Kálmán Judit: Valami Aikido...
Férfiegészségőr, 2009.02.03.


Azt már tudjuk Szervét Tiborról, hogy remek színész, hiszen mindegy, hogy bohém vagy drámai szerepben látjuk a színpadon, mindkettőben elkápráztat minket.

A miskolciak azt is tudják, hogy rendezőként is maradandót alkot(ott).

Azt is tudjuk, hogy szeret játszani, hogy kedveli a keleti küzdősportokat, és hogy ma már szeret a fővárosban élni.


Azt viszont biztosan jóval kevesebben tudják, hogy nyugodtan szólíttathatná magát doktor úrnak: hivatalos neve dr. Szervét Tibor, hiszen a Radnóti Színház színésze jogi egyetemen szerzett diplomát.

Belső indíttatásból

- A gimnázium után miért a jogi egyetemre jelentkezett?

- Igazából nem tudatosan választottam a jogi egyetemet, hanem csak úgy jött. A jogra humán tárgyakból, magyarból és történelemből kellett felvételizni, és mivel a matek-fizika nem volt az erősségem, így a jog kézenfekvőnek tűnt. Tizennyolc évesen nem tudtam, hogy mi leszek. Volt bennem romantikus töltöttség, és úgy gondoltam, hogy az életemben nagy dolgokat kell véghezvinnem, de valahogy az egyetemen nem jött az ihlet. Aztán találkoztam egy színésszel. Annyira elvarázsolt, olyan csodálatos ember volt, hogy késztetést éreztem arra, hogy oda tartozzam, ahol ilyen remek emberek vannak. Azt gondoltam, hogy azon a pályán mindenki és minden ilyen csodálatos. Jelentkeztem is a Színművészeti Főiskolára. Utólag úgy érzem, ez sem döntés volt, hanem inkább belső indíttatás.

- Ezek szerint jogászként nem is dolgozott?

- Dehogynem! Ahogy megszereztem a diplomámat, egy ingatlankezelő cégnél helyezkedtem el, mint csoportvezető. Nyolc hónapot töltöttem ott, persze közben felvételiztem a Színművészetire. Először és másodszor is kirúgtak a felvételiről, aztán harmadszorra felvettek. A nyolc hónap alatt végig úgy éreztem magam, mintha Nepálban lennék. Olyan rejtélyes volt minden, az akták, a tárgyalások... Így inkább elmentem statisztának. Most már néha bánom. Ma már képes lennék heti öt napot öltönyben, komoly arccal ott ülni a tárgyalásokon. Biztosan izgulnék, nem lenne olyan egyszerű a jogászélet, de ha sebésznek mentem volna, és éjszaka felkeltenének, hogy itt van valaki komoly sérülésekkel, és nekem kell az életét megmentenem teljesen egyedül, akkor valószínűleg jobban stresszelnék.

- Legtöbb pályatársa már középiskolában szavalt az iskolai ünnepségeken, ilyen-olyan színjátszó körben bontogatta a szárnyait. Önben volt ilyen irányú ambíció?

- Visszagondolva, úgy érzem, nem volt. Olvasás és filmnézés közben viszont hihetetlenül el tudtam mélyülni, azonosulni tudtam a szereplőkkel. Persze halvány bizakodás is élt bennem, hogy esetleg tudnék olyan érzelmi földcsuszamlást előidézni, mint az igazán nagy színészek.

- A színészmesterséget választotta: nem bánta meg?

- Mint már mondtam, egyetlen lépésem sem volt tudatos, és mégsem bántam meg a döntésemet. Még akkor sem, ha rengeteg hátránya van ennek a hivatásnak. Verebes egyszer azt mondta, hogy a színészet nem felnőtt férfinak való, szükség van hozzá gyermekdedségre. El kell hinned, hogy a kezedben lévő habszivacs fejhallgató, és te kém vagy, és mindezt el is kell tudnod hitetni a nézőkkel. Ugyanakkor ennek megfelelően a társadalom is valahogy úgy kezel minket, mint nagy gyerekeket. De ez nem gond.

Vidékről a fővárosba

- Az ország több pontján is dolgozott már...

- Ezek sem annyira az én döntéseim voltak, inkább arról van szó, hogy az ember odamegy, ahová szerződtetik. Így kerültem Szegedre, majd Miskolcra és végül a fővárosba. Mindenhol remekül éreztem magam, főleg Miskolcon. Nagyon boldog vagyok, hogy oda kerültem, szeretem a várost, és ha csak tehetem, vissza is járok oda. A fővárost a vidéki nagyvárosok után nehezen szoktam meg, nehéz volt ismét beilleszkedni ebbe az óriási nyüzsgésbe, forgatagba. Valahogy idegen volt, pedig jogra és a Színművészetire is ide jártam. Mégis a vidék után furcsa volt a személytelenség, az egymás iránti figyelmetlenség, érdektelenség. De aztán megszületett a fiam, és már nem volt többé kérdéses, hogy maradunk-e a fővárosban.

- A fővárosban játszik, Miskolcon pedig rendez. Melyik a nehezebb?

- Rendezőként több kérdésben kell döntenem, ez azért jó. Mint ahogy azért is jó, mert lehet a darabot bonyolítani, megvalósíttatni az elképzeléseket, végig lehet nézni a próbákat, rendezőként megtestesítve a nézőket, és kívülről nézve az egészet. Összefoglalva: minden nehézséggel együtt remek érzés rendezőnek lenni. Mindennél nagyobb örömmel tölt el az, amikor négy-ötszáz néző úgy érzi, hogy jól szórakozott, megérte nekik eljönni, megnézni a darabot, és az előadás végén ennek hangot is adnak, felállva tapsolnak. Ugyanakkor az is jó dolog, ha a színésznek van sikere. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy színészként ritkán érzi azt az ember, hogy a belefektetett energia megtérül. Bár nem panaszkodhatom, már eddig is csodálatos szerepeket játszhattam el, fantasztikus rendezőkkel, munkatársakkal találkoztam, játszottam együtt. Minden szerepemet nagy becsben tartom, hisz mindegyiket egy életpotenciálként éltem meg. Egy-egy szerep kisebb-nagyobb átrándulás egy másik életbe. A színpadon három órán keresztül más életét élhetem, ez pedig a való életben ritkán adatik meg az embernek. A saját életünkön kívül másikat nem nagyon tudunk élni, hiszen genetikailag kódolva vagyunk, nem tudunk kilépni a saját árnyékunkból. Ám, mint színésznek, megadatik, hogy kipróbáljak másik életeket is.

Aikido és barnakenyér

- A színészet, a rendezés is rengeteg energiát kíván. Ha jól tudom, Ön küzdősportot űz. Miért pont a harcművészetet választotta, mint mozgásformát?

- Az aikido épp olyan tevékenység, amelyre nagyon vágytam. A keleti küzdősportok hihetetlenül vonzanak, az aikido pedig szembe jött velem, úgyhogy azt kezdtem el. Nem azért érdekelt, hogy ha egy sötét sarkon jön velem szembe két rosszarcú figura, akkor meg tudjam védeni magam, hanem maga a keleti sport vonzott. Ráadásul, amikor elkezdtem aikidózni, akkor elkezdtem mellette edzőterembe járni és kocogni is, valamint a megkopott lovagló tudásomat is felelevenítettem. Persze mindezek mellett arra is nagy hangsúlyt fektettem, hogy a családommal kellő időt tudjak együtt tölteni. Az a mottóm, hogy az idő segítőtárs, és nem korbácsos ellenség, aminek sokan tekintik. Én inkább megpróbálok jó barátságban lenni vele, és ez nagyjából sikerül is. Meglepő, de ahogy elkezdtem aikidózni, úgy éreztem, hogy futnom is kell. És mára a futás szerelemmé vált, pedig soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha így lesz. Sajnos az aikido edzéseim időpontját megváltoztatták, és most ritkábban jutok el, de majd megtalálom az ideális megoldást erre is, és minden visszakerül a korábbi kerékvágásba.

- A sportolással együtt étkezési szokásain is változtatott?

- A kenyerekkel kezdődött. Ma már csak teljes kiőrlésű kenyereket eszem, hiszen ezekben van tápanyag, elég belőle kevesebb is, mégis jóllakom. Ha sima zsemlét eszem, az csak "térfogat", eltüntethetek belőle akár ötöt is, két óra múlva már ismét éhes vagyok. Emellett megérkezett a zöldség és a gyümölcs is az asztalunkra, sok rizst eszem, a hús pedig szép lassan kikopott az étrendemből. A zsír, a fehércukor, a fehérkenyér eltűnt, ehelyett mézet, sötét cukrot fogyasztok. No és elmaradhatatlan az almás-, és túróspite, valamint a mákos guba. Úgy vélem, azért kell annyit futni, mozogni, hogy ilyen édességeket büntetlenül ehessen az ember.

- Mit gondol, ahogyan Önnek sikerült az életmódján változtatni, férfitársainak is sikerülhet?

- Szerintem van, aki változik, és van, aki marad olyan, amilyen korábban volt. Van, aki változtat az étkezési szokásain, és van, aki továbbra is hurka-kolbászt eszik, nem érdekli, mi van a koleszterinszintjével, az ereivel. De, ha az ember kicsit is tudatos, odafigyel önmagára, és fontos számára az egészsége, akkor meg kell próbálnia a rizikófaktorokat a lehető legminimálisabbra csökkenteni. Ezért ha csak teheti, kevesebb zsíros ételt eszik, több gyümölcsöt, zöldséget fogyaszt, és persze elmegy mozogni is. Fontos, hogy egészségesek akarjunk maradni, és mindent megtegyünk azért, hogy sokáig együtt lehessünk a szeretteinkkel.

http://www.ferfiegeszsegor.hu/?katid=31&id=589
Fotó: Vass Kata