hogy így van, vagy legalábbis nagyon jó lenne, ha néha-néha nem így lenne, hanem lenne arra idő például, hogy az ember átverekedje magát egy olyan területre, ahol rosszul érezte volna magát eddig. Ha kevés az idő, akkor nem is tudja meghódítani, de ha elég idő lenne, akkor nagyon nagymértékben szélesedhetne az embernek, a színésznek a hatósugara. Csak hát hat hetünk van, hat hétre van mindig kalligrálva egy próbafolyamat, az alatt a hat hét alatt készterméket kell leszállítani, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is, mert a bemutató ki van tűzve. Tulajdonképpen nem lehet másként, az a nagy baj. De akkor is tudni kell, hogyha február másodikán kézbe veszek egy általam addig nem ismert szerepet, azt április 30-án be kell mutatni, és kész. Nincs idő arra, hogy az ember leváljon a saját sztereotípiáiról és saját sablonjairól. Nagyon nagy szerencse kell hozzá, sok rendezői segítség és mindenféle isteni kegyelem. Persze mindenki küzd ezért, de hát ez például egy komoly csapda.

- Most én nézőként azon gondolkodtam, hogyha leválik a sztereotípiáiról az a színész, akit én úgy szeretek ahogy van, akkor nem is biztos, hogy örülök neki.

- Lehet, de az is lehet, hogy attól sokkal közelebb talál jutni az a színész a szerephez, sokkal pontosabban rá fog tudni lőni egy szerepre. Nagyon szeretem a színészetben azt a változatosságot, hogy mindenki más. Nekem az külön heppem, hogy a szerep testét, a hangját megpróbálom egyedivé tenni. Azt tapasztaltam, hogy ezek egymásba folynak, tehát a hősszerepeknek igenis jó, ha személyes tulajdonságaik vannak, és látnánk mondjuk például Hamletet nagyon hiúnak, vagy butának, vagy tehetségtelennek túl azon, hogy ő micsoda apokaliptikus sorsháborút vív. Ugyanakkor, mint ahogy ezt a régi karakterszínészek folyamatosan mutatták is, a pici szerepeknek meg nagyon nagy jellempillanataik, vagy sorspillanataik vannak.

- Van áramkör a nézőtér és a színpad között. Mindenki érzi ezt?

- Ha ott ülne nyolc főiskolás annál a másik asztalnál, akkor mi ugyanúgy beszélgetnénk, de mind a kettőnknek az idegrendszerében benne lenne, hogy ők figyelnek bennünket. Nem változtat az semmin, de azt is érzékelnénk, hogy ők hogy figyelnek.

- Tudnánk azt, hogy most tetszik, vagy…?

- Igen, anélkül, hogy odanéznénk. Mi ugyanígy tudjuk azt, hogy a nézőtérnek valószínűleg tetszik most az az első felvonás, vagy, hogy szerintünk jól sikerült, de valahogy őket mégsem érintette meg. Sokféle variációja van ennek a kapcsolatnak.

- Nagyon szeretetigényes szakma a színészet.

- Az ember akkor játszik jól, ha önmagát valamilyen szegmensig feltárja, és ezért aztán nagyon védtelen. Ha úgy maradna, olyan védtelenül, akkor borzasztó sok fájdalom érné. Így is épp elég fájdalom éri a színészeket, mert állandóan nyitni-csukni, nyitni-csukni kell. Az a baj, hogy most már nem tudom, hogy egy másik foglalkozás mennyire jelentene egy normális zárt és önvédett állapotot. A nézők azért veszik a jegyet, hogy ezt lássák. Lássák a mennyországot, ahogy mások megélik, meg a poklot, ahogy mások megélik. Persze van olyan este is, meg van olyan szerep, meg mindenféle próbafolyamat, amikor ez egyáltalán nem tud létrejönni, amikor csak úgy teszünk, mintha ez lenne, de valamiért nem sikerül. Van olyan, amikor sikerül, és akkor olyan nagyon bénán, és meztelenül tud ott állni az ember… úgyhogy olyankor nem árt, hogyha valaki van mellette, aki szereti. Ez persze egyetlen embernek se árt, hiszen nem lehet a színészetről, mint egy ilyen hallatlan specifikumról beszélni, egyszerűen egy másfajta metszete, vagy egy másfajta fénytörése az emberi életnek. Meggyőződésem, hogy a könyvelők, a kőfaragók és a balett táncosok – ahogy Rejtő Jenő írja -, ugyanolyan gazdag és mindenféle színű életet élnek, csak azt nem látjuk.

- Ahogy ezt most mondja, az jelent meg előttem, hogy sokszor azt látja az ember a nézőtérről a darab végén, hogy ott állnak, meghajolnak, és iszonyú fáradtak és olyan üresek és kiraboltak.


- Ez így van, sokszor. Van, amikor egy este sokat ad, annyi minden történik ott, egy rendes jó darabban. Nekünk a Ványa bácsi az ilyen például a Radnóti Színházban. Ami sikerülhet jól, sikerülhet rosszul, de mindig van valami mély öröm, mert annyira jó szerző, és annyira jó alakokat írt meg, hogy amikor abba belekeveredünk, akkor abból valami mindig kisül. Még akkor is, ha nagyon rosszul sikerül az adott este, akkor is van valami érzelmi élménye az embernek, valami találkozás a kollégákkal, a partnerekkel, a szerepekkel, valami történik. Erre nagyon kicsi mostanában az esély, a színdarabok nem nagyon kínálnak ilyent.

- A Cyrano volt a legkedvesebb szerepe?

- Kérdezi, vagy mondja?

- Kérdezem, mert egy darabig így nyilatkozott. Annyit emlegette, hogy ez bennmaradt a köztudatban.


- Érdekes, a Cyrano még mindig életben van. Általában erre kérdeztek, még a mai napig is erre kérdeznek, hogy az hogy is volt. A bennem élő romantika az ilyen, ilyen kétféle. Az nagyszerű dolog, amikor úgy van megírva egy férfi, hogy a balkezével halhatatlan verseket ír és mindenféle feltaláló és tudományos kutatómunkát végez, és a jobb kezével pedig úgy bír vívni, hogy száz ember nem tudja legyőzni. Szellemileg legyőzhetetlen. Ennyire sarkosan, szemérmetlenül és hatásvadász módon úgy van megírva, mint egy nagy harcművész, aki mellesleg gyönyörűen fest. Egyébként a japán kardforgatók szabadidejükben ikebanáztak és kalligráfiát gyakoroltak. Miközben a jobb kezükkel olyan gyorsan tudtak vágni, hogy az ember nem vette észre, hogy elvágott egy bambuszt. Szóval ez egy ilyenfajta ember, és ezért nagyon szeretem. Hozzám ez nagyon közel áll, szeretnék ilyesfajta ember lenni, aki a jobb kezével úgy tud vívni, és a másik kezével tüneményes apuka, megértő férj és nem tudom micsoda. Azért is alakul úgy az életem, hogy ezeket mind megpróbálom beszerezni… nagyon sok mindent élményszerűen oda akarok rakni a saját életembe, és rakok is.

A beszélgetést a rádióműsor alapján lejegyezte: Baráth Mari