Mezei Attila: Valóságos és élő dialógusok. Beszélgetés Szervét Tiborral.
Részlet Csurgó Csaba-Varga Bálint: Para - Filmkönyv című könyvéből

Ekultúra, 2008.10.08.

Faragó úr – Szervét Tibor. A Radnóti Színház tagja, többszörös díjnyertes színművész, nemcsak színpadi, televíziós és filmszínészként sikeres, hanem színházi rendezőként is.

- Hisz a természetfelettiben?


- Nem tudom, hogy lehet-e asztaltáncoltatással szellemet idézni, és szivárgó plazmatikus állapotban felbukkanó túlvilági lényeket sem bírok elképzelni. Szóval így nem. De a világ mégis több valahogyan, mint amit a fizikai érzékelés meg tud fogni belőle Nem tudom jól megfogalmazni, hogy milyen módon, de azt egész biztonsággal érzem, hogy az anyagi világ nem magyarázható pusztán önmagával.



Azért lepett meg a kérdése, mert két napja olvastam valamelyik internetes oldalon a 6-os számú istenbizonyítékról, mely szerint az alacsonyabban szervezett rendszerből nem magyarázható meg egy magasabban szervezett rendszer. És a teremtés ugye univerzális méreteiben és a sejt vagy atomi szintjén is roppant bonyolult. Ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy ide-oda ugráltak az atomok a világegyetemben, és pont ez jött ki. Azt tudjuk, hogy a tudósok sokat kísérleteztek a véletlenszerű anyagszerveződéssel. de a káoszból nem jöttek létre magasan szervezett rendszerek. Maga Shakespeare írja egyébként a Lear királyban, hogy „…semmiből nem lesz semmi…". Szóval nem tudom megmondani, hogy milyen formában, de igen, hiszek a természetfelettiben.

- Miért éppen ezt a filmet vállalta el Herendi Gábor két mozija után?

- Izgalmasnak, szellemesnek és cselekményesnek találtam a forgatókönyvet. Tetszett. Nagyon tetszett, hogy két kamerával dolgoztak egyfolytában, hogy ennyire érezhetően tudták, hogy egy jelenetből ők mit akarnak látni. Ettől nagyon gyors lett az egész. A munka is gyors volt, és hatékony, ha szabad ezt a szót használni. És ettől élvezetes. Nem voltak időpazarló pillanatok, ami kifejezetten jól jött, hiszen például nekem betonon fekve kellett éppen haldokolnom egy üvegcserép-hadsereggel a nyakamban, amikor kint egy fok volt, bent meg szintén egy. És nem volt azzal kínlódás, hogy akkor most Tibor ne haragudjál, de pillanat, hova tegyük azt az üveget, és mi legyen a sminkeddel. Ilyenek nem voltak. Így aztán jól szervezett, precíz és jókedvű forgatás volt. Egyébként hozzáteszem, hogy Herendi filmjében is ez volt a tapasztalatom, ott is nagyon jól szervezett, nagyon precíz és jól előkészített munka folyt. Mint később kiderült, azért a fiúknak van közös múltjuk Herendi Gáborral. És élvezetesnek találtam magát a szerepet is.

- Pedig Faragó úr nem egy pozitív alak.

- Faragó úr rettenetesen negatív. Ugyanakkor számomra különösen élvezetes volt a forgatókönyv olvasásakor az, hogy mintha átlépné, vagy elkerülné a megszokott rosszfiú sztereotípiákat. Azt viszont már nem tudom – teszem hozzá – hogy nekem sikerült-e elkerülni a rosszfiú sztereotípiákat, mert azért ez nem könnyű. De nagyon jó volt benne például, hogy Faragó úr nem csak szigorúan néz, hanem addig idegesíti magát a történtek miatt, hogy maga áll neki lövöldözni, és valóságos akcióba keveredik. Aztán nagyon tetszett a művészetmániája. És beszélgettünk is Fazival (Fazakas Péter rendezővel), hogy akkor érdekes ez a figura, ha valódi és komoly a művészet iránti szeretete, azaz teljességgel, mélyen, szerelmetesen imádja azokat a képzőművészeti alkotásokat, amelyekre milliókat tud és akar költeni. Egyszóval azt gondoltam, hogy Faragó úr karaktere elég színes és elég élvezetes lehet ahhoz, hogy örömmel menjek neki a munkának.

- Mindenki azt mondta, akivel beszéltem, hogy hihetetlen profizmussal állt hozzá a forgatáshoz.

- Tényleg?

- Zokszó nélkül feküdt a betonon órákon keresztül.

- Ahelyett hogy…?

- Ahelyett hogy… Hallottunk már történeteket hisztiről.
- Én az összes kollégámat úgy ismerem, hogy amikor ez a dolgunk, akkor ez a dolgunk. És ezt nem azért mondom, hogy lefussam a kötelező köröket. Csuja Imi húsz napot töltött mezítláb, zokniban üvegcserepeken és betonon futkosva. Úgyhogy szerintem ez a szakmai minimum, nem pedig profizmus. Ez volt odaírva, ezt kellett megcsinálni.

- A film abból a szempontból is szokatlan, hogy nem a megszokott, fiatal moziba járó közönséget célozza.

- Szerintem meg azt is, de nem csak azt. Úgy gondolom, ha én 23 éves lennék, akkor is ugyanúgy érdekelne a történet, mint 43 évesen. Ez a szempont bennem fel sem merült. Nem. Nagyon szeretem a szereplőket, jó, hogy ilyen szerethetők, meghatóak, naivak. Még szerelmesek is lesznek, vagy nem lesznek. Ráadásul benne van az is ahogy mi ott a tv képernyők előtt elképzeljük a metafizikát: így csinálunk, úgy csinálunk, a mandragóra gyökérből főzetet készítünk. A forgatókönyvnek ez a megható és szeretetteljes olvasata volt az, ami engem elbűvölt. Túl azon, hogy az a paranormális világ is izgat, amivel kacérkodik.

- Ezt a filmet nagyobb költségvetésből tervezték leforgatni, mint amennyiből végül is sikerült. Érezhető volt ez?

- Nem, ez hozzánk nem ér el.

- Nem?

- Nézze, minden gyártásvezető úgy kezdi, hogy nincs elég pénze. És általában tényleg nincs, nehéz – hogy is mondjam -, inspiráló gázsikat elérni. Nyilván nekik is – mármint Fazinak meg Tamásnak (Lajos Tamás operatőrnek), meg mindenkinek – nagyon sok extra akadállyal kellett emiatt megküzdeni, de ebből énhozzám semmi nem jutott el. De én csak négy napot forgattam.

- És a többi színésszel milyen volt a közös munka?

- Nehéz erről beszélni.

- Megkerülhetetlen kérdés.

- Rendben. Szóval, jó sőt nagyon jó. De ez többnyire így van, szerencsére. De itt egy még jobb dolog is volt, mégpedig abból, hogy nekem főként ugye Csuja Imrével volt dolgom. És ritka örömben volt részünk, mert egyik napon üldögéltünk, mint már annyiszor, persze annyi más helyzetben üldögélt ő is meg én is, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy másfél órája elképesztő fontos dolgokról beszélgetünk, olyanokról, amikről régen nem beszélgettünk. Ebben benne volt József Attila verselemzéstől kezdve Hamvas Béla könyveinek az idézgetése, meg Imre érdeklődése, a saját forgatási élményei.



- Hogyan kezdődött ez a beszélgetés? Te Imre, van ez a József Attila vers…
- Dehogyis. Elkezdtünk Kabos Gyulázni. Nem vagyok rossz Kabos Gyula ügyben.

- Tényleg?

- De bizony nem. Van a kabosozásnak valami bája, amikor mások is megpróbálják ezt a speciális orrhangot, hogy „édes barátom, nem gondolod te komolyan, hogy ezekben a kérdésekben az én perfekt kompetenciámat lehet feltételezni"… meg ilyenek. És egyszer csak meghallottam mellettem egy ugyanolyan szakavatott Kabost. És húsz percig nyomtuk ketten Imrével, és a végére mindenkinek nagy, őszinte mosolyt csaltunk az arcára ott az öltözőben. Így kezdődött Imrével a barátkozás. És valóságosan összebarátkoztunk az alatt a három nap alatt, amíg volt alkalmunk beszélgetni. És ez fenomenális élmény. Majdnem paranormális jelenség erősen 40 fölött az érzés, hogy neked majd még nagyon sok beszélgetnivalód lesz ezzel a másik emberrel.

- Az előbb ismét említette a paranormális iránti nyitottságát. A művészet, műgyűjtés is érdekli?

- Nem. Teljesen egér vagyok a művészettörténetet és a műgyűjtést illetően. De ha nem lennék egér, akkor sem lenne egy fillérem sem, amit el tudnék költeni.

- Mégis, ha gyűjthetne, mit gyűjtene?

- Mit gyűjtenék? Halvány fogalmam sincs. Nem igazán értek a műalkotásokhoz, mivel én a zenében és az irodalomban szoktam műélvezetet átélni, és a képzőművészethez vajmi kevés érzékem van. Az elmúlt egy-két évben elkezdődött valami, de az is csak azért, mert rájöttem, hogy egy múzeumba csak valami nagyon precíz stratégiával érdemes bemenni. Mert különben elveszítem az érdeklődésemet, és unalmas lesz.

- Fel kell készülni?

- Nem, az nem az én műfajom. Edinborough-ben láttam egy kínai lovas figurát, amit szívesen elnézegettem, és valamifajta interakció jött létre köztem és a kisplasztika vagy akármi között. Ez így jó volt. De egyébként nem tudok mit csinálni egy múzeumban, mert agyonnyomnak a műtárgyak. Nem is tudok belegondolni abba, hány millió munkaóra van azokban a műalkotásokban, amelyeket a British Museum vagy a Louvre egy-egy emeletén végig lehet nézni. Ez utóbbiban egyébként – csak zárójelben – az volt az első élményem, hogy megláttam a Szárnyas Nikét. Attól teljesen kikészültem. Ott álltam egy órát. Ez egy hatalmas szobor, igazi nagy hellenisztikus gyönyörűség. És utána elkezdtem a világegyetem legnagyobb festményei és szobrai közepette mendegélni és megpróbáltam csodálni őket. De hát akkor már ott voltam másfél órája, az egész fárasztott, és nem volt nyelv, amin beszélgethettünk volna. És üldözni kezdtek ezek a képek, ordítottak, hogy Tibi, keresd meg a kijáratot, meg különben véged. Így is lett. Nem tudok mit gyűjteni, mondom, ez nem az én műfajom.



- Visszakanyarodva a filmhez. Ha be akarnánk lőni, hogy ez a Para micsoda, akkor mit mondanánk? Akció-vígjáték, szatíra? Vagy csak dobjuk félre az összes jelzőt és mondjuk azt, hogy ez egy film?

- Nem tudom. Nem gondolkoztam ezen. Ahhoz képest, hogy akciófilm, csodálatosan bájos. Ahhoz képest meg, hogy mennyire bájos, elég sok kemény akciós jelenet van benne, úgyhogy én nem tudom, nem is próbálkoztam műfajilag belőni. Amúgy meg minden Fazin és Tamáson dől el. A belső szerkesztések, a képi ritmusok, a történet bonyolítása – ez az ő kezükben van. Mert a nyersanyag, amit fölvettek, az olyan, amilyen. Azt nem tudjuk, hogy milyen. Reméljük, hogy jó. Azt mondta Tamás, hogy nagyon izgalmasak a képek, amelyek majd ugye a vágóasztalra kerülnek, és…

- Minden ott dől el.

- Gyakorlatilag minden ott dől el. Én remélem, hogy tetszeni fog ez a film a nézőknek. Benne van a lehetőség, hogy egy igazán sok embernek tetsző film legyen. És akkor még persze ott van a promóciója, a piacra kerülése, és a többi részlet. Ez nálunk mindig külön macera, financiális kérdés. De ez már az alkotók dolga.

- Még a magyar rögvalót is szerethetően jeleníti meg a forgatókönyv. Ami elég ritka dolog.

- Én ezt nem fogalmaztam így meg magamban. Viszont különösen élvezetes volt a forgatókönyvben, hogy helyzetek, élő pillanatok vannak megírva. A szereplők nem a film mondanivalóját beszélik a mondataikkal, hanem az adott jelenetből vagy az adott pillanatból következő valóságos és élő dialógusokat folytatják. És nyilván ebből következik az, amit most maga mondott, miszerint a film elkerüli az a rettenetes csapdát, hogy „Ugye milyen szar nekünk? Igen, nekünk szar. Igyunk még? Hát igyunk”. Nagyon sokszor az ember az első másodpercben tudja, hogy mit akarnak vele közölni, és azzal a lendülettel meg is unja. Mert nincs benne se feszültség, se titok, se izgalom, se várakozás, semmi olyan, ami a nézői figyelmet életben tartja. Ebben filmben viszont remélhetőleg életben tud maradni a figyelem, mert történet van benne. Billy Wilder mondta egy beszélgetésben: az amerikai filmkultúra arra épül, hogy jó történeteket agyalnak ki. Nem értem, hogy miért nem tanítják nálunk minden létező fórumon, színésztől rendezőig a Jóbarátok című amerikai sorozatot, aminek egy 20 perces részében van négy vagy hat történet. És tömve van jó dialógusokkal, tömve! Olyanokkal, amiket játszani lehet, amikre reagálni lehet, amik mulatságosak, és tele vannak poénnal. Hallatlan ügyességgel bánnak a figyelmemmel és a várakozásommal anélkül, hogy hülyeséget látnék.

- És anélkül, hogy manipulálnák a nézőt.

- Igen. Egy bizonyos szakma szabályai, egy művészeti szakma szabályai szerint kezelnek engem. Tudom, hogy nagyon profán az összehasonlítás, de nem több ez annál, mint amint Michelangelo tudott. Ő halálpontosan tudta, hogy hol az árnyék, hol a fény. Tudta, hogy mekkorának kell lenni egy kéznek egy Mózes szobornál ahhoz, hogy az ember óhatatlanul odanézzen. Ezek tanulható dolgok. Színészetben ugyanúgy. Azok, akik ott játszanak hatan, gyakorlatilag hibátlanul, ezt tanulták.

- És a Para lehetőséget nyújt ilyen játékra?

- Engem a szerep érdekel. Nincsenek általános olvasati élményeim, mert egyszer elolvasom a forgatókönyvet a történet miatt, és utána már csak az érdekel, hogy nekem mit kell csinálnom. Aztán megnézem a filmet ötödjére is, már csak szórakozásból, mert az első négy alkalommal csak nézem, és ezt mondom magamban: „Ezt nem úgy kellett volna. Miért nem szóltatok, fiúk?”

- Gyakran van utólag ilyen érzése?

- Mindig. Állandóan. Na, ez nem rossz, igen, basszus, az sok, az kevés, az miért nem… Most is volt. Öt nappal később jöttem rá, hogy valamit hogyan kellett volna eljátszanom. Aztán el is mondtam Tamásnak a stábbulin. Hogy azt nem úgy kellett volna elmondani, amikor ott ülök a Lajos mellett a padon a konditeremben. De, jó az – felelte Tamás. De mondom én, hogy nem jó, azt még úgyabbul kellett volna. De hát akkor már mindegy volt.

- Sok olyan jelenet volt, amivel kapcsolatban ezt érezte?

- Nem, csak ennél az egynél csaptam utólag a homlokomra, hogy ezt másképp kellett volna. Tudom, hogy ez hiba volt. Ahogy azt is, hogy nem baj. Az a jelenet olyan lett, nem baj. Majd legközelebb megtanulok jobbat csinálni.

A kiadó engedélyével.
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/reszlet/cikk/2008-10-08/reszlet-csurgo-csaba-
varga-balint-para-filmkonyv-cimu-konyvebol

* * * * *

Csurgó Csaba – Varga Bálint: Para (filmkönyv). Ne halj meg pancserként! Főleg ne kétszer.
Agave Könyvek, 2008. 174 p.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2008-10-13/csurgo-csaba-varga-balint
-para-filmkonyv