Szabó Edit: Mégsem lettem pesti csávó. Beszélgetés
Vodafone Társaság, 2008/tél p.10-12.


A ceglédi fiúból Pesten lett jogász, majd Veszprémben segédszínész. Boldogtalan színinövendékként folytatta, majd végvári színészként, végül újra csak Budapesten. Szülővárosába a (Valami) Amerika után ment haza. Nyugtalanul keresgélt, Angliában megnyugodott. Szervét Tibor a Radnóti Színház bölcsen elégedett vezető színésze.


- Cegléden születtem, ott laktunk tíz éves koromig. Aztán egy szép napon a nagymamám azt mondta az anyukámnak: „a gyereknek jobb lesz fiam, ha Pestre megyünk”. Nem tudom, jobb lett-e a gyereknek, de ezzel a költözéssel teljesen új irányt vett az életem.
- Annyira más volt az élet Pesten?

- Eleinte ijesztőnek találtam a fővárost. Szürke volt, és fölfoghatatlan léptékű. Nyomasztó annak a tízéves kisfiúnak, aki voltam. Aztán a gimnázium környékén valahogy elmúlt belőlem minden emlék, pesti csávó lettem, és soha nem jutott eszembe, hogy vidékről jöttem.

- Soha?

- A „Valami Amerika” bemutatója után felhívott a ceglédi könyvtár vezetője, és megkérdezte, nincs-e kedvem előadóestet tartani. Mondtam, mindenki jobban jár, ha nem tartok előadóestet, de boldogan megyek beszélgetni. Úgy is lett. Tele volt a könyvtár [szerk.: 2003.11.13.]. Egyszer csak felállt egy ősz úr, és azt mondta, hogy az osztálytársam volt. Kiderült, hogy ott a fél osztály. Furcsa találkozás volt. És akkor eszembe jutott a legjobb gyerekkori haverom Takács Tibi, aki nem jött el, de később találkoztunk. Egy Cegléd környéki tanyára, Csemőre járt lovagolni, mondtam, hogy én is szívesen elmennék. Odavitt, bemutatott Domina Imrének, a gazdának, és az a hely azóta menedék a számomra, Imre pedig a legfőbb őröm. Így jöttem rá, hogy minden látszat ellenére egyszerűen oda tartozom, bármennyire is Budapesten élek.

- Ez az a tanya, ahol sérült gyerekeket lovagoltatnak?

- Imre fölülteti a kicsiket a legszebb lovára, és húsz percen keresztül foglalkozik mindegyikükkel. A beteg gyerekekre ez rendkívül jó hatással van. Imre vívta a maga küzdelmeit, de persze pénze nem volt semmire. Létrehoztunk egy alapítványt, és tavaly játszottunk egy teltházas „Anconai szerelmesek” – előadást a Vidám Színpadon. Meghirdettük, hogy jöjjön mindenki, aki hajlandó az ügy mellé állni, és legalább tízezer forintot fizetni a jegyért. Hatalmas siker volt, és bár az összegyűlt pénz így is csak csepp a tengerben, örülök, hogy segíthetem ezt az alapítványt.

- Mikor fordult meg először a fejedben a színészi pálya gondolata?

- Az érettségi tájékán.

- Soha azelőtt?

- Soha.

- Nem is jártál színházba?

- Nem. Az érettségi környékén is csak egy átsuhanó gondolat volt. Hoztam egy jelentkezési lapot a Színművészetiről, ki is töltöttem, de nem adtam be. A határidő lejártának napját végigpingpongoztam a barátommal. Azt gondoltam, csak az legyen színész, aki olyan, mint Latinovits. Inkább felvételiztem a jogra, amit aztán el is végeztem.

- És mitől jött meg a bátorságod, hogy végül mégis jelentkezz a Színművészetire?

- Megismerkedtem egy színésznővel. Izgalmas volt, okos, isteni humorral, más, mint mindenki. És akkor azt gondoltam, oda szeretnék menni, ahol ilyen lények-lányok teremnek. Így aztán beadtam a jelentkezésemet a Színművészetire, és nyomban ki is rúgtak, mert akkor készültem a jogász államvizsgára, és csak négysoros verseket volt időm megtanulni.

- Aztán elmentél dolgozni az IKV-hoz…

- Igen, és megint jelentkeztem, és megint kirúgtak. Akkor levelezni kezdtem a vidéki színházakkal, jött egy veszprémi meghallgatás, szerződtettek segédszínésznek. Újra felvételiztem a Színművészetire, ezúttal már sikerrel.

- Teljesült a régi álom. Milyen volt?

- A pokol maga. Az első két évbe majdnem belehaltam.

- Nem volt tele légies lányokkal és lényekkel?

- Dehogynem! Nem azzal volt a probléma. Idegen voltam abban a világban, folyamatos pánikot éreztem, és senkitől nem várhattam segítséget. Egyet tudtam biztosan: amit csinálok borzasztó, és ki fognak rúgni.

- Ki segített, hogy magadra találj?

- Volt egy csodálatos tanárunk, Sőtér Magda. Az életet magát lehetett tőle megtanulni. Ő mondta: Tibor, ne haragudjon, ez nonszensz. Menjen haza, üljön le a tükör elé, és mondja fennhangon a saját szemébe: „magas vagyok, jóképű, tehetséges, erős”. Ezt ismételje egész éjszaka. Be ne jöjjön nekem még egyszer a színpadra úgy, mint egy rakás szerencsétlenség.

- Megcsináltad?

- Bármit megcsináltam volna!

- És? Eredményes volt a módszer?

- Nem, de megértettem, hogy tennem kell valamit. Akkor még nem tudtam, hogy nekem magamnak gyökeres átalakuláson kell keresztül mennem. Azóta sok nagy átalakuláson mentem keresztül, és úgy gondolom, hogy ez az életem egyik legjobb része.

- Végül szerencsésen megkaptad a diplomát, és Ruszt József hívására szegedre szerződtél.

- Igen, sokan mentünk Ruszttal, leszerződtette mindkét végzős osztály felét.

- Mit tudott ő, hogy ennyien követtétek?

- Hihetetlenül tudta manipulálni az embereket. Varázslatos művész volt, igazi mester, csak szerintem az erő rossz oldalán harcolt. Sajnos. De ezt akkor még nem tudtam, csak azt, hogy az erő vele van. Mágikus hatással tudott lenni az emberekre.

- Aztán Ruszt József összekülönbözött az akkori igazgatóval, így mennie kellett…

- És mi mindannyian beadtuk a felmondásunkat. Azt gondoltuk, attól majd megáll az élet. De nem állt meg. Ott álltunk egy fillér, szerződés, szerep nélkül, de Ruszt csodálatosan ment előre. Létrehoztuk a Független Színpadot, és tíz nap alatt megszületett a „Rómeó és Júlia” című előadás. Az nagyon jó volt. Semmihez sem hasonlítható, igazi színház. Kaptunk is rá támogatást, ami biztosította az életben maradást. Én azt gondoltam, ha ennyi ember odakeni a munkakönyvét, a fizetését, a pályáját, mindent, amije addig volt, azt egy szellemi közösség miatt teszi. Ruszt azonban nem szellemi közösséget akart, hanem egy általa vezetett társulatot. Egy súlyos pillanatban kijelentettem, hogy ide többet a lábamat be nem teszem. Jó érzés volt ilyen nagyot lázadni. Másnap még játszottam, hogy az előadást ne kelljen lemondani, aztán eljöttem. Ennyi volt.

- És mihez kezdtél?

- Háromnegyed évig cipőkkel kereskedtem egy barátom üzletében, aztán Galgóczy Judit hívására elszerződtem Miskolcra. Egymás után kaptam a hatalmas szerepeket, sikereim voltak, és elkezdődhetett a felszabadulásom korszaka.

- Mégis csak két évadot maradtál Miskolcon.

- Igen, mert a harmadik évben a Verebes István által rendezett „Cyranó”-t meghívták Pestre, és több ajánlatot is kaptam. Addig eszembe se jutott, hogy váltsak, de azt mondta egy barátom, hogy idén hívnak négyen, jövőre ketten, aztán már senki. Ezt meghallottam. És megszületett a fiam is, a mamája pedig nem akart vidékre költözni, hát én jöttem vissza Pestre. Pedig boldog voltam Miskolcon, de akkor még nem tudtam, hogy egy boldog helyzetet is ott kell tudni hagyni, mert a változás önmagáért való, és nem kell hozzá magyarázat.

- A Vígszínházba szerződtél. Milyen volt?

- Nem találtunk egymásra, de mire ez kínossá vált volna, hívott a Radnóti, és jöttem.

- Úgy látszik, a Radnótival sikerült egymásra találnotok. 11 éve vagy ott.

- Te jó ég, tényleg.

- És ott mindig minden simán ment?

- Á, dehogy. Előfordul, hogy magam se látom, mit csinálok. Próbálok tisztességesen megfelelni, de valami hiányzik. Néhány éve az interneten olvastam egy bejegyzést. Nagyjából így szólt: „aggódva nézem Szervét Tibort, és egy unott, jóllakott, önmagával túlzottan elégedett embert látok, aki nem sokat tesz hozzá az amúgy is középszerű műsor színvonalához”. Ez lángbetűkkel, mint a „Mene tekel” beégett a fejembe. Először persze azt gondoltam, kit érdekel? Játszom, forgatok, hívnak tévézni, minden rendben van. De ez a néhány szó úgy dolgozott bennem, mint a méreg. Ráment fél évem. Tán még több.

- Mit lehet ezzel kezdeni?

- Nem tudom. Nekem szerencsém volt. Akkor találkoztam azzal a gyerekkori barátommal, akkor mentem el a csemői tanyára, ahol elkezdtem gyógyulni. Négy napig csak lovagoltam és aludtam, és nézegettem a magammal vitt könyveket, hogy ezeket meg ugyan minek hoztam ide. Nem érdekelt semmi. Aztán szép lassan megtanultam szembenézni a problémával, visszabontani, hogy hol, mikor, mi romlott el. Iszonyatosan nehéz kilépni a hétköznapokból, de időről időre meg kell tennem ahhoz, hogy többé ilyesmi nem fordulhasson elő.

- Nemrég megint volt egy ilyen menekülésed.

- Egy előadás után azt találtam mondani Bálint Andrásnak, hogy nem vagyok szerelmes a színházba, anélkül pedig semmi nem megy.

- Mitől fogyott el a szerelem belőled?

- Időnként elfogy. Ez a természete neki. És akkor tenni kell valamit, hogy újra legyen.

- Semmibe nem voltál szerelmes?

- Akkor épp? De. Az angol nyelvbe.

- Mit tettél?

- Elmentem Londonba nyelvet tanulni, és a szerelem kezdett kiteljesedni. Nagyszerű volt, alig várom, hogy visszamehessek. Londonban varázslatos a színházi élet.

- Most sokat játszol, Miskolcon rendezel, minden rendben van, visszatért a belső tűz?

- Igen, most újra minden rendben, és azt hiszem, megéri az a sok kínlódás. Mindenki küzd valamivel. Ki hiányokkal, ki csalódásokkal. Ennek a küzdelemnek minden formája izgalmas, és még veszteni is jó. Kicsit tényleg igaz az, hogy ami nem öl meg, az erősít. Csak normális anyagból kell hozzá lenni. Márpedig ennek az anyagnak alkotója te magad vagy.

Kép: Gordon Eszter