Szentgyörgyi Rita: Két élet. Szervét Tibor
Képes Újság, 2009.01.15. p.12-13.

Kellemes orgánumához huncut mosoly társul. Későn érő típusnak vallja magát. Jogász végzettséggel választotta a színészi hivatást. Romantikus alkat, alakításait energiától túlfűtött szenvedély jellemzi. A drámairodalom klasszikus és modern szerepeit játszotta végig Szegeden, Miskolcon, majd Pesten. Színházi otthona tizenegy éve a Radnóti Színház. Szervét Tibor az ép testben ép lélek életfilozófia híve. Aikidózik, lovagol és motorozik. A filmvásznon Alex Brubeck amerikás magyar „Don Juan” szerepében tűnt fel. Herendi Gábor dinamikus, sziporkázóan humoros filmjének folytatása, a Valami Amerika 2 okán beszélgettünk.

- Rosszfiúkat játszani mindig hálás feladat a moziban. Volt-e előképe Alexhez, a sármos, szélhámos producerhez?

- Ezen még soha nem gondolkodtam. A Valami Amerika első filmjében Alex javarészt angolul beszél. Régi élményem, hogy ha az ember idegen nyelven beszél, akkor a személyisége kissé megváltozik. Tavalyelőtt nyáron el is mentem Angliába, hogy a nyelvtudásomat fejlesszem. Még annak idején megfigyeltem, hogy amikor az ember angolul kér benzint vagy kiflit Horvátországban, az egy más lényt hoz létre. Lehámlik a ránk, magyarokra jellemző félelem és neurózis, megnő a svádánk. Mintha csak hordoznánk egy szabadabb és régebbi civilizációnak a jelenségeit. Egyszerűen az a tény, hogy Alex angolul beszélhetett, hozzátett valamit, hogy ő onnan túlról jött. Mi, Mórickák úgy képzeljük el az Amerikában élő embereket, hogy nekik sokkal könnyedebb az életük. Ez hozzásegített, hogy kirajzolódjon a kicsit sármos, kicsit csibészes alak.

- Mennyire áll közel önhöz az úgynevezett amerikai életérzés?

- Nem nagyon. Ezt mondhatom bízvást, mert vannak jelenetek a filmben, melyeket New Yorkban vettünk fel. Kint forgattunk egy hétig, most voltam ott először, és nem az én világom. A barátaim letoltak, szerintük azért gondolom így, mert anglomán vagyok. Sokkal közelebb áll hozzám az a nagy múltú civilizáció, amit Londonban érzékelek, mint Amerika műmájer világa.

- Mozi nézőként sem szereti a Herendi-féle hiperkúl, pergős képiséget?

- Nagyon szeretem az amerikai filmeket. Az egyik kedvencem a New Yorkban játszódó Jóbarátok című sorozat. A műfaj csúcsának tartom a dialógusokat, a humort, az alakok megírtságát, a szellemességét. Profi amerikaiak csinálják, és jól becsapnak minket. Szerintem ők maguk nem ilyenek, és ezért a társadalom egyik fele pszichiáter, a másik fele meg pszichiáterhez jár. Tudják, milyen lehet az élet, de igazából érzéki szinten nincs hozzá közük.

- Milyen élmény volt újra dolgozni a remek, összeszokott gárdával?

- Talán Ónodi Eszter mondta valamelyik interjúban, hogy olyan volt az egész, mint egy osztálykirándulás. Ez nagyon patent megfogalmazás. Az első film is remekül sikerült hangulatilag, egymás poénjaira való ráhangolódás szempontjából. A második még olajozottabban ment. Adódtak ugyan konfliktusok és veszekedések, de ez minden munkában benne van.

- Az elsőnél azt mondta, hályogkovács módján vágott bele a filmezésbe. Most is így gondolja?

- Abszolút.

- Nem aknázzák ki eléggé a képességeit a moziban?

- Nem az én kompetenciám ezt megítélni. Boldogan filmeznék többet is, nagyon élvezem.

- Viszonylag későn kezdte a színészi pályát. Komolyan gondolta valaha, hogy jogi pályára lép?

- Komolyan. Álmomban felvetődött ugyan, hogy tartozhatnék a színésztársadalomhoz, de nem volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy felvételizzek. Kissé sodortatott életszakaszban voltam. A jogi karra kerültem, mert az tűnt a legevidensebbnek: két olyan tantárgyból kellett felvételizni, magyarból és történelemből, amiből jó voltam. Viszonylag jó eredménnyel el is végeztem a jogi egyetemet.

- Egyik napról a másikra arra ébredt, hogy mégiscsak színész akar lenni?

- Nem. Ilyen szempontból én nagyon lassan találok helyet. Az életkorommal óriási fáziskésésben vagyok, legalább tíz év lemaradásban. Mindig később jut eszembe minden, később történik meg, később veszem észre. Egy nagyon buta ember képe rajzolódhat ki rólam.

- Inkább csak fiatalabb a koránál. Úgy hallottam, két dolgot hiányol az életéből: az olasz nyelvet és a zongorázást. Tervezi, hogy bepótolja őket?

- Mondjuk úgy, hogy evidenciában tartom. Nincs kizárva, hogy sikerül. Ugyanúgy, ahogy az angol nyelvet számomra is élvezhető szintre felfejlesztettem, a következő célkitűzésem, hogy az aikidót, amit nagyon sok éve űzök, de sokat kihagytam, visszavegyem. Nagyon szeretem az edzéseket, és nagyon hiányzik. Utána mehetek olaszul tanulni.

- Honnan jön az olasz vonzalom?

- Amikor az Anconai szerelmesek című előadást állítottuk színpadra rájöttem, hogy a megnyilvánult életem Magyarországon zajlik színészként, de az irracionális, a vágyéletem Angliában játszódhat, és valahol délen, Görögországban vagy Olaszországban. Nagyon szeretem azt a világot, a részemet képezi. Nem köt az a sok nyomasztó, öröklötten hordozott beidegződés.

- Mire céloz?

- Arra, hogy még mindig összeszorul a gyomrom, ha egy rendőr megállít az autóval, és igazoltat. Ennél sokkal szabadabb vagyok, amikor bármelyik határt átlépem.

- Lovagolni is felnőtt fejjel kezdett?

- Mindent felnőtt fejjel kezdek, valószínűleg az egész életemet.

- És mit csinált addig?

- Tágra nyitott szemmel nézelődtem, sokat olvastam. Aztán jöttek a sodortatott évek, amikor döntésképtelen vagy döntéshiányos helyzetek sorozatába kerültem. Amióta felnőttem, ugyanolyan csodálkozó szemmel nézelődök, de már csomó mindent csinálok. Lovagolni kellett a főiskolán, ami akkoriban még csak gyenge kísérletnek számított. Aztán találtam egy helyet, ahol ezzel foglalkozhattam. Megismertem egy csodálatos embert, Imrét, akivel létrehoztuk a Pacidoki elnevezésű alapítványt. Nagyon fontos, nagy léptékű dolgok történek velem az elmúlt tíz évben.

- Kapott hozzá jelzéseket?

- Igen, ám őrületesen nyitottnak kell lenni. Nekem az a felfedezésem, hogy a legteljesebb mértékben mindent meg kell tenni ahhoz, hogy jobb legyen nekem és másoknak. Nehéz eldönteni, hogy mi az, hogy jó. Valamilyen módon kiderül, hogy miből jön létre több nevetés és vidámság. Akkor azt kell csinálni. Ha a világon mindent megteszel egy cél érdekében, kinyílnak kapuk. Amíg két kézzel dörömböltem, ütöttem, semmi nem nyílt ki. Vagy ha bejutottam, ott kalodába vertek, felpofoztak, a sötétben éheztettek évekig.

- A Radnótiban, Budapest egyik legsikeresebb művészszínházában jó kapukat „döngetett”.

- Ez is egy gyönyörű, napfényes példa. Véletlen, hogy ide kerültem. A Vígszínház tagja voltam, amikor Valló Péter a Ványa bácsit rendezte a Radnótiban. Hiány támadt Asztrov szerepére. Felkérték A-t, B-t, egyikük sem ért rá. Felkérték C-t, az voltam én. És puff, itt ragadtam.

- Egy ideje rendezéssel is foglalkozik. Mi izgatja ebben?

- Először az, hogy miként lehet segíteni a színészeknek, hogy jobbak legyenek. Az a hiú remény öntött el, hogy esetleg tudok olyan mondani nekik, amitől könnyebben felszabadulnak. Azzal próbálkozom, hogy fenntartsam a nézőkben a feszültséget, hogy úgy érezzék, vezetik a figyelmüket és az érzelmeiket. Elsődlegesen az érdekel, hogy létre tudom-e hozni a történetben lévő kompozíciót. A Vőlegény, amit legutóbb Miskolcon rendeztem, ebből a szempontból halálugrás. Szép Ernő ugyanis valami szürreális méregbe gurulhatott, és egy-egy mondatot „hajigált oda”. Elképesztően gyönyörűséges a nyelvezete. Az apaszereplő mondja magára meg az egész világra: „Dögölj meg, rongy proletár, á la bonheur!”

Fotó: MTI