Dénes Dóra: Csak ilyen ne legyél, édes fiam!
Velvet, 2006.10.09.

Szervét Tibor szerint a nevetés nemzetközi, és nagyjából egyféleképp működik a keservekből és félreértésekből fakadó humor. A színésszel Bándi Sándor, az antihős karakterét elemeztük az október közepén induló Egy rém rendes család Budapesten című sorozat díszletei közt.
- Van lényeges különbség az amerikai és a magyar humor között?




- Az élethelyzetekben van különbség. Az élethelyzetekből fakadó poénok különböznek. Azért vagyok picit bizonytalan, mert nem ismerem az eredeti sorozatot, kettő részt, vagy hármat láttam belőle. Azt gondolom, hogy az apa számára mi a kibírhatatlan, miből van elege, hogyan izgul, hogyan próbál tökös srácnak látszani, hogyan bánik a feleségével, vagyis az igazi emberi szituációkban nincs különbség.

- A Bundy és a Bándi család közt azonban van annyi különbség, hogy amíg odakint egy cipőárus élhet külvárosi kertes házban, addig nálunk aligha - hacsak nem örököl. Bándiék nem igazán magyar karakterek, talán a családfő közelített meg minket a legjobban.

- Jó hallani, hogy Sanyi lehet a miénk is. Megfoghatatlan dolog ez, nem lehet azt mondani, hogy az a célunk, hogy magyar típusokat jelenítsünk meg, ilyen instrukció nincs egy színész számára, de én nem érzékelem azt, hogy ezek a karakterek nem mi lennénk.

- Hogyan építette fel Bándi Sándort, ha az eredeti sorozatot nem követte?

- Egyrészt a sorozatot gyártó amerikai szakemberek, amikor itt voltak, már nagyon sok, kiforrott instrukciót tudtak adni, hiszen ők több mint 250 részen keresztül építettek egy karaktert. És amikor azt mondja az egyikük, hogy ez egy olyan ember, aki mindig téved, de sosem kételkedik, az telitalálat, mert rögtön megjelenik mögötte egy magatartás, látod a kontúrokat. Összeáll, ki az a csávó, aki állandóan a tutit mondja. Ugyanakkor sosem aszerint van a világ, ahogy ő gondolja. A másik pedig, amiből építettem, hogy volt egy pár olyan szerep a színészi múltamban, akik nem az intelligencia top tízben voltak benne, és őket is nagyon szerettem játszani. Ilyen volt az Anconai szerelmesekből a Don Tomao, vagy Hauptmann Patkányok című darabjából az ács. Nagyon szerettem őket, mint lényeket, mint embereket, a saját magam készletéből is megpróbáltam felvonultatni azt, ami szerintem a mi Sanyinkhoz kell.



- Létezik olyan, hogy felveszi ezeket az ódivatú és stílustalan ruhákat, és rögtön megfogja a karaktert?

- Sokat segít. Amikor ugyanezt a szerepet a saját ruhámban próbáltam, egyszerűen nem jöttek azok a mondatok. Márpedig ennek ugyanolyan hitelességűnek kell lenni, mint bármelyik színházi szerepnek. Itt arról van szó, hogy egy nagyon másmilyen embert kell létrehozni. Ezek a hosentrogerek, elborzasztó szandálok, nagyon nem az enyémek, segítenek eltávolodni magamtól és átmászni annak a másik ember milyenségébe.

- Sanyi tud példakép lenni, vagy az antihős kultusz része?

- A kérdés második fele igaz. Ő minden ízében antihős. Nincs olyan megnyilvánulása, amelyik követésre méltó. Mandínerről neveli az ifjúságot: csak ilyen ne legyél édes fiam!

- Az ellennevelés működik?

- Ezt majd a reakciókból látjuk. Az indulás pillanatban mi nagyon lelkesek vagyunk és kíváncsiak, az első tíz-tizenöt epizód milyen fogadtatást talál a nézők szívében. De azt elmondták az amerikaiak is, hogy egy évnek kell körülbelül eltelnie ahhoz, hogy a szereplők és a nézők közt létrejöjjön valamiféle kapcsolat.

- A kritikák azonban az első rész után jelennek majd meg.

- Ezzel kell kalkulálni.



- Hogy érzi magát a sitcom műfajában? Ez Magyarországon nem tudott gyökeret verni, mert az eddigi néhány hazai próbálkozás nem volt valami sikeres.

- Jó nagyon kevés van, de a jó az nagyon jó, lenyűgözően élvezetes. Most nem nagyon tudok példákat mondani, de van egy-kettő. Minden műfajnak megvannak az egyszerű szakmai törvényei: a poénok, a pontosság, a ritmusok, a figurák kontúrjai. Ez megírható, létrehozható, eljátszható különösebb művészi ihletettség nélkül. De ezt a bizonyos szakmai követelményrendszert nagyon nehéz megugrani. Általában nagyon érdekel, hogy kell ilyen izgalmasan, és ennyire tűpontosan játszani, mint ahogy nekünk itt most ezt kell. Ez az alapvetése ennek a műfajnak. Nagyon nehéz ilyet írni. Az amerikaiak vannak 270 millióan, köztük könnyű kicsippenteni 15 jó írót - mert ott sincs több - mint nálunk.



- Vannak jó íróink?

- Vannak, de lehetőségük nincs a gyakorlásra, hogy kisebb, ilyen-olyan sitcomokban megmutassák magukat. Nincs erre egy iskola, amelyen végig tudnak menni, és nagyon nehéz nekik egy ilyet készen előrántani a tarsolyukból.

- A humor is óriási nehézség. Nem tudnám meghatározni azt, milyen fajta humor az, ami eljut a magyar emberek többségéhez.

- Nem kell magyar humornak lennie. A nevetés nagy részben nemzetközi. Lehet, hogy nem tudnánk szívből nevetni azon, amin mondjuk Namíbiában a bennszülöttek üvöltve röhögnek, de az Egyenlítőtől Északra nagyjából egyféleképp van a társadalom, és nagyjából egyféleképp működik a különböző keservekből és félreértésekből fakadó humor. Nagyjából ugyanúgy élünk, és ezért nagyjából ugyanúgy tudunk nevetni, mint az amerikaiak, vagy franciák, olaszok. Ha az ember megnézi a Rózsazsín párduc remake-jét, azon is lehet jókat nevetni, pedig az egy francia film amerikai újragyártása.



- Tehát nincs félnivalójuk?

- Akkor nincs, ha jó. Molnár Ferenc meg tudott élni Amerikában. Csodálatos nagy színpadi szerző volt olyan humorral, hogy meg lehetett bolondulni.

- Ő a klasszikus, félreértéseken alapuló komédiát művelte.

- Ha jobban megnézzük, ezen alapul ma is minden. Olyan fajta humor van ma is, mint a XVI-XVII. század olasz komédiáiban. Csak a magunk módján használjuk azt, és a magunk, gyorsabb tempójában.

http://velvet.hu/celeb/hcdb/napcelebje/szervet1005/