Szűcs Péter: Valami Magyarország
Beszélgetés Szervét Tiborral

Nők Lapja Évszakok, 2008/4. p.142-145.

Két aktuálisan futó filmben is láthatjuk, a Valami Amerika 2-ben és a Parában. Emellett szinte minden este fellép állandó „otthonában”, a Radnóti Színházban, sőt máshol is játszik, és rendez, jelenleg Szép Ernő Vőlegényét.
Szervét Tibor erejét és vitalitását a dédnagyanyjától örökölte. Szabadidejében fut vagy biciklizik.
- Szigorú napirend szerint él, a reggeli futását például nem áldozná föl egy interjúért. Az aikidót is szenvedélyesen űzte valamikor. Hol tart most?

- Lassan egy éves lesz a kihagyás, de vissza fogok állni. Egyenlőre ott tartok, hogy gyakran fölhívom a mesteremet gondolatban, és biztosítom arról, hogy jövőre jövök. Addig is kicsit gyakorolgatok otthon. Néha...

- Miért hagyta abba?

- Elutaztam Angliába négy hónapra, és leálltam az edzésekkel. Amikor hazajöttem, annyira sűrű lett a napirendem, hogy ezt a sportot az eddigi rendszerességgel nem tudtam visszailleszteni az életembe. Mindenre érvényes, ha az ember egyszer leszáll a futószalagról, később nehéz visszaállni rá. De eldöntöttem, hogy január közepétől visszakerül a mindennapjaimba az aikidó. Szükségem van arra a csöndre, arra a jó érzésre, amit ad. Egy jól sikerült edzés alatt, vagy mondjuk, a végére az ember majdnem meditatív állapotba kerül. Egyébként ezzel a sporttal sorsszerű volt a találkozásom. Életem akkori párja egyszer egy szórólappal várt otthon, amit az utcán nyomtak a kezébe, mondván ennek nagy hasznát fogja venni. Ő átnyújtotta nekem, én meg felhívtam a rajta lévő számot. Ennek tíz éve. A mostani a leghosszabb szünet, de megígérem magamnak, hogy folytatom.

- Ezeket az ígéreteket mindannyian jól ismerjük. Nem szokott működni, vagy csak nagyon ritkán.

- Nekem sokszor működött. Nagyon bízom benne, hogy most is fog. Sok mindent végig tudtam vinni, amit akartam.

- Konkrétan mire gondol?


- Mondjuk a nyelvtanulásra. Nemrég négy hónapot töltöttem Angliában, egy nyelviskolában. Kint volt velem a fiam, együtt tanultunk egy darabig, aztán neki elkezdődött az iskola, haza kellett utaznia. Én maradtam, esténként pedig színházba jártam. Jó volt, nagyon. Musicalekben például nagyon jók az angolok: Itthon is vannak persze remekül éneklő és táncoló színészek, de Londonban mégiscsak tízmillióan élnek, Angliában pedig hatvanmillióan. Van miből meríteni, és pénz is van rá, ami igazán kell ehhez a műfajhoz. De láttam sok mást is: kisszínházaktól nagy West End-Shakespeare-ig. Boldogan elmennék ilyen tanulmányútra, akár Moszkvába, akár Berlinbe, vagy Varsóba is, minden este előadásokat nézni. Egy hét elég is lenne. 
Az az érzésem, hogy mi elzárkózunk a világtól, és nem csak a színházi szakmában van ez így. Orvosokkal, ügyvédekkel beszélgetve is gyakran erre jutunk, hogy nagyon keveset látunk a világból.

- Egy színész nehezebb helyzetben van, ha nemzetközi karrierre vágyik, elsősorban a nyelvi akadályok miatt. Bár sokan vannak, akik ebben gondolkodnak.

- Én nagyon kevés ilyet ismerek, a fiatalok között van néhány, mint Fenyő Iván vagy Csányi Sándor. A mi generációnk már annak is örül, ha nézik.

- A Radnóti Színházba alig lehet jegyet kapni…

- Kopogjuk le. Annyi fontosabb dolga van a ma emberének annál, hogy megnézzen egy előadást, és hazafelé gondolkodjon rajta vagy beszéljen róla. És mégis megteszi. Ezért mondom, az nagy öröm számunkra, ha eljön és jól is érzi magát.

- Nem tudom, követi-e az Önről szóló internetes fórumokat, de a rajongói előszeretettel emlegetik úgy, mint a magyar Kevin Spacey-t. Ez jól esik, vagy szívesebben lenne „csak” Szervét Tibor?

- Nagyszerű színésznek tartom, és izgalmas munka volt szinkronizálni őt a K-Pax című amerikai filmben, amiben egy furcsa elmeállapotú embert játszott. Jólesik, mert megtisztelő, hogy hozzá hasonlítanak, de jobb nekem Szervét Tibornak lenni itthon.
Kern Andris mondta egyszer nevetve, amikor Woody Allenhez hasonlították, hogy szívesebben venné, ha valaki egyszer Woody Allenre mondaná, hogy ő az amerikai Kern András.

- Két filmben is szerepel most, az egyikben szélhámost, a másikban elegáns bűnözőt alakít. Rosszfiúk, de talán szerethető figurák.

- Játszani nagyon jó volt mindkettőt. Alex remélhetőleg a Valami Amerika második részében is szerethető lesz a közönségnek is, de a Parában játszott Faragó úr…, róla aligha lehet ezt elmondani.

- A színészek többsége szerint a leghálásabb rosszfiúkat játszani. Glenn Cloose-ról tudjuk, hogy kifejezetten boldog volt, amikor Szörnyella de Frászként „kedvére gonoszkodhatott” a vásznon.

- Én szeretek pozitív karaktereket is játszani. Ott van Philip, az Emberbarátban, a Budapesti Kamaraszínházban. Szinte már hülyének is lehetne gondolni, annyira törekszik mindenkit megérteni. Tökéletes ellenpárja Molière Mizantrópjának, aki mindenkinek nekimegy. És mégis a sorsa ugyanaz lesz, mint Alceste-nek, a végére mindenki elhagyja, mondván, hogy kibírhatatlan, nem lehet vele együtt élni. Néha nem is értem, hogy a huszonéves Christopher Hampton hogyan tudott ilyen művet írni, tele ironikus, mély emberismerettel. Egyébként a gonoszt is jó játszani. Az már kevésbé jó, hogy most mintha a rossz emberek korát élnénk a színpadon – és a színpadon kívül is. A Radnótiban nemrég mutattuk be a Farkasok és bárányok című darabot, amelynek a gátlástalanság és a becsapás a témája. Olyan embert játszom benne, aki ugyan rendet vág abban a világban, ahol él, de ezt nem a bárányok oldaláról teszi. A darab kb. 150 éve íródott – mégis minden sora a máról szól. Ijesztő.

- Megéri ma jó embernek lenni?

- „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!” Amilyen egyszerű sorok József Attilától, olyannyira igazak. Persze, nem könnyű így élni. Embernek lenni nem könnyű. Ítélkezni viszont az. Egy társadalom jobb híján mindig minősít, skatulyáz, megítél, és elítél. Valamilyen módon szelektálnia kell. Érdekes, hogy ettől függetlenül mindenkinek van egy mélyről jövő képe arról, hogy milyen jól élni és jól lenni.

- Vidékről jön, ami más szemléletet jelenthet.

- Nem tudom, hogy nekem más-e a szemléletem. Vagy hogy ezért más-e… Nagyon kicsi voltam, amikor elkerültem Ceglédről. De van egy tanyasi barátom, Domina Imre, aki remek ember és megtestesíti ezt a másféle életet: jószívű és tisztességesen él. Lovakat tart és beteg gyerekeket lovagoltat. Van egy közös alapítványunk is. De a fővárosban is éppen annyi jó emberrel találkoztam, mint vidéken, tehát máshonnan fakad az a bizonyos szemlélet. Az például, hogy vidékről jöttem, szerintem nem befolyásolta, hogy végül ilyen lettem. Mintákat lát az ember otthon, az én felmenőim például nagyon dolgos emberek voltak. Anyukám könyvelő, nagymamám a Divatcsarnokban eladó, nagypapám pedig hivatalnok volt. Mindannyian kisemberek. A dédnagyanyám virágárus kofaként dolgozott, de mondhatni, nagyszabású életet élt. Volt kocsmája, azelőtt kis boltja, megjárta a háborút, szó szerint, kiment az olasz frontra egy szekérrel, és hazahozta a férjét. Az én életerőm, gyanítom, tőle származik, bár a kanyarban sem vagyok hozzá képest…

- Ez a vitalitás és életerő kell ahhoz is, hogy ne tűrjön ellentmondást, amikor egy interjú fenyegeti a reggeli futás adagját?

- A futás és az ezzel járó rendszeresség viszonylag új keletű az életemben. Két éve futok. Persze, nekem is minden alkalommal le kellett győznöm a lustaságomat, hogy végül is kimenjek a Margitszigetre vagy a Hármashatár-hegyre, és nekilássak. Télen, ha esik a hó, inkább edzőterembe járok, de ez lelkileg messze van attól az örömtől, amit a fák között, a szabad ég alatt érzek. Néhány évvel ezelőtt jöttem rá, hogy nem vagyok eleget „kint”. Bármennyire szeretem a színházat, mindig „bent” vagyok a négy fal között. Hiányom támadt, egyszerűen a levegő kellett. Szerencsére épp ebben az időszakban ismertem meg Imrét, és egyre többet mentem ki hozzá. És maikor az élet elkezdett összeomlani körülöttem – előfordul ez-, tapasztaltam, hogy nem az a megoldás, ami eddig, hogy az ember borozik, és aztán néz maga elé bután, hanem ki lehet menni és futni. És ez segít. Szerencsém volt, hogy kedvet kaptam hozzá.

- Mint ahogy a színészethez is. Segítette vagy hátráltatta a pályán, hogy jogásznak indult?

- Az első és második felvételin föl sem néztek a papírból a tanárok, csak annyit mondtak: maga jogász, aha, na, akkor mondjon valamit. Nem azt mondom, ezért nem vettek föl többször egymás után, de hogy nem váltott ki belőlük túl nagy érdeklődést egy jogász a deszkákon, az biztos.

- Amikor a Vígszínházba került, Marton László sztárt akart csinálni önből.

- Nem így lett. Talán nem jókor találkoztunk mi ketten, a Vígszínház, és én. Akkoriban nagyon nehezen kezelhető voltam, hiszen Miskolcról érkeztem, és nyomasztott a fővárosi élet. Még nem tudtam, hogy nem kell mindent elfogadni abból, amit egy nagyváros adhat. Kevés receptorom volt, hogy mindent befogadjak belőle. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy nem is kell, sőt néha még foglalkozni sem kell vele. Az én világom tökéletesen egész volt Miskolcon, az ottani barátokkal, a színházzal, a színészházzal és a Miskolc környéki hegyekkel. Budapesten sokáig képtelen voltam bármit is kezdeni például azokkal az agresszív aranyláncos-újgazdag autósokkal, akik akkor, a rendszerváltás körül tűntek föl és lepték el a várost. Nem szerettem, hogy sok autó van, és nehéz közlekedni. Valószínűleg ez is rányomta a bélyegét a hangulatomra és a színházzal való együttműködésemre. Aztán egyszer csak ott találtam magam a Radnóti Színházban, és újra összeállt, egész lett a kép.

- Amikor érzékiségről szól egy beszélgetésben, akkor is színházról gondolkodik. Ennyire óvja a magánszféráját?

- Soha egy árva hangot nem engedtem a magánéletemből a nyilvánosság elé.

- Miért döntött így?

- Mert nem oda tartozik. Az életem az enyém, csak rám tartozik, és semennyire sem a nyilvánosságra.

- Tudja azt, hogy a közönség, amelyik önt látja és szereti például a vásznon, milyen boldog egy olyan mondattól, hogy a fiával ment Londonba nyelvet tanulni?

- Ez a mondat nem a magánéletről, hanem a nyelvtanulásról szól. Ez nem titok. A magánéletem ennél bonyolultabb, szebb és izgalmasabb, és jobban is féltem annál, mint hogy kiszolgáltassam azzal, hogy beszélek róla. Olyan ez, mint a szépség vagy a természet, vagy valamilyen nagy érzés. Ha az ember elkezd róla beszélni, akkor már nem olyan. Más lesz.


Fotó: Falus Kriszta