Horváth Ádám Tamás: Beszélgetés Szervét Tiborral
ParaRádió, 2004.06.08.

Horváth Ádám Tamás: - A Csillagok kapujának magyar főszereplője, a Valami Amerika sztárja, Szervét Tibor színművész a mai műsorunk vendége. Köszöntelek a stúdióban.

Szervét Tibor: - Én is köszöntöm a hallgatókat. Szia!

- Jogi egyetemre jártál, hogyan fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy színész legyél? Nem áll távol egymástól ez a két műfaj?

- Egyáltalán semmi közöm nem sikerült kialakuljon a joghoz az egyetem alatt. Tehát nagyon szerettem oda járni,  irtó érdekes dolgokat tanultunk, de valahogy nem tűnt nekem úgy, hogy én egy egész életen át
ezzel foglalkozzak, az valahogy rémisztően hatott. Volt bennem egyfajta idealizmus azzal kapcsolatban, hogy az embernek valamit kell kezdenie az életével, mert a kamaszkori olvasmányaim valahogy errefelé orientáltak engem. Tehát, hogy valami kell, valami hivatás, vagy valami olyan, amihez az ember tiszta erőből ragaszkodik, és akkor abban úgy alkot. Ezt nem láttam megvalósulni sem a mezőgazdasági jogban, sem a pénzügyi jogban.
Aztán megismerkedtem egy tüneményes lánnyal, aki színésznő volt – mit tesz isten -, és azt gondoltam, hogy ahol ilyen édes nők teremnek, oda szeretnék én is menni.
Aztán még a diploma előtt felvételiztem a főiskolára csupa négysoros verssel, mert akkor nem tudtam többet hirtelen megtanulni, mert határideje volt, amire el kellett készülni. Azzal a mozdulattal ki is rúgtak. Akkor elmentem közel egy évre egy Ingatlankezelő Vállalathoz adminisztrációs munkakörbe. Az is nagyon jó volt, de onnan is felvételiztem - és akkor is kirúgtak. Aztán felvettek, mert elmentem közben Veszprémbe statisztálni, és így harmadjára sikerült.
Nem tudom, hogy messze áll-e, most már kezdenek összemosódni a dolgok például abban, hogy egy jól kereső ügyvédnek szintén van annyi szabadsága mint egy színésznek, akinek nyáron elvileg nem kell dolgoznia. Nekünk is kell dolgozni, mert abból nem élünk meg, amit megkeresünk a szezonban. Ezért komolyan mondom, hogy nem tudom, hogy messze áll-e a kettő egymástól. Persze igen, mert hiszen alapvetően a színész jó esetben mégiscsak a lelkével dolgozik, egy jogművelő ember pedig alapjáraton azért az eszével, jó esetben. Mind a kettő jó esetben.

- Ugye Jászai Mari díj, Fővárosi Művészeti díj, Súgócsiga díj és kétszer, 2002-ben és 2003-ban elnyerted a Radnóti Közönség-díjat…

- … és most mindjárt közbevágok, mert nem tudom elég örömteli szívvel elmondani, hogy a tegnapi társulati ülésen megint én lettem a Radnóti Színház Közönség díjasa, és ez nagyon váratlanul ért. Talán azért is ennyire váratlan, mert tulajdonképpen egyetlen egy rendes szereppel álltam én ki az idén, a Szilvia a K-val, Martinnal. De semmihez sem hasonlítható öröm, - és most aki hallgatja, az mindenkinek mondja el -, hogy az összes szavazónak és a Radnóti Színház egész közönségének én nagyon meghatottan és szívből köszönöm, mert ez nagy dolog ám.

- Akkor magyarán háromszor nyerted el ezt a díjat.

- Így van.

- Gondoltad volna annak idején, hogy ilyen sikereket fogsz elérni a színészet terén?

- Nem, de nem is tudtam, hogy milyen sikereket lehet elérni a színészet terén. Úgy gondoltam, hogy azért megyek el színésznek, mert valóban olyan érzések vannak bennem, amit hogyha tehetséggel át tudok adni egy szerepen keresztül akkor azt a nézők is átélik, és akkor a nézők attól meghatódnak vagy nevetnek, vagy valami hasonló történik velük. Semmiféle sikerorientáció nem volt bennem, mondom, butábban mentem neki az egésznek. Főképpen az a nagyon jó, ahogy így ezt most végigsoroltad - és akkor ne hagyjuk ki, hogy még Miskolcon is voltam közönségdíjas -, hogy szemmel láthatóan a közönség bírja azt, amit én csinálok. Két külön dolog a szakmai díjazottság, meg a közönségdíj. A Súgócsiga is közönség díj. Az nagyon jó dolog, amikor a nézőnek ilyen közvetlen lehetősége van arra, hogy megmondja, hogy neki ez meg ez tetszik, és hát irtó megható, szóval nagyon hálás vagyok ezért.

- A közönségdíjat fontosabbnak tartod talán?

- Nem. Nem tartom fontosabbnak, de legalább olyan fontosnak tartom, mint a szakmai értékelést. Közvetlenebbnek tartom, manipulálatlanabbnak ha úgy tetszik, mert a nézők nem dumálják meg egymással, hogy figyelj, tavaly X, tavalyelőtt Z, most legyen mondjuk a Tibi. Tehát ilyen nincsen benne, míg a szakmai díjaknál igenis van egyfajta kavarás. Nem úgy értem, hogy suskus vagy ilyesmi, hanem ott különböző mértékek és értékek ülnek össze asztalnál, és azt mondják, hogy figyelj, a Józsinak ma már azért ne, mert azért mégiscsak, viszont Z öreg és akkor neki. De azt hozzá akarom tenni, hogy a szakmai díjak is szinte mindig nagyon jó találati arányúak, tehát jó helyre mennek. De legalább párhuzamos értéknek gondolom a közönségdíjat.

- Van olyan díj, amit szeretnél magadénak tudni? Ilyen nagyobbak...

- ... az Oscar, vagy ilyesmi?

- Például.

- Nagy dolog lenne, szó se róla, de ha az ember reálisan belegondol, különösebb esély nincs rá. Bár most Cserhalmi Gyuri már legalább kint volt, az is nagy dolog.

- Van szerepálmod?

- Nincs. Nagyon nagy szerepeket játszottam. Ez a szerencserésze a dolognak, ami nem elhanyagolható. Sőt, van egy Rejtő-idézet, amit pont tegnap mondtam a gyerekemnek, hogy "és akkor kiderült 13. Pencroft Pác Tivald számára, hogy mit ér a szerencse munka, odaadás, szorgalom és befektetett energia nélkül. Rengeteget. Ott volt előtte a nyitott páncélszekrény, csak el kellett pakolni a tartalmát, és fejbe kellett ütni Művészi Mánuelt egy ezüst tálcával, és kész." [szerk.: Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa]. Tehát a szerencse nagyon sokat számít. Ezek szerencsés találkozások, vagy szerencsés adások az életben, hogy én olyan szerepeket játszhattam el, hogy az őrület. Ha ismerem a drámairodalmat amikor színésznek megyek, akkor ennek egy jelentős részét igenis kívántam volna.


Tulajdonképpen egy szerepálmom volt - így fiktíve, de nem megfogalmazva -, de azt már eljátszottam, az a Cyrano volt. Nagyon boldog vagyok, hogy eljátszhattam, hogy kétszer eljátszhattam, tehát egyszer a Miskolci Nemzeti Színházban és egyszer a Vígszínházban, mert őt nagyon nagyra tartom mint romantikus férfimodellt és mint irodalmi alakot is. Még egy valaki van, akibe nagyon bele vagyok esve mint szerepbe, az a Don Quijote. Őt nagyon szeretem, mint lényt. Azt az egész tébolygását, amivel ő másnak akarja látni a világot mint amilyen, és a végén ugye a musical törvényei szerint meg is fertőzi a környezetét és mindenki szebbnek látja körülötte a világot, azt nagyon szeretem.

- Az előbb említetted a Miskolci Nemzeti Színházat. Ugye ott rendeztél is, Neil Simonnak a Mezítláb a parkban című művét. Milyen volt a színészeket dirigálni, ők ezt hogy fogadták, illetve a közönség hogy fogadta ezt?


- Azt, hogy a közönség hogyan fogadta, azt azért nem tudom pontosan, mert csak híreim vannak. Ugye amíg én láttam, amíg én lenn voltam, addig nagy siker volt, irtó sokat nevettek rajta, ez egy vígjáték és nagyon vicces. Igazi mesteri szerző, nagyon tud poénokat írni. A színészekkel érdekes volt a helyzet, mert én úgy gondoltam, hogy jókat mondok, de két héten keresztül mindenki furán, ilyen „hiszem, ha látom” magatartással – nem tudom jól leírni azt az attitüdöt, amit csak éreztem -, megcsinálta, de tulajdonképpen… volt egy ilyen távolság. Aztán két hét múlva fölmentem és mondtam, hogy vajon mi az, ami miatt nem csináljátok meg. Én tudom, hogy jót mondok, látom, hogy te is tudod, hogy jót mondok, akkor miért nem. Egy idő után kiderült, hogy van egy ösztönös tartózkodás, vagy egy ösztönös tesztelés egy kollega felé, aki egyszer csak átül a túloldalra. Majdnem biztos, hogy én is így csinálnám, hogyha egy ismerős haverom, akivel tegnap még együtt játszottam leülne és azt mondaná, hogy így meg úgy. Amikor ezen átlendültünk, akkor nagyon jó lett, és igazán jól jöttünk ki ebből a munkából. Nagyon meg is szerettük egymást, és jó is volt olyannyira, hogy jövőre megyek vissza Miskolcra egy másik Neil Simont rendezni.

(Bejátszás a Valami Amerika c. filmből: a Valami Amerika című dal)

- Főiskolás korod óta nem játszottál magyar filmben. Amikor fölkértek a Valami Amerika Alexének a szerepére, azonnal igent mondtál?


- Azonnal. Elolvastam a könyvet és azonnal, nekem nagyon tetszett. Mondtam is Herendi Gábornak, hogy csak ha feleannyit nevetnek a nézők a filmen, mint amennyit én itt a fürdőkádban - mert ugye egy fürdés alatt elolvastam -, akkor már nem jöhetünk ki rosszul ebből a történetből. De, hogy ilyen nagy cucc lesz belőle, hogy egy ilyen különös szeretettel fogadott sikerfilm lesz, azt nem gondoltam.

- Ezt a filmet, a Valami Amerikát sokan a legzseniálisabb magyar vígjátéknak tartják. Te milyennek találod a kész filmet?

- Nem tudom megmondani. Nem tudok véleményt mondani arról, amiben én magam szerepelek, mert nem látom. Tehát alapvetően magamat nézem. Ez tulajdonképpen nem hiúság, nem bírja az ember levenni saját magáról a szemét, mert azt gondolja, hogy ezt én nem is így akartam, a fene egye meg, na ez jó lett. Akkor van egy kis szünet, amikor nem olyan jelenet van, akkor egy kicsit látom, de a többieket is más szemmel nézem, mert emlékszem a pillanatokra, tehát mögötte van egy csomó élmény. Nagyon szeretem, de nem vagyok mérvadó, nekem nagyon tetszett.

- Februárban mutatták be a mozik az első magyar történelmi vígjátékot, a Magyar vándort. Milyen volt a forgatás?


- Azt is nagyon szerettük, nagyon. Emlékszem arra a pillanatra, amikor az első napon, először vettük fel szépen a ruhákat, kardokat, hajakat, szakállt, szőrt, minden cucc, ló, domboldal és az első pár mondat... az mindig egy különös pillanata egy film forgatásának – nem mintha nagy tapasztalataim lennének, de a másikban is így volt, amit ugyanígy Herendi Gábor rendezett -, tehát nagy élmény amikor elkezdődik és tudjuk, hogy harmincegynehány napon keresztül mindig kijövünk, mindig fölvesszük, és akkor ebből lesz majd egy összevágott történet. Tehát amikor már negyedszer mentünk fölvenni ugyanazt a képet, jöttünk le és elhangoztak az első mondatok összenéztünk, és valahogy egyszerre mindenkiben megfogalmazódott, hogy na, ezt nem fogjuk elfelejteni, hogy itt ülünk ezeken a lovakon a tölgyesben, egy erdőcskében a domboldalon, és hogy egy ilyen filmben játszhatunk. Függetlenül attól, hogy mi lesz a vége. Az meg, hogy most már ez is kóstolgatja a félmilliót, az egy külön világbajnoki érzés.

- Mi jut eszedbe arról, ha azt mondom, Lesz ez még így se?

- Alföldi Robira gondolok? Akkor jól jutott eszembe. Ez jutott eszembe.

- Mesélj róla pár szót, milyenek a műsorfelvételek? Hogyan csöppentél bele?


- Ezt én is mindig megkérdezem. Hogy csöppentem, kinek juthattam én eszébe? Mert én valahogyan furán érzem magam a média, különösen a televíziós média világában, mert, hogy nem bírom nézni, és szabad-e akkor az embernek – egyszerűen morálisan – egy olyan munkában részt venni, amit talán saját maga nem is nézne. De ahogy alakultak a dolgok, és ami felé ez a műsor elment, azt úgy gondolom, nagyon értékes dolog. A hülyeség mindent elborító tengerében ez igenis egy jó irány, egy jó kis sziget, vagy egy jó kis együttlét, ami főként azért van, mert egyrészt most már nagyon összeszoktunk és jól tudunk együtt dolgozni, amennyiben ez munkának tekinthető.
A másik, hogy általában olyan helyes emberek vannak meghíva oda vendégségbe, akik mindenféle televíziós műsortól függetlenül élményt jelentenek, tehát akikkel jó találkozni. Nagyon jó, hogy olyan emberek szólalnak meg a tévében - igaz, hogy nagyon későn, amikor már alig van ébren ember -, mint Hankiss Elemér. Vagy mint egy mozgássérült fiú, akiből árad a vitalitás, és tényleg a pofájába röhög a halálnak vagy ennek az egész kétségbeejtő helyzetnek amibe belekeveredett, írtó megható nézni az életerejét meg az akaratát. Mednyánszky Ágitól a nem tudom kicsodán keresztül mondhatnám az egész névsort, mert szinte mindenki kivétel nélkül nagyon érdekes. Érdekes volt velük együtt lenni.
Bennem van valószínűleg egy ügyetlenség ennek a televíziós munkának a gyakorlása során, hogy én nem tudok igazából viselkedni, tehát ha nem érdekel, akkor....
A barátaim és üzletfeleim nézik és azt mondják, hogy „szedd már össze magad, mert az hátborzongató, hogy tudsz ott unatkozni”. Én mondtam nekik, hogy nem unatkoztam, csak nem jutott eszembe semmi. "De akkor tegyél úgy, mintha eszedbe jutna valami, mert ez így borzalmas, nem lehet téged nézni."
De amikor meg érdekel, akkor nagyon érdekel, és akkor szeretem. Uff.

- Egy kérdés erejéig kanyarodjunk vissza a színházakra. Jelenleg a Radnóti Színházban a Szilvia a K című darabban játszol, ezt már említetted. Tetszik a szerep?


- Nagyon. Nagyon. Nagyon riasztó volt első körben. Arról szabad mesélni a hallgatóknak, hogy egy olyan emberről szól, aki egy nagyon híres amerikai építész, gazdag, a családja teljesen rendben van, tehát egy fényesen sikeres életpillanat. Az ötvenedik születésnapján kezdődik, illetve robban ki egy olyan titok az ő életében, hogy van egy szeretője, sőt mi több egy szerelme, aki egy kecske. És ez annyira hátborzongató… az az igazság, hogy még az utolsó próbahéten is állandóan elpirultam.

- Bocsánat, hadd kérdezzem, a K akkor kecskét jelent?

- Ugye, nem is tudtad, akkor ezt vágjuk ki, mert eláruljuk a titkot. A K egy kecskét jelent. Ezért van olyan titokzatos címe.

- Megmondom őszintén, mindenre gondoltam, csak kecskére nem.

- Ugye, hogy nem tudtad. De akkor ezt ne mondjuk el, mert meg fogják tudni, és akkor már hiába jönnek el a színházba, nem lesz reveláció.
Szóval egy olyan titok van az életében, ami nagyon sötét és nagyon nehezen vállalható. Ezért állandóan elpirultam a próbákon, amikor be kellett vallani, hogy milyen fajta szerelem az, amit ő átél. Végül is az előadás elsősorban nem ezt célozza, hanem azt az alapjelenséget, hogy minden létező, még a legrendbenlevőbbnek látszó élet mélyén is vannak olyan zátonyok vagy Mariana-árkok vagy nem is tudom hogy mondjam, amik bármikor be tudnak szakadni. És hogy milyen nehéz… most majdnem azt a hülyeséget mondtam, hogy milyen nehéz embernek lenni, de végül is nem jut eszembe jobb. Igen, nagyon szeretem, és nagyon jó játszani, mert várakozáson felüli sikere van.

- Hogyan tudod összeegyeztetni a színházat, a szinkront a magánéleteddel. Jut elég időd a családodra, illetve mindenre, amit szeretnél megcsinálni?

- Nem. Nem jut elég időm, de aránylag nem panaszkodhatok. Alapvetően én színházi színész vagyok. Olyan nagyon sok külső munkám nincsen, ami azt a képzetet keltené tudod, hogy be az autóba, átmész egy másik munkahelyre, és akkor gyorsan lenyomsz negyvenhat tekercset valami szinkronban, majd elmész próbálni, és aztán este játszol. Ilyen nincsen, meg erre nagyon vigyázok is, mert nagyon szeretek otthon lenni. Nagyon. Egy csomó teendőm is van, és egy olyan erőforrás otthon lenni, ami nélkül ez nem is menne. Meg szeretem, és én mindig azt próbálom csinálni, amit szeretek. Meg hát rengeteget sportolok, hogy ilyen gyorsan tudjak följönni a lépcsőn, hogy te kifulladjál mögöttem. ;-) Ami lülön egy másik koordináta rendszerben, de rendbe rakja az életet. Több éven keresztül nagy háborút vívtam a cigaretta ellen, ami borzasztó nehéz volt, mert ha az ember dohányzik, akkor dohányzik és akkor pikk-pakk elszív egy doboz cigarettát vagy többet, különösen ha még valami buli is becsusszan.


Akkor úgy gondoltam, hogy az nem létezik, hogy a szervezetemnek nem szolgáltatok vissza semmit, csak elveszek. Elkezdtem aikidózni pár évvel ezelőtt, ami átformálja egy picit az ember szemléletét, mert alkalmat ad arra, hogy egy kicsit csöndben legyél, hogy ne kelljen annyit dumálni, és nagyon szép gondolkodásmód vagy filozófia is társul ezekhez a távol-keleti sportokhoz. Hogy ezt bírjam erővel, elkezdtem egy kicsit futni. Aztán külön szerelmem volt a lovaglás, arra is kellett időt szakítani. Így ez a dolog rakódott, rakódott, és a barátaim és üzletfeleim azt mondták, hogy megfogsz hibbanni figyeld meg, sőt a végén magokat fogsz enni. Igazuk lett, lehet, hogy meghibbantam, mert hogy most már tényleg ott tartok, hogy magokat eszem – egy kicsit kiterjesztett értelemben, persze. Jól érzem magam ezáltal. De honnan keveredtem ide? Várjál… az élet strukturáltsága. A sport az rendbe rakja az életet, mert egy csomószor ugyan elmész úgy, hogy hajnali 4-ig ittál, meg buliztál, de nagyon rosszul érzed magad másnap, még akkor is, ha délután 3-kor van az edzés. Egy idő után úgy gondoltam, hogy nem éri meg, és nemcsak úgy gondoltam, de úgy is éreztem, hogy nem éri meg, és akkor kezdtek elmaradni. Ezáltal rendbe lettek a dolgok.

(Bejátszás a Valami Amerika c. filmből: "Nem kell így a csókod")

- Jack O'Neill karaktere mennyire áll közel hozzád?

- Ezt nehéz megválaszolni, mert én nagyon bírom magát Richard Dean Andersont. Tehát a fejét, ahogy kinéz.

- Hasonlítotok egyébként?

- Igen, nagyon hízelgő a számomra, mert szerintem ő sokkal jóvágásúbb csávó mint én, de kétségtelenül van némi hasonlíthatóság, ez az egyik. A másik, hogy amikor a Csillagkapu elkezdődött, akkor egy olyan leleményes sorozat volt, amilyet én még nem láttam. Nem vagyok híve a tévé-sorozatoknak, mert egyrészt kábítószer jellegűen hat, tehát ha véletlenül megnézed, akkor muszáj nézni, és általában tiszta hülyeség mindegyik. Ennek szeretem a történeteit. Különösen az első 30-40 rész nagyon szellemesen volt megírva. Szeretem a science fictiont, nagyon sokat cseperedtem rajta, főképp olvasmányélmények alapján. Nagyon bírtam ezeket a történeteket. Most az utóbbi tucat epizódban érezhető, hogy őt el akarták vinni egyfajta szarkasztikus és ironikus figura felé. Ez néha jót tett neki, néha nem. Szeretem, ahogy játszik. Láttam például őt más szerepekben, amiben kifejezetten jó volt Dean Anderson. Jó dolog olyan színészt szinkronizálni, akinek egyetértesz a munkájával.

- Ha időd engedi, megnézed a sorozatot?

- Egyszer láttam, vagy kétszer egész életemben.

- Mivel főszereplő vagy, elég sokat látsz a stúdióban.

- Sokat látok a stúdióban igen, de egy csomó dolog teljesen megdöbbentő volt. Mikor a gyerekem meg az anyukája nézték, és mondták, hogy gyere, mert most akkor… - a felismerhetetlenségig nem tudtam, hogy miről van szó. Kérdezték tőlem, meg a kisfiam osztálytársai szokták kérdezgetni, hogy mi lett a Tokrákkal, meg azzal a hajóval mi lett, ahol az a nem tudom ki ült, és gőzöm nem volt, hogy miről lehet szó. Mert ugye nagyon nehéz, mert egyszerre két részt veszünk fel - vagy vettünk, mert ez most már nagyon úgy néz ki, hogy múlt időbe kell kerüljön – minden héten és akkor havonta nyolcat. Annyira előre dolgozik a stúdió kényszerűségből, hogy ha két hónap múlva megnézel egy részt, akkor már nem tudod, hogy mi volt, hogy volt. Kérdezgették, hogy az az űrhajó kié, meg mi van a Goa'uldokkal... úgyhogy nem vagyok belőle naprakész egyáltalán.

- Volt kedvenc epizódod?

- Volt egy csomó, amit nagyon szerettem, de ha megölsz, sem bírok egyetlen példát sem mondani. Egyszer nagyon szerettem tudom, amikor meg kellett öregedni. Volt egy olyan, amikor valahogy exponenciálisan felgyorsult az idő, azt hiszem csak magának O'Neill ezredesnek a szervezetében, azt nagyon szerettem, mert nehéz volt szinkronizálni. Meg volt olyan, ami szintén nagyon érdekes volt, mert azt hittem, hogy bele fogunk mi egymásba szeretni Carter századossal, de valahogy ezt kivédték ügyesen az írók, mert lehet, hogy egy marhaság lett volna belőle. Igen, én szerettem, igen.

- Térjünk most arra rá, hogy lesz Csillagkapu a jövőben, illetve ha lesz, leszel Jack O’Neill hangja?

- Biztos, hogy lesz Csillagkapu, és nem valószínű, hogy én leszek Jack O’Neill hangja, mert fölhívtak az évad végén, hogy megint van egy csomó rész, ami tíz hetet venne igénybe a nyárból. Mondtam, hogy ez nem megy, tehát én nem tudok bevállalni tíz hetet, mert akkor nem utazhatom el. Egyrészt halálosan ki vagyok nyúlva, mert nagyon nehéz időszakok vannak mögöttem, másrészt igenis el akarok menni nyaralni, mert szenvedélyesen szeretek nyaralni. Abba maradtunk a stúdióval, hogy visszahívnak, és valamennyit elkezdünk ugyanúgy előredolgozva, és majd meglátjuk a nyár végét. De ez a visszahívás már elmaradt, tehát nagyon úgy néz ki, hogy úgy gondolják, hogy másvalaki csinálja.

- Szerinted ki lenne alkalmas erre a szerepre?

- Nem tudom, ezen nem gondolkoztam még, kapásból meg nagyon nehéz bárkit is mondani, fogalmam sincs.

(Bejátszás az Orion űrhajó című német tévéfilm-sorozat kísérőzenéjéből)


- Néztél-e fiatalabb korodban vagy akár most science fiction sorozatot? Esetleg Orion űrhajó, ilyesmik vannak-e a múltadban?

- Persze. Orion űrhajó van, Star Wars messzemenően. Megnéztem a Holnapután című filmet. Tulajdonképpen nem is tudnék kihagyni ilyen filmet. Emlékszem, az első Alienre, az science fiction, akció, horror, triller volt.

- Rettentő jó film egyébként.

- Arra emlékszem, hogy kb. húsz évesen három haverommal beültünk a moziba, és utána remegő térdekkel, falfehéren támolyogtunk ki, mert akkoriban ez a műfaj, ez az ijesztgetős film tiszta újdonság volt, és hát nagyon nagy hatással volt. Olvastam nagyon sok ilyent: Asimovot, Bradburyt, Lemet. A mai napig előkapkodom a Kiberiáda című Lem könyvet, ami ilyen science fiction mesék gyűjteménye. Ezt már elkezdtem a gyerekemnek is olvasni hadd örüljön, és némi huzakodás után meg is szerette. Igen.

- Melyiket szereted jobban, az írott science fictiont vagy amit látsz, a filmet vagy sorozatot?

- Sorozatot nem nézek, mert azt sem tudom, hogy van ilyen. Ma van?

- Van, nem is egy. A Viasat3-on a Fire Safe, Star Track, a Csillagkapu a TV2-n. Vannak science fiction sorozatok.

- Az Orion űrhajót, azt néztem, azt könyörtelenül néztem. Mert akkor ugye még sokkal kevesebb volt a tévés élmény, és az nagyon izgi volt. Annyira, hogy barkácsoltam is egy zseblámpából, meg bizonyos lego elemekből egy időalagutat. Viszonylag egyszerű működése volt: ha így megkoccantottam, akkor egy kis fénykört vetített a falra az volt az időalagút, és akkor történtek az események, amit verbálisan az ember kitalált. Megint megkoccantottam, akkor bezáródott és visszakerültél a jelen valóba. Úgyhogy azt néztem, igen.

- Ki volt a kedvenc karaktered?

- Nem emlékszem, nagyon megbízhatóan felejtek az utóbbi időben. De mindegyikről tudom az összes verset, tudod, hogy az "Átán hátán lovagol a Sátán", "Tamara az Orion szamara". McLane nem tudom, mit csinál egy kecskén. Ez mind megvan még, de már nem tudok különbséget tenni közöttük, hogy kik voltak ők tulajdonképpen. Meg nemrégiben néztem a Holló Színháznak az Orion paródiáját, azt ti láttátok? Amikor azt mondta Nagy Nati, hogy „Ó, Rodgers kapitány, nagy fekete lyuk van a ruhámon” – és ehhez hasonló poénok voltak. És akár lőttek az űrbéli lényekre, akár fénysebességre kapcsoltak, volt középen egy fekete Trabant sebváltó, vagy egy olyan kis Lada sebváltókar, és mindig húztak egyet rajta lefelé. Multifunkcionális kis kar volt. És Rodgers kapitánynak hívták a parancsnokot.

(Bejátszás a Valami Amerika c. filmből: "Még magamon tartom kicsi a ruhát...")

- Amikor megnézel egy filmet, akkor te mennyire tudsz azonosulni a szereplőkkel, szereplővel? Nagy átlagban, bármilyen filmről beszélünk.

- Nagyon.

- Az a végig izgulós, nézz hátra, mert ott van mögötted típusú néző vagy? Vagy?

- Ha igazán jó film van, akkor rettenetesen bele tudok feledkezni, de még ha nem igazán jó film, akkor is azért nagyon elvisz. Mert most már egyrészt a képi technikák olyanok, hogy hanyatt vágódok tőle. Ez a Holnapután című film, amiben azért több helyen röhögtünk a lánnyal akivel néztem, de még így is vannak olyan meghökkentő hatások benne, ami hát szóval beszarás, ezt most nem tudtam éppen jobb szóval titulálni. Nagyon nagy erejű. De a Gyűrűk urában is nagyon szerettem azt a csatajelenetet ebben a Gyűrűk ura 3-ban. Aztán az a probléma nekem, hogy nem sikerül igazán jó filmet csinálni belőlük. Egy csomó nagy eszköz áll rendelkezésre. Például a Gyűrűk uránál van egy nagy alapanyag, van egy csomó pénz, és van egy csomó technikai fantázia. De miért kell túllépni a giccshatárt? Mert nem bírnak ellenállni. Az amerikai és az angolszász filmekben nem bírnak ellenállni, ha már ennyi pénz van, hogy legalább egy órát ne sírjon egy-egy főszereplő. És ezáltal tökéletesen elveszik a néző lelkében a hatást, mert ő már nem tud sírni.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Akkor így nagyjából elsőként szeretnék a hallgatók nevében is gratulálni a 2004. évi Radnóti Közönség-díjadhoz.

- Köszönöm.

A hanganyagot közreadta: emTV- Archívum, 2009.01.23.
http://www.csillagkapu.hu/hir.php?ID=1455
Letölthető hangfájl: http://emtv.blog.hu/2009/01/23/beszelgetes_szervet_tiborral
A beszélgetést lejegyezte: Baráth Mari