Dömötör Adrienne: Folyamatosan kérdezni kell
Beszélgetés Szervét Tiborral
Criticai Lapok, 2008/9.

- Bár azonnal igent mondtál a beszélgetésre, mégsem volt egyszerű időpontot találni: nagyon elfoglalt vagy mostanában. Mintha nem elsősorban az örömöt éreztem volna a hangodban...

- Pedig alapvetően szeretem azt, ha sok a dolgom, és jól is viselem az ilyen időszakokat. Legfeljebb csak amiatt aggódom, sikerül-e a hosszabb időegységeket úgy alakítanom, hogy legyenek benne levegősebb szakaszok is. Tavaly elért az érzés: elegem van, le kell állni egy időre, mielőtt elmegy a kedvem a színháztól. Annak idején nagyon nagy szerelemmel szerződtem a Radnótihoz – mondtam Bálint Andrásnak –, és mára ebből alig maradt valami;  legyen szíves egy kicsit
elengedni. Ez elsőre okozott egy kis fejtörést, de végül kompromisszumra jutottunk, és így sikerült olyasmit beiktatni az életembe, amilyet eddig még soha: három és fél hónapra elmentünk a kisfiammal Angliába, nyelvet tanulni, csavarogni.
Színházba jártam, barátkoztam, új emberekkel találkoztam, sokat voltam együtt a gyerekemmel, és élveztem, hogy tizenhárom évesen mekkora élményt jelent neki a nagyvilág. Szóval nagyon jó és fontos hónapok voltak ezek. Új energiákkal és nagy munkakedvvel jöttem vissza a színházamba. Ezek miatt és ezek után már tudatosan úgy szeretném alakítani az időbeosztásomat, hogy néhány évenként beleférjen valami hasonló lehetőség.

- Hűséges vagy a Radnótihoz; nem mentél a Nemzeti Színházhoz sem, amikor Jordán Tamás hívott. Mi számodra a színházad fő vonzereje?

- Szeretem a kollégáimat, sokakkal nagyon egy húron pendülünk; otthonos számomra a színpadi tere és a színpad–nézőtér között kialakuló intim viszony; általában kedvelem a darabokat, amelyeket játszunk… Bejövök, és egyszerűen jól érzem magam. Igen, hűséges vagyok: nem vágyakozom máshova. Azokban a szerepekben, amiket Jordán Tamás ajánlott fel, nem tudtam magam elképzelni. Csak azért pedig nem mentem, hogy többet keressek.

- És mi kezdett elfogyni tavalyra?

- A játéköröm, úgy általában. Az a fajta nagyon izgatott állapot, hogy mindennél jobban szeretek ott állni a deszkán. A kíváncsiság, ami elfog, amikor megkapok egy új szerepet. Egyszerűen szűknek éreztem mindazt, ami körülvesz, és elkezdtem vágyni rá, hogy kilépjek a munkából, az országból… Hogy ne a mindennapi beidegződések irányítsanak, hogy újra legyen időm olvasni, hogy megnézzem, másfelé hogyan szerveződik az élet. Sokkal többre tartom a foglalkozásomat annál, mint hogy beletörődjek: az ember előbb-utóbb belefásul a napi rutinba. Rájöttem: néha el kell távolodnom az ismerős közegtől, hogy – a hibákkal és erényekkel együtt – rálássak a munkámra, a környezetemre, saját magamra.

- Rögtön otthon érezted magad az idegenben?

- Az első perctől kezdve. Azért is Angliába mentem, mert amikor harminc éve turistaként ott jártam, azonnal azt éreztem: ez az én világom. Van a lényemnek egy angolul tudó része, aki oda akart menni; oda, ahol az emberek közti mindennapi közlekedés egy része arra való, hogy a másik jól érezze magát. Ahol percenként elhangzik, hogy „köszönöm", „bocsánat", vagy hogy „segíthetek?"

- Úgy tudom, mielőtt elindultál, azt tervezted, hogy a szabadságod alatt szakma közeli dolgokkal is foglalkozol majd Londonban.

- Színházmenedzsmentet szerettem volna tanulni, de ez nem jött össze; nem sikerült feléleszteni az odavezető kapcsolatokat. Nagyon sajnálom, mert úgy látom, hamarosan Magyarországon is nagy szükségünk lesz ilyenféle tudásra.

- Csak nem pályamódosításon gondolkozol?

- Nem akarok igazgató lenni, főállású menedzser sem – ha erre gondolsz. De érdekel a színház körüli teendőknek ez a része is. Nemrégiben alkalmilag összeálltunk a régi szereplőkkel, és felújítottuk az Anconai szerelmeseket – jótékony célú előadást tartottunk a Paci Doki Alapítvány javára, amely fogyatékos gyerekek terápiás lovagoltatásával foglalkozik –, és akkor láttam közelről, milyen komoly szakma egy-egy önálló produkció megszervezése, menedzselése.

- Nemcsak sok, hanem nagyon sokféle feladatot is vállalsz. Minden évadra jut egy vendégjáték vagy vendégrendezés, filmezel, tévésorozat-bohózatot forgatsz… Nem mondom, hogy nem lepődtem meg kicsit, amikor óriásplakát reklámarcaként is felfedeztelek…

- Szerencsés esetben ez mind része a foglalkozásunknak. És én szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból, mert csak olyan dolgokra mondok igent, amik érdekelnek, és szomorú szívvel még azokra sem mindig, mert gyakran tényleg nem férnek bele az időmbe. Számomra mindegyik szerep érdekes, amit valaha is eljátszhattam, ugyanígy mindegyik darab, amivel rendezőként foglalkoztam. Függetlenül attól, milyen lett a végeredmény. Egy-egy próbán egyszerűen eltölt az érzés: mennyire szeretem a szakmámat! Irónia nélkül mondom: még az Egy rém rendes családdal is kiegyensúlyozott viszonyban vagyok: egy ilyen munka elképesztő tárháza a színészi ötleteknek és jó iskolája az állandó rajtra készségnek.

- Tíz éve arról beszélgettünk: kezdetben a hősi szerepek határozták meg a pályádat – egyáltalán: ezekre vágyva akartál színész lenni –, majd a zakós szerepek korszaka jött el. Bár az utóbbi évtizedben is játszottál hősöket – ilyennek lehet tartani például a Rokonok Kopjáss Istvánját vagy a IV. Henriket –, és megmaradtak az úgynevezett zakós szerepek is, erre az időszakodra leginkább talán mégis a vígjátéki karakterek a jellemzők. Az olyan, kitűnő humorérzékkel, leleményes eszközkészlettel és nagy élvezettel megformált figurák, mint az Erdő Szomorovja, a Bástyasétány rapre perdülő Patkó Lajosa, A születésnap hosszú hajú bérgyilkosa, a Negyedik nővér oroszul Pretty Womant éneklő sztárszínésze vagy a Karneválvégi éjszaka Momolója.

- Örülök annak, hogy ez a szerepkör is rám talált. Arcátlan és nagyon gyermekded ripacséria lakik bennem, amit, ha lehetőségem van rá, boldogan megmutatok. A színházam kifejezetten épít is az ilyenfajta vonzódásaimra. A vígjátéki figurák néha könnyű élvezetet hoznak: azt a hihetetlen marháskodást például, amit Valló Péterrel együtt találtunk ki Patkó Lajosnak. Máskor viszont kemény munkát jelentenek: ahogy visszaemlékszem, Gothár Péternek egyáltalán nem ment könnyen, hogy az Erdőben afelé tologasson, amit látni szeretett volna tőlem. Magam eleinte sokkal realistábbra akartam hangolni a szerepet, de Péter nagyon türelmesen, ám konokul nyomott abba az irányba – és az eredmény őt igazolta! –, amelyből végül egy jóval elrajzoltabb figura született meg.
A szerepkörök határai persze egyáltalán nem olyan tiszták, mint amilyennek fiatal színészként képzeltem őket. Gyakran vannak hősi pillanatai a karakterszereplőknek is; a saját viszonyaik között esetleg hősiesen élik az életüket. Kifejezetten érdekel is, mennyiben lehet átjárni ezeken a szerepköri kategóriákon. Szerintem Philip az Emberbarátban éppúgy a maga életének a hőse, mint, mondjuk, Hans Winkelmann a Rítusban, még ha nem is karddal és nagyszabású érzelmekkel állnak ki a színpadra.

- Kedvenc előadásaim ebből az időszakodból a Gothár Péter rendezte Erdő és – hogy más műfajt is említsek – Valló Péter Castel Felicéje.
 
Van viszont – akár ugyanettől a két rendezőtől is – jó pár kevésbé sikerült, „már-alig-emlékszem" előadás, amelyekből azonban pontosan fel tudom idézni az általad játszott humoros figurákat.
Ilyen a már emlegetett Patkó hivatalnok vagy például a bérgyilkos A születésnapban.

Vajon mennyire határozza meg a játékodat az előadás egésze? Bármikor könnyen megcsinálod – ha kell, zárványként – a szerepedet?

- Az esetek többségében nem bénít meg, ha azt tapasztalom, hogy a rendező az adott előadással kapcsolatban nincs a helyzet magaslatán. Főleg, ha már korábban is sokat dolgoztunk együtt. Többnyire nagyon tisztességes, jó szándékú emberekkel, energiáinkat nem kímélve próbálunk értékes előadásokat létrehozni, és mégis megesik, hogy a végeredmény kudarc. Gyakori tapasztalatom, hogy amikor bajba kerülünk egy-egy próbafolyamatban, a közösségi gondolkodás reflexével mindenki az egészért kezd el felelősséget vállalni. Magam is minden erőmmel megpróbálom segíteni a rendezőt, de ha nem áll össze az előadás a megfelelő színvonalon, akkor legalább arra törekszem, hogy a saját szerepem rendben legyen. De ha úgy érzem, menthetetlen a helyzet, az is előfordul, hogy lebénulok.

Azért beszélek ilyen általánosságokban, mert a régebbi előadásokkal utólag már nem szeretek foglalkozni. Úgy is mondhatnám: már nem érdekelnek. Teljesen ugyan nem felejtettem el őket, de mivel a lényegüket már úgysem lehetne visszaidézni, még azt sem hiszem, hogy a szerepek kontinuitása miatt volna fontos gondolkodni rajtuk. Rettentő élvezettel kezdem szinte naponta elölről az életemet; leköt, ami ma van, vagy ami holnap áll előttem, s ezek mögött háttérbe szorul az a kérdés, hogy mi volt tegnap. A múltkor az egyik színház pénztárában megszólított egy hölgy: tudja, mit szeretnék magával még egyszer látni? A Cyranót! Ez persze borzasztóan jólesett, mégsem tudtam mit kezdeni vele, hiszen a mában az már semmit nem jelent, hogy sok évvel ezelőtt Rostand hőse is voltam… De azért sem szeretnék előadások értékelésébe belemenni, mert ezzel egyúttal a kollégáim munkáját is minősíteném, akikkel együtt hoztuk létre az adott produkciókat.

- Jó, akkor ne egyes előadásokról beszélgessünk, hanem az utóbbi éveidet meghatározó két rendeződről. Valló már régebbi munkatársad, Gothárral tíz éve kezdtétek. Melyikükkel hogy dolgoztok?

Ha lehetne, inkább kihagynám ezt a kérdést. Sose tud az ember teljesen őszinte lenni, ha rendezőkről kell beszélni, udvariaskodni meg nem akarnék. Igazságtalan sem akarok lenni. És nem is tartom fontosnak, miket gondoltam annak idején egy-egy próbafolyamatban. Amit gondoltam, azt akkor, a munka során elmondtam…

- Egyébként meg szoktátok beszélni az elkészült előadásokat?

- Nem jellemző, hogy a rendezők leülnének a színészekkel a siker vagy a kudarc okait elemezni.

- Honnan a kapcsolat Stefano de Lucával, a IV. Henrik és a Nápolyi kísértetek vendégrendezőjével?

- Andris idehívta, hogy rendezze meg a Henriket. A főiskolán látott tőle valamit.

- Kész szereposztást kapott?

- Gondolom, igen.

- Szóval az ő munkájáról sem fogunk beszélgetni…

- Bocsánat, ha ezzel elszomorítlak…

- Akkor legalább magáról a szerepről hadd essen szó… Hogyan kezdesz hozzá egy ennyire bonyolult feladathoz, mint Pirandello hőse?

- Ha poénra akarnám venni a dolgot, azt mondanám: rendesen megtanulom a szöveget… Komolyabbra fordítva: először is elmentem a Lipótra, hogy lássak tudathasadásos embereket, olyanokat, amilyent Henrik játszik. Beültem a csoportos foglalkozásokra, figyeltem őket. Nagyon érdekelt, hogyan viselkednek, hol tartanak ahhoz képest, amire a társadalom azt mondja: nem normálisak. Fontos, izgalmas, humorral teli hétköznapokat láttam és helyes embereket, akik ugyanolyanok, mint az úgynevezett „normális többség", azzal az egyetlen különbséggel, hogy nem tudnak megfelelni az elvárásrendszernek, amiben a „normálisak" élni kényszerülnek. Annak idején egyébként, amikor játszottam, a Hamlettel kapcsolatban is érdekelt, milyen fajtáját tetteti az őrületnek; elmondtam a tüneteket egy pszichiáternek – anélkül persze, hogy a forrást elárultam volna –: a diagnózis itt is skizofrénia volt.

A szövegtanulást megelőzte a szerep mondatonként való elemzése: itt ezt és ezt mondja, de mi az, ami közben a figurában történik? Ami történik, hogyan történik? Ha egy egységben megtanulom a szöveget, és ugyanígy el is mondom, akkor nem veszem észre, milyen iszonyatosan sok információ, mennyi emocionális tartalom van a sorok mögött. Ilyen értelemben a szöveg nagyon veszélyes tud lenni, mert képes eltakarni az embert… a gondolatait, a vágyait, a szándékait. Pokoli gravitációja van a sztereotípiáknak is. Kiderül a helyzetből, hogy a szereplő meg van sértődve, és akkor a színész megsértődve mondja a mondatot. Kiderül, hogy akarja a nőt, és akkor akaróan mondja. Hát ez nagyon kevés. Ezeket a felszíni jelzéseket félre kell hajtogatni, mint egy csomó indát az őserdőben, és addig menni befelé a szövegben, amíg megtalálod az őröktől körülvett kincsesládát.

- Az előbb azt mondtad: még nem játszottál olyan szerepet, ami ne érdekelt volna. Ugyanakkor világos, hogy a szövegeknek csak a kisebb része rejt valódi kincsesládát. Mondatok vannak, és lehet, hogy „hallgat a mély". És ezekkel a szövegekkel is kezdeni kell valamit.

- És ez pont annyira inspiráló tud lenni. Ha nincs kincsesláda, van más, ami fontos. Megjelenik valami mesei naivitás... Jól együttpendülünk a többiekkel… Elkapunk a nézőtérről egy-egy rokonszenváramot… Ezektől máris nagyon jó játszani. Egyáltalán: önmagában véve, mindentől függetlenül is jó játszani. Itt van például ez a sokat szidott előadás, a Karneválvégi éjszaka. Én boldog voltam Momoló szerepével, hiszen életemben először lehettem takácsmester...

- És a Nápolyi kísértetekben mi ragadott meg?

- Egyrészt nagyon jó volt a próbafolyamat. Másrészt kifejezetten érdekelt ez a figura, aki ilyen vakon szerelmes a feleségébe. Vígjátéki alak, persze, de ha sikerül a jelenet, amikor a végén a kísértettel beszélget, a nézőknek kicsit kinyílik a szívük, és azt mondják magukban: ó, szegény! És nagyon szeretem azt a részletet is, amelyikben a feleségének elmondja, mennyire sajnálja, hogy tönkrement köztük minden. Szerintem ezek is nagyon jól megírt mondatok. De, mondom, nem jár rá az agyam, hogy egy már elkészült szerepet elemezgetni kezdjek…

- Miközben persze valahogy mégiscsak kontrollálod a játékodat...

- Persze, de nem így. Történik valami az adott előadáson: igyekszem megtudni, jó-e az vagy sem. Megkérdezem valakitől, aki látta, és akinek adok a véleményére. Ez a pillanat most kétségbeesésből született, eddig viszont iróniából – melyik a jobb? Miért az, és nem a másik? Egy-egy Henrik-előadás után például sokat beszélgettem a titkársági lányokkal, a dramaturgunkkal vagy a súgóval, akik közvetlen közelről követték az előadásokat: az a rész ott ma milyen volt? Gyengébb volt, mint máskor? Miért látod így? Amikor Lengyel Tomi beugróként helyettesítette a Csányi Sanyit, és a negyedik előadás után mondott valamit… Amikor be voltál rekedve, az abban különbözött ettől a mostanitól, hogy. Hú, mondom, tényleg. De jó, hogy mondtad!

És a dolgok jó része nem is ilyen racionálisan történik. Ha egy szerepet nem sikerül elég jól eljátszanom, belülről érzem a hiányt. Amikor a POSZT-on díjat nyertem a Henrikkel, kimondhatatlanul boldog lettem.

Az egész társulat nagyon szurkolt nekem – fantasztikus érzés volt!
Ugyanakkor tökéletesen tisztában voltam vele, hogy még sehol sem vagyok a szereppel.

Tudtam: még csak most következik a munka java. Lezajlott a próbafolyamat, túlvagyunk a rendezői elvárásokon és a bemutató, majd a fesztivál keltette várakozáson – és végre ott maradhatunk intim hármasban: a szerep, a néző meg én. Ez a hármas a legfontosabb, ebből jön a munka élvezeti része.

- Ha nemcsak a széria elején látom, hanem mindezek után újra megnézem az előadást, vajon milyenfajta változásokat veszek észre a nézőtérről?

- Fogalmam sincs. Érzékeltem, hogy sok mindenen sikerült javítanom, de megfogalmazni soha nem próbáltam a különbségeket.

- A rendezőiddel egyébként könnyen vitába szállsz, ha máshogy gondolsz valamit?

- Nagyon könnyen – már ha ennek értelmét látom. Azzal a meggyőződéssel, hogy a vita nem a másik szakmai nívójának a megkérdőjelezésére való, hanem kérdések feltételére és problémák tisztázására. De gyakran nem sikerül ezt az elvet elég hatékonyan képviselni, a rendező megsértődik, és sokszor az lesz az egésznek a vége, hogy ha te azt gondolod, hogy hülye vagyok, akkor menj is a francba. Körmendi János mondta egyszer: egy rendezővel vitába szállni körülbelül annyira esélyes, mintha megpróbálnál vízbe fojtani egy cápát. Sok ilyen kínos helyzetbe keveredtem már. Pedig nem vagyok szenvedélyes vitatkozó, de van, amikor nem megy enélkül. És hát van, amikor ezzel együtt sem. Akkor jön az, hogy a magam üzemmenete szerint csendesen elkezdem beszállítani az alkatrészeket…

Amúgy szerencsés alkat vagyok ebből a szempontból: előbb-utóbb még a muszáj feladatok is elkezdenek érdekelni. Amikor jogi egyetemista voltam, a vizsgaidőszakban a legborzadályosabb jogágakat is megszerettem, legalábbis arra a 6–8 napra, amíg azokkal kellett foglalkoznom. Az esetek többségében még a vizsgáról is lelkesen jöttem ki – de másnap persze már a következő megtanulandó tárgy érdekelt. Így vagyok a szerepekkel is, sőt valójában – hálátlan kutyaként – az életem eseményeivel is.

- És amikor te ülsz szemben a színészekkel mint rendező?

- Boldogan kiteszem magam ezeknek a vitáknak; nagyon érdekel a színészek véleménye. Különben is, ha egyszer elvárom, hogy a rendezőim megadják a gondolataimnak az esélyt, az a legkevesebb, hogy én is meghallgassak másokat. A Vidám kísértetben például hatszor gyúrtuk át a szövegkönyvet, mire mindannyian elégedettek lettünk vele. Básti Juli hatalmas energiákkal kérdezett, vitatkozott – csodálatos volt látni, mennyire komolyan veszi a szerepre készülést már a próbák megkezdése előtt is.

- Esténként 6, fél 7 tájban mit jelent számodra az előbb említett intim viszony a szereppel?

- Attól is függ, milyen régen megy a darab. A Henrik mindvégig valósággal kikövetelte az előadást megelőző rituálét, hiszen egy ennyire nagy és bonyolult szerep elől az embernek a saját lényében nagyon sok akadályt kell félresöpörnie. Meg kell szabadulnom a saját gondolataimtól, hogy előjöhessen és életre kelhessen a szerep. Ebből a szempontból tökéletesen dilettáns vagyok, ugyanannyira „civil", mint amikor ifjúkoromban csak ábrándoztam arról, hogy egyszer majd ott fogok állni a színpadon, és közvetítem a katarzist a nézőknek…
Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy ugyanolyan vagyok, mint 5–6 éves koromban. Most már örülök ennek, de nagyon sokáig más próbáltam lenni, igazodni szerettem volna a többiekhez, meg akartam felelni mindenféle elvárásoknak, mert azt hittem, ezek a feltételei annak, hogy tartozzak valahova, amire viszont nagyon vágytam. Gimnazista koromban olyan akartam lenni, mint a haverjaim: hosszú hajat növesztettem, és kocsmázni jártam. Az egyetemen és utána, amikor munkába álltam, majd később a Színművészetin is ugyanígy követni próbáltam, amit a többiektől láttam. Azután néhány évtized elteltével észre kellett vennem, hogy nem sikerült hasonulnom, legfeljebb csak a felszínen. Amióta rájöttem erre, sokkal szabadabbnak érzem magam. Ebben a szabadabb állapotomban először a Postás, azután a Henrik szerepével találkoztam. Két nagy élmény, és harmadiknak rögtön a vágy: el innen, kicsit kiszállni a mókuskerékből. De erről már beszéltünk.

- Közelebbről mit értesz azon, hogy olyan vagy, mint 5–6 éves korodban?

- Ugyanazokat a dolgokat veszem komolyan az életben, mint 5–6 éves koromban: a szerelmet, a barátságot, a hűséget, a feladataimat...

- Gyerekként már ilyen komoly dolgok foglalkoztattak?

- Igen, az olvasmányaimon keresztül. És aztán így maradtam. Legalábbis legbelül. Az ember felnőtt életében minderre nyilván rárakódnak a civilizált viselkedés elemei – köztük sajna a cinizmus, az érdektelenség, a taktikázás, a harc az érdekekért –, de ezek, azt hiszem, nem érintik a lényeget.

- Ugyanakkor ezeket is elfogadod magadtól?

- Mit mondjak… Egy antilop sem lehet alapvetően romantikus; ha nem elég gyors, és nem elég jó az időzítése, előbb-utóbb nagy valószínűséggel felfalja egy oroszlán. Az embernek fel kell vérteznie magát egy csomó dolog ellen, de minél többször el tud távolodni ezektől a mechanizmusoktól, annál jobb. A színház, a játék nagyon alkalmas erre. Kiváltságos helyzetet teremt: sokféle sorsot átélhetek a színpadon, és ezek azután a részemmé válnak, hiszen az eltelt idő jó és rossz üledékei nemcsak a saját életemből valók, hanem mindazoknak a szerepeknek az életéből is, akiket eljátszottam.

- Ahogy így beszélgetünk, valahogy mégsem úgy tűnik, mintha egy-egy színpadi figurából kiszállva tényleg soha nem gondolnál vissza a szerepedre…

- Egy ilyen beszélgetés jó alkalom erre, de például otthon a konyhában nem merengek ilyesmiken. Alkalmasabb a közeg viszont, amikor elmegyek egy erdő közelébe, és pár napig egyedül vagyok: olvasok, lovagolgatok, beszélgetek az ott élőkkel... Néhány éve például egy ilyen alkalommal jöttem rá arra is, hogy ha nem vigyázok, elromlok… Hogy változtatnom kell... Vagy például tudatosult bennem, hogy a többi ember nem arra van, hogy nekem jó legyen… Ezek a felismerések sokat segítenek.

- Tényleg boldogabbak lennénk, ha soha nem várnánk el senkitől semmit – de vajon képesek vagyunk-e erre?

- Ez nehéz, tényleg nehéz. De az első lépés a legfontosabb, amikor már lepárlódik az emberben ez az igazság. A személyes szabadságunk megtalálásának lehetőségét jelenti.

- A tíz évvel ezelőtti beszélgetés vége felé azt mondtad: sok mindenen elgondolkodtál már saját magaddal kapcsolatban, rá is jöttél több dologra, de még mindig keresed, hogy ki is vagy tulajdonképpen. Azóta közelebb kerültél a válaszhoz?

- Azt hiszem, igen. Tudom például, hogy a belső szabadság a legfontosabb számomra, és ennek elérését egyre közelebbinek érzem. Korábban az életem sokszor nagyon erősen fedésben volt a szerepeimmel, és ki voltam szolgáltatva az eljátszott figuráknak. Valahogy … nem voltam szuverén személyiség; minden színpadi helyzet „elkért" magának. Bár néha mostanában is előfordulnak hasonló átfedések, eljutottam oda, hogy mára már nem a szerepek gyártanak engem. Ez a szuverenitásérzés sokféle metafizikai érintettséggel függ össze. A világ látható és tapintható realitásaiban nem találtam otthonra; a legnagyobb élményeim, legfontosabb kapcsolataim mind ezen túlra mutattak. Észrevettem, hogy ha nem megoldani akarom mindenáron a helyzeteket, hanem csak „magam elé terítem" az eseményeket, akkor sokszor maguktól kitermelődnek a megoldások. Talán csak a vereségtől való állandó félelemmel kellett felhagynom. Rájönni, hogy mindegy, győzök-e egy helyzetben vagy sem. Ahogy az aikidóban sem ez számít. Az aikidóból tanultam: bármit csinálsz, egy a fontos, hogy legyél ott minden erőddel.Nem tudtam, hogy önismeretre szert tenni ennyire nehéz. Már többször is azt hittem, nagyjából rendben van a dolog. De még mindig nincs rendben. És éppen ettől érzem ilyen izgalmasnak az életet. Folyamatosan kérdezni kell, mert esetleg semmi sem úgy van, mint ahogy látszik. A hindu filozófia szerint az anyagi világ csak egy fátyol a felszínen. Nem szabad beáldozódni egy helyzetbe, a munkába, a kudarcokba; ennél mélyebbre kell látni. Nagyon nagy eredmény volna, ha sikerülne eszerint élnem.

http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=36538

Portréfotó: Szkárossy Zsuzsa
Castel Felice, IV. Henrik fotók: Ilovszky Béla