Arcvonások: Szervét Tibor színművész
MR1-Kossuth Rádió, 2010.06.11., 14:05h
MR3-Bartók Rádió - Társalgó, 2010.06.25., 19:00h
(ismétlés: MR1: 2010.06.12., 23:04h; 2010.08.26., 14:05h; MR3: 2010.12.28., 19:00h)

Győri László műsorvezető: - Szervét Tibor színművész. Huszonkét éve van a pályán, és az elismerések igazán nem kerülték el. A legfrissebb az idei Érdemes Művész díj, de biztos vagyok benne, hogy legalább ennyit számítanak azok a díjak - sok van ezekből -, amelyeket a szakma ítélt oda neki. A következő félórában tehát Szervét Tibort hallják, Vlasics Sarolta kérdezi őt.
Riporter: - Nagyon sikeres év ez a 2010. Díjakat kapott, olyan szerepeket játszott, amit legalábbis mostanában nem.

Szervét Tibor: - A Hegylakó című filmben, amikor visszaemlékszik a New York-i felhőkarcolók között a halhatatlan ember, azt mondja, hogy 1663. az örömök éve volt. Beugrott ez a mondat, mert eddig - legalábbis ez a szezon - tényleg párját ritkítja. Olyan szerepekben megfogalmazva, olyan szélső pólusok eljátszására volt mód, ami álom. Egyik oldalon szerepel a musical, a Madách Színház meghívása, ami tényleg színes-szagos-szélesvásznú, nagy zenekar, nagy tánckar, nagy izék. A másik oldalon pedig egy monológokból álló előadás, amelyben én egy olyan monológot mondhatok, amely egy kicsit retardált, kicsit sérült, furcsa, picit autisztikus középkorú ember története a mamájával.

- Ez a Beszélő fejek?

- Ez a Beszélő fejek II, igen. Tényleg elmondhatom, hogy álmodni se lehet jobbat, ugyanakkor én most is próbálok. Váratlan fordulattal még egy ötödik bemutató is kínálkozott az idénre, ami megint olyan volt, amit nem lett volna szabad visszautasítani. Ez július 1-jei bemutatóval a Thália Színházban a Romantikus komédia című Bernard Slade darab, amely amerikai bulvár, de jó, története van, szellemes, helyes, remélhetően szeretni fogják. Férfi-nő kapcsolatról szól - miről másról -, nagyon-nagyon élvezetes formában.

Rengeteg munka volt az idén, és persze a számegyenes másik oldalán ott van az, hogy ez már meg sok. Hogyha most megkérdezné, hogy dicsekszem, vagy panaszkodom, természetesen dicsekszem. Ez jó dolog, de amikor már huszonöt este van egy hónapból elfoglalva, az arra késztet, hogy föltegyem azt a kérdést magamnak, hogy tudok-e ennyit felelősséggel odafigyelni.

- És nem is beszélt például azokról, ami az anyaszínházában van.

- Amik régebb óta repertoáron vannak, mert a Radnóti Színházban ott van a Farkasok és bárányok című Osztrovszkij és ott van az Apacsok, ott van a Pinceszínházban a Libikóka, az Emberbarát a Kamaraszínházban, ez nagyon sok. Nagyon klassz dolog, hogy ilyen sok, de egy idő után már elfogynak az ötleteim ahhoz, hogy ha lehet, minden ember másképp nézzen ki, a szó külső-belső értelmében. Tehát valahogy rávadászni egy alak sajátosságaira érzelmileg is, meg a gondolataiban éppúgy, mint a megjelenésében, szóval ez engem nagyon érdekel, ez az átalakulósdi.

- Akkor ezt pontosítsuk. A Naftalinban egy öregúr szerepét játssza, egy idősödő orvos szerepét. Ott például milyen maszkja van, mert az is eléggé érdekes, pontosan az átalakulás, a külsőség legalább annyira fontos, mint az a fajta mozgás, amit maga ott művel.

- Hahaha, amit művelek? Ezt inkább pozitívan próbálom értékelni. Egyébként szeretem azt, hogy minden alaknak legyen külön fizimiskája.

- Dr. Csapláros Károly és Hamlet, mondjuk...

- ...távol kell, hogy álljanak egymástól. Ez a fajta identitás váltás, ez a hobbim. Tehát ezért jó nekem az egész színészet, mert egy csomó életet lehet megélni általa, és valóságosan különbözőeket. Tehát, amikor ideadják ezt a naftalinbeli öreg bácsikát, akkor ugye hetekig rágom a máját az igazgatónak meg mindenkinek, hogy mér én, mér én, ezt miért nekem kell.

- Mi zavarta benne?

- Életkorilag nem stimmeltem, tényleg. Tehát ez látszott, hogy egy nálam lényegesen idősebb bácsika. Egy idő után felvilágosították a beszűkült gondolkodásomat, hogy az a jó benne, hogy neked egy ilyen erős karaktert lehet és kell eljátszani. Akkor elkezdtem kicsit sete-sutább lenni, lett egy hajacska, öregecske, őszecske hajacska. Ahhoz képest, hogy én meglehetősen kopaszodom, sőt meglehetősen kopasz vagyok - nem kívánt törlendő, lehet használni a kedvező variációt - tehát ahhoz képest az a hajacska hiába volt ősz, az inkább még előnyös lett. Aztán hozzájött egy szemüveg, hozzájött egy egész alak.

- Olvastam valahol egy ilyen kérdést, hogy ez Szervét Tibor saját haja-e, vagy pedig paróka?

- Akárki kérdezte, csodálatos kérdés, nagyon hálás vagyok érte. Azért a hajért is nagyon hálás lennék, ha az még lenne nekem, de az úgy tizenéve nincsen. Az paróka, persze.
Ez az egyik, és van, - hogy ne menjünk nagyon messze - mindjárt ez a most próbált Bernard Slade. Egy amerikai drámaírót a sikerei csúcsán látunk, gazdag mint a fene, egy new yorki paintház-lakás, nagyon jó ruhák, az egész pacákban van egy extravagáns, erőszakos, de azért mégiscsak helyes meg bájos lény. Tehát nagyon messze lehet - hétfőtől keddig, keddtől szerdáig - utazni az emberi megismerésben.

- Hogyha visszamegyünk egy kicsit az életében, huszonhat évesen felvételizett a Főiskolára. Akár doktor úrnak is szólíthatnám, mert hogy végzett jogász. Az ember azt gondolná, hogy ez a romantikus utazás a szerepek között és mondjuk egy jogi pálya, ahol kemény, racionális szabályok vannak, nem ugyanaz.

- Azt tapasztalom, hogy az életek nem ilyen lineálisan alakulnak, de senkié sem, nemcsak az enyém nem. Akkor még nem ez a mai világ volt, amikor az ember fog egy számítógépet, a hóna alá vágja, és elmegy öt különböző országba, megtanul három-négy nyelvet, itt is kicsit dolgozik, ott is kicsit dolgozik. Ez azért ma járható, látható, választható élet.

Nekem egy tökéletesen, egyenesen kijelölt sín mentén kellett haladni. Úgyhogy az általános iskola után, ami elég jól sikerült, fölköltöztünk Ceglédről Pestre, ahol a jótanuló Tibit fölvették egy gimnáziumba. Véletlenségből matek-tagozatra keveredtem be egy angol-tagozat helyett, ott a jótanulóból lett egy jó gimnazista tanuló, igyekezve megfelelni a környezetnek, az anyukájának, meg a világon mindenkinek. Aztán eljött az a kellemetlen kérdés tizennyolc évesen, hogy na, most akkor hova kell felvételizni. Ugye a matematika tagozaton eléggé kiderült, hogy nekem nem kell matematikai kapcsolódású egyetemre mennem, noha jártam közgáz előkészítőre is, műszaki egyetemi előkészítőre is, így lettem joghallgató. Majd ablaktisztító nagytakarítóként folytattam a pályafutásomat egy rövid ideig, és ezalatt derült ki, hogy ez mind, nem.

- És volt egy olyan pillanat, amikor az még nem, hogy mi, csak az, hogy mi nem?

- Nem. Amikor diplomáztam, megismerkedtem egy lánnyal. Színésznő volt, és ő olyan csodálatos valaki volt, és annyira tetszett nekem, és annyira másmilyen élőlény volt, mint amilyennel korábban bárkivel találkoztam. Annyira szabad volt... szabad volt a lelke, szabad volt a gondolkodásmódja. Én ilyent nem láttam, és valahogy az támadt föl bennem, hogy ahol ilyenek teremnek, oda szeretnék menni. Tulajdonképpen ezért mentem oda.
Illetve azért mentem oda, mert valahol - hát, ezt nem tudom, hogy mondjam - az volt az érzésem, hogy én nagy érzelmek átélésére vagyok képes, és hátha akkor képes vagyok a többi embernek, aki ezt nézi, ezeket az érzelmeket odaadni, hogy ők is átéljék ezeket. Ez a másik ugyanolyan erős szenvedélyem van az egész színházzal kapcsolatban, hogy akarjuk azt, hogy a nézők lent olyasmit, olyan mérvű érzéseket éljenek át, amiket egyébként a hétköznapokban nem, vagy nagyon ritkán.
Ez akkor oda mozdított, hogy elmentem felvételizni. Ki is rúgtak azon nyomban, hiszen nem voltam felkészülve, nem tudtam, hogy hogyan kell. Ez, hogy nem tudom, hogy kell, nagyon sok évig kísértett még bőven a Főiskolán, ezzel keltem és ezzel feküdtem, hogy én nem tudom, hogy ezt hogy kell.

- Nem volt ez furcsa - mert végülis fölvették-, hogy odaért huszonhat évesen a tizennyolc évesek mellé?

- Az volt a zavaró, hogy ennyire nem értek hozzá. Annyira nem értettem a nyelvet, amit beszéltek. Fogalmam nem volt, hogy mi ez itt, ez az egész. Igyekeztem megint nagyon megfelelni mindenkinek, megint rájönni, hogy mit akarnak amikor helyzetgyakorlat van, hogy kell... Pedig igyekeztem teljesíteni, de éreztem, hogy nem megy, ők is érezték.

- Nem rúgták ki a Főiskoláról.

- Ez egy rejtély, hogy miért nem rúgtak ki. Szerintem engem nyugodtan kirúghattak volna két évig. Kerényi Imre volt az osztályfőnököm. Ő valami különös empátiával megtartott engem. Föl is vett valami különös empátiával, azt se értettem. A második rostán a felvételi nagyon kegyetlen volt, mindent végig kellett csinálnom, amit embernek lehet, de végülis akkor azt mondták, hogy jó, jöjjön. Miért nem csaptak ki az első két évben alkalmatlanság címén, azt a mai napig nem tudom. Nem volt jó semmi se, ezt mindenféle fölösleges púder nélkül mondhatom, én is tudtam, hogy nem jó.
Spilák Klárival, egyik osztálytársammal beszélgettem egy ilyen kínkeserves mesterségi óra után, aki azt mondta - mindig ilyen szókimondó kerek-perec lány volt -, hogy "nézz oda, be akarják bizonyítani, hogy öreg vagy, alkalmatlan vagy, és nem vagy instruálható". Azóta is ott állok, annál a padnál állok az ötödik emeleten, ahol ez a mondat elhangzott, mert úgy éreztem, hogy lehet, hogy ez így van, de... kellene valami bíztatót mondani, vagy nem lenne szabad ezt ilyen borzalmas fekete-fehéren a képembe vágni.
Amikor nem rúgtak ki és elmúlt a rostaveszély, akkor kezdődött el egy kisebbfajta megnyugvás, hátha... Voltak nekem ötleteim, de egyrészt nagyon kevés, másrészt ugyan sokkal fiatalabbak voltak az osztálytársaim, de mind valami színházi finesszel jött oda. Vagy Nemzeti-stúdió, vagy Kaposvár... mindenkinek volt valami a múltjában, színházi élmény, amire támaszkodhatott. Kivéve Tibornak, akinek kizárólag a jogi diploma volt a zsebében, meg egy év Veszprémben eltöltve, ami meg nem sokat osztott-szorzott ebben a mérlegben. Nem az kötötte le a figyelmemet, hogy én mennyivel idősebb vagyok, hanem, hogy milyen mérhetetlenül irigylem őket, akik mind tudják, hogy miről van szó.

Ugy éreztem magam, mint a Karinthy: "A rossz tanuló felel". Amikor föl kell írni a képletet, és határozottan azt mondja - csikorogtatva a krétát -, hogy bé négyzet őőő, bé négyzet őő, Tanár úr kérem készültem, bé négyzet... és akkor kihívják a jótanulót. És ott áll, hogy, hogy! Ővele végeztek? Miért végeztek, ő készült. És már hallja, hogy a másik felel, és valami bonyolult történetekről van szó, párhuzamosok, amik itt meg ott... és akkor ilyen képzet indul el az ő kis elméjében, megjelenik a nagy kék égben egy házikó, ahova a párhuzamosok bemennek, leveszik a kalapjukat, üdvözlik egymást, ugye ott találkoznak. És ő oda sose jut be.
Na, így éreztem magam teljes egészében a Főiskolán, azalatt az első két év alatt. Rettenetesen nem volt nekem semmiféle belső hang, amire támaszkodhassak. Tehát nem volt ízlésem. Nemcsak tapasztalatom, vagy műízlésem, vagy mások által bediktált ízlésem nem volt, hanem semmilyen.

- Mi az, hogy színházi ízlés? Hiszen ahány ember, vagy ahány színész, annyi féle.

- Természetesen ez így van. Azon belül, amikor elkezd az ember egy új közegben, egy új rendezéssel egy új színdarabot, ez a felfedező út és minden, bizonyos ízlésbeli szűrőn megy át, ami beméri, vagy lehetővé teszi, hogy az ember egyáltalán mit kezd, hogyan kezd neki. Ami még abban is segít, hogy valószínűsíthetően mi az, ami a nézőknek tetszeni fog. Miután mindez nem volt, ezért az árvaságnak valami egészen csomolung-misztikus csúcsain álltam én ott.

- A pályája viszont kívülről nézve - hogy maga mit érez belül azt elmondja - lineális út.

- Igen, utána nagyon klassz volt, szerencsém volt. Harminc évesen végeztem, szerencsém volt harmincéves életkornak megfelelő szerepekkel találkozni szinte az első pillanattól.

- Mert, hogy ment Szegedre.

- Mondjuk ott a kaland, vagy az idegtépés az nagyobb volt a Független Színpad megalakulása környékén, tehát az akkor nem elsősorban a színészi fejlődésről szólt, de utána elmentem Miskolcra, ami már arról szólt. Ott engem nagyon nagy szerencsék és jóérzések és szeretetek vettek körül.

- Ez másfajta volt, mint a Ruszt-féle színpadon való volt?

- Való lett volna, csak nem úgy. Az életemben akkor hajtottam végre az első szembemenést egy általam egyébként szeretett emberrel, meg szövegkörnyezettel, meg gondolatvilággal, amelyre képtelen voltam, sajnos. Mondtam is Jóskának, én annyira szeretnék egyetérteni, de nem tudok, ez nem lehet, hogy így legyen. Most ebbe nem mennék bele részleteit tekintve, mert Ruszt József azóta meghalt, és azokat a konfliktusokat már rég belepte az idő és elvitte a víz. Maga a lázadás ténye, az nagyon jót tett nekem.

- Akkor lázadt fel életében először?

- Életemben először, igen. Amikor tudtam, hogy nincs igazuk, senkinek nincsen igaza. Most ez nagyon furcsán hangzik így egy beszélgetésben, hiszen a többiek nincsenek itt, hogy azt mondhassák, hogy nem Tibor, neked nem volt igazad. Dehát most mit variáljam, nem volt igazuk abban az egészben. Azt mondtam, hogy ezt így nem lehet csinálni.  Akkor az a nagyon nagy mázli volt, hogy Galgóczy Judit elvitt engem Miskolcra, ahol jött a Jágó, jött a Bóni gróf.
Jött a Cyrano, ami egy nagy kapu volt, ami megnyílt. Azt jelentette, hogy ki bírok állni egy nagy színházban, egy szál kardra. Ez rendkívüli szerep és úgy is gondolom, hogy vannak ilyen rendkívüli szerepek, és meg bírok mérkőzni egy ilyen nagy szereppel.
Ez nagyon fontos tapasztalás. 
Tehát az ember csak addig lát el, ameddig a feladata engedi, ezért nagyon nagy mázli ekkora szerepeket eljátszani, mert  kényszeríti a színészt arra, hogy nagyobbat lásson, nem lehet vacakolni benne.
Ezer szempont van, ami miatt egy szerep így meg tud tolni egy lelket, és az nekem az volt. A Jágó is ilyen volt, de az még azért nem nagyon adta magát, mert közvetlen előtte voltam műszaki áru- és cipőkereskedő.
A Ruszt-féle összeveszés után én egy pár hónapig foglalkoztam a gondolattal, hogy ezt az egész hobelevancot abbahagyom, képtelenség. Pénzt kellett keresnem, és egy barátom mellé elszegődtem elektronikai termékekkel házalni.

- És ezután jött Jágó és Cyrano.

- ... és a Jágó nem adta magát, a Jágó jelezte azt, hogy az nem így megy öcsi, hogy az ember tegnap még elektronikai izékkel kereskedett, ma meg csak úgy idejön. Nem is tudtam, hogy mi van, nem tudtam, hogy hogy van, tudtam a szöveget, mindent tudtam, csak az egész lelkem nem volt alkalmas. Az alatt a rövid idő alatt elszoktam attól, nem tudtam, mit kell csinálni. Meg ugye nem volt olyan hajde tapasztalatom előtte, mert volt az az egy csonka szegedi év, meg a másik csonka szegedi Független Színpad.
Aztán a végén összejött és jó lett. Akkor kezdtem el megtámogatva lenni a saját szerepeim által. Amennyit kivettek, annyit vissza is adtak energiában, gondolkodásmódban, mindenféle segítségben.

- A Cyranoval elindult Pestre. Négy színház hívta, végül a Víget választotta. Attól nem félt? Végülis addig voltak kudarcok... utána fölmegy a Vígszínházba, ami az ország egyik első színháza volt.

- Igen, de akkor már nagyon el voltam telve magamtól. Tehát akkor nagyon úgy gondoltam, hogy én mindenre képes vagyok. Teljesen természetesnek tartottam és örültem annak, hogy ez a sok pesti ajánlat érkezik. Azért mentem a Vígbe, mert felajánlotta Marton László, hogy a Cyranot fogom játszani a Vígszínházban, ami azért mégiscsak egy nagyon nagyon nagy dolog. Nagyon jól is döntöttem azzal együtt, hogy nem jöttünk össze a Vígszínház meg én. Aztán átmentem a Radnóti Színházhoz. De akkor is úgy gondolom, hogy jól választottam. Annak a nagyon elárult és nagyon bizonytalan főiskolai állapotnak egy kompenzációs pillanata volt, hogy viszont én ott állhatok most a Vígszínház elején, és azt mondhatom, hogy "magamat kigúnyolom ha kell, de ha más mondja, azt nem tűröm el". Ez egy nagy jel vagy helyzet, az eddigiek után. Aztán persze ennek nagyon sok hátulütője volt. A Vígszínház is költözött vissza a sátorból, ezerféle helykeresősdi folyt ottan, nekem akkor született meg a fiam. Nem sikerült kommunikálni, nem sikerült beszélgetni, nem sikerült - semmi se sikerült.
Volt a következő évben egy Ivanov, amit én nagyon szerettem, noha tudtam, hogy nagyon rossz vagyok benne, nagyon, kivéve az utolsó négy előadást. Nem is ért meg sokat, össze is vesztem akkor mindenkivel a Vígszínházban, mert nem értettem egyet azzal, amit mondtak. Nem tudtam, hogy hogyan kell, ezt meg is mondtam Horvainak, aki rendezte: "én nem tudom, hogy hogy kell Tanár úr, de így biztos, hogy nem jó". Nahát, ebből borzasztó nagy kalamajka volt, hogy én hogy jövök ahhoz, hogy ilyeneket mondjak.

- Ilyen összeveszős fajta, egyébként?

- Nem, alapvetően nem vagyok összeveszős fajta. Vannak bizonyos helyzetek, ahol nem jut eszembe a tárgyaló mondat. Nem jut eszembe, annyira eltölt az adott pillanatban, hogy ez nem jó, hogy képtelen vagyok diplomatikus lenni. Most már azért nagyon ritka, megnyugodtam, lecsillapultam vagy 'szélesebb folyású víz' lettem, ha úgy tetszik. Nincs ez az erőszakos nekem van igazam, különben fölborítom az asztalt hangulat. De voltak helyzetek, amikor nem tudtam másképp viselkedni. Tényleg igyekeztem rájönni arra, hogyan tudnánk együttműködni, de nem sikerült.

- Ha visszatekint az elmúlt időszakra, játszott ezer szerepet. Mi az, amit kiemelne, ami meghatározó volt? Említettük a Cyrano-t.

- Az volt az első. Az azért nagy dolog, mert kaput nyitott mindarra a többi sokra. De igazságtalan lennék bárkivel - úgy értem, a szerepek közül -, hogyha elkezdenék akár példálózva fölsorolni.

- Magának van egy jó szokása, beszélgettünk már. Valahogy az az ember érzése, hogy a múltat szereti lezárni.

- Nem. Az elmúlt években, miután sok évtizedet töltöttem azzal, hogy a múltat negatíve izélgettem magamban, - akár a tegnapot, az elmúlt évet, akár egy elmúlt kapcsolatot, akár egy elmúlt munkaviszonyt ami sikertelen volt -, szanaszét voltam képes analizálni magam. Hogy de miért úgy alakult és miért, és miért nem úgy sikerült ahogy én szerettem volna, és miért ilyen igazságtalan az élet, a világ, a nő aki elhagy, minden létező helyzet. Miután ezt elég hosszú ideig csináltam rájöttem, hogy ez nem jó. Nem jó terv ami mentén haladok, merthogy sehova se vezet.

Jelentős külső segítséget kaptam a gondolkodásmódban, mert akkor ismerkedtem meg Hamvas Béla nevű úr gondolatvilágával, az ő gondolatai mentén azzal, hogy más is létezik, mint az ember 'önrinyája'. Ezt most nem tudom szebben fogalmazni, magamban is így hívom - ennyi szolgáljon mentségemre. Amikor rajtakapom magam az önrinyán, akkor szólnom kell magamnak, hogy ez, az. Elkezdtem megpróbálni megváltozni. Ennek nagyon sok éve és mindig azt hittem, hogy 'aha', de nem. Most már tudom, hogy ez valami egész reménytelen dolog, vagy nem is az, hogy reménytelen, csak olyan apránként halad, annyira picinykét tudja csak az ember saját magát megváltoztatni, hogy szinte alig van benne siker. Mégis tök jó út, ha képes az ember ezeket a saját magában leledző rossz erőket megnevezni, vagy egyáltalán látni.
Azért van ez az egész múlttal való érdektelenségem, mert sehova nem vezetett az, amikor azokat a vacakolásokat és önfényezéseket végeztem, hogy pedig én annyira jó fej voltam, pedig én mindent megtettem, pedig én így, meg amúgy... és akkor mégsem, mégsem, mégsem, ez sehova nem vitt. Viszont a 'most'-ot, azt tudom szerelni, még egy kicsit a holnapot is. Ennél messzebb egyáltalán nem látok.

- Nem hiányzik a múltból ez, meg ez, meg emez?

- Ez mind itt van, csak hogy is mondjam nem törődök vele. Mondjuk könnyű úgy nem törődni vele, hogy ilyen szerencsésen alakult az elmúlt tíz év. Úgy persze könnyű nem törődni vele, és szoktam is magamnak ezt az elméleti kérdést föltenni, hogy képes lennék-e erre, hogyha nem lenne itt ez a sok siker.

- Meg hát dokumentálva van az élete. Filmekben, színházban.

- Dehogy, az nem az életem dokumentációja, azoknak a pillanatoknak a dokumentálása, annak semmi, de semmi köze. Az már nem is érdekes egyáltalán. Az már tegnap se volt érdekes.

- Ennyire szétválasztódik?

- Nem, az lehullik. Szoktuk mondani, hisz mindannyian tudjuk, akik repertoár színházban játszunk, hogy nem lehet visszaidézni a tegnapi előadás jól sikerült pillanatait. Ugye, nagyon hajlamos rá az ember: tegnap az annyira jó volt, amikor ránéztem Adélra, és akkor megfogtam a kezét, meg így, meg úgy. Ma megpróbálom ugyanazt megcsinálni, és egy üresség lesz helyette, egy téveszme, és már rég elszállt az adott este, mert azon gondolkozok, hogy miért nem olyan jó ez, mint tegnap volt, elment vele öt perc. Természetesen a nézők nem szenvednek hiányt ezalatt, de ugyanakkor mégis. Ma történhetett volna valami más, de azt nem engedtem történni, mert azt próbáltam fölidézni, ami tegnap történt. Ez egy csapda. Ezt ki lehet kerülni, meg lehet próbálni kikerülni. Gyakran nem sikerül, de ez például egy tettenérhető helye annak, ahol értelmezni tudom azt, hogy miért nem érdekes a tegnap.

- Ez a színészi léte. Dehát az, hogy tegnap mit csinált, arra fölépül a ma, és föl fog épülni a holnap.

- Fölépül ez akkor is, ha nem piszkálom a tegnapot, fölépül az mindenképpen. Viszont, ha ma nem nyitom ki a szemem, amikor az erdőben kint futok, akkor fölösleges volt kijönni. Ha azzal eszem magam, hogy mit kell csinálnom majd délután négykor, vagy mit csináltam tegnap, milyen kár, hogy... - ez úgyis óhatatlan. Természetesen az ember időben él, és az időbelisége azt jelenti, hogy bizonyos összefüggései és horgai a múltban és jövőben óhatatlanul vannak. Csak azt akarom elérni, hogy amikor vagyok valahol, például itt most beszélgetünk ennél a barna izével leborított asztalnál, akkor itt legyek. Ez nem olyan egyszerű, pedig, ha néha-néha az embernek sikerül elérni azt, hogy ott van, akkor az több, mint hogyha csak túlesne valamin, és a fél idegrendszerével az előző mákosrétesen vacakolna, a másik fél idegrendszerével pedig az esti előadáson vacakolna. Mert akkor itt mennyi marad? Semennyi se. Tehát nem bírok arra válaszolni, amit kérdez. Nem azzal foglalkozom, megpróbálok az iránt érdeklődni, ami van. Lehet, hogy ez rém egyszerűnek, vagy banálisnak hangzik, pedig ez tök jó.

- Közben elmegy futni, közben motorozik, ami nyilván legalább annyira egyfajta része az életének. Hiszen amikor belép a Rádióba, akkor hatalmas bukósisakkal lép be. Ez is része az életének?

- Ez a motorozás ez valahogy kezd egészen mitikus alakot ölteni, pedig nem. Ez egy robogócska, gyönyörű kis piros.

- Én csak a bukósisakját láttam.

- A bukósisakok mind ekkorák, nincsenek kisebb bukósisakok, és a motorozás az praktikum. Aztán persze örömmé is válik. Örömmé válik, mert el lehet menni a hosszú, kígyózó autósorok mellett. Örömmé válik, mert nem kell a parkolással annyit kínlódni. Örömmé válik, mert az ember kinn van a levegőn és jó az idő - ha jó az idő. Örömmé válik, hogy nem esik el az esőben hazafelé este az ívlámpák fénye alatt - mind-mind örömmé válik, de ez praktikumnak indult. Amikor a környező utcákat elkezdték díszburkolatozni és sétálóutcásítani,  akkor föladtam a szükségesnél több autózást. Van benne némi környezetvédelem, pontosan negyedannyit fogyaszt a robogóm, mint az autóm. Van benne pénzspórolás, ez is nagyon klassz dolog. Ilyen értelemben ez egy véletlen és szerencsés beérkezés. Nem voltam sose motoros csávó, talán valamennyire sikerült képet adni a huszonhat éves gyerekről. Akkor kellett volna motorozni, amikor főiskolás voltam, nem? Ehelyett báván álltam, görcsölő gyomorral, patakokban folyt a veríték a hátamon. Akkor eszembe se jutott motorozni, féltem volna. Most már nem félek annyira és föl mertem ülni rá.
A futás, az is egy beérkezés. Mondta a kardiológus, hogy ha nem akar állandóan gyógyszert szedni a magas vérnyomása miatt, akkor próbálja meg, hogy elmegy hetente négyszer futni. Kérem tisztelettel, elmegyek négyszer futni. Közben megszerettem a futást. Közben olyan élmények érnek, mint amit most fölidéztem, hogy az ember kint van reggel a napsütötte erdei úton... Hát mikor megy ki feleslegesen, ok nélkül egy felnőtt ember a napsütötte erdei útra? Ha összeszedi magát. Nekem naponta ki kell menni. Tele van véletlenekkel ilyen értelemben az életem.

Mint mondta, messze nem logikus, hogy az ember a száraz jog után odamegy egy ilyen érzelmileg dús izébe, mint a színészet. De azáltal, hogy ezt például engedtem megtörténni - elég nagy szerencsém volt, mert aztán bátornak nem mondhatom magam abban az időben, inkább csak úgy adódott, hogy ez végül is sikerült -, ezáltal így az engedősdi, hogy 'na engedjem hozzám az eseményeket mondám', ez klassz dologgá vált.
Amikor nekiállok valami tervet kovácsolni, hogy így, meg úgy, amúgy legyen, abból mindig országos katasztrófák származnak. De ha megpróbálok azon lenni, hogy mi fog történni ma, körülbelül merre mennek a dolgok, akkor jó fele mennek a dolgok.

Ezt írja egyébként Peter Brook, a híres maga az összes Oscar-díjával, hogy ő valahol Afganisztánban vagy hol a ménküben járt nagyon experimentális utakra színház ügyben, és beszélgetett valami bölccsel, és megpróbált a perzsa vagy iráni bölcs képi szavai mentén fogalmazni. Ültek a szőnyegeken, valami földes szobában, - ezt már csak én képzelem hozzá, gondolom így volt -, és a bölcs, aki valóságos guru volt, nagy jelentőséggel mondta neki: "- Az én házamban nagyon sok ajtó van. A falak mögött furcsa zajokat hallok és nem tudom, hogy melyik ajtó..."
... és annyira röhögött magán a híres Peter Brook, hogy ő milyen egy marha, hogy mennyire konkrét tud lenni az élet, természetesen. Ő írta: "Hogyha nem rugdosom az ajtókat, akkor azok kinyílnak. Ha nem erőszakoskodok a válaszokkal, megérkeznek."
Megpróbálom ezt engedni. Nehéz, tényleg nehéz, mert arra vagyok kondicionálva mint mindannyian, hogy feladatok vannak, világ van, helyzetek előállnak és azokban állást kell foglalni, dönteni kell és megoldani kell - és hát én igyekszem minél kevesebbet megoldani.

Mi az, ami ebben a legnagyobb felfedezés volt? Hogy az egyik legerősebb ilyen démon, amivel küzdenem kellett negyven-ötven évig, az például a megfelelés vágy. Úgy voltam nevelve, vagy úgy alakultam, olyanok voltak az alapképleteim, az alap processzoraim úgy voltak beállítva, hogy igyekezzek elérni mindenféle emberek rokonszenvét, mert akkor lesz nekem jó. Hosszú, hosszú ideig, a mai napig tartó folyamat ettől megválni, mint motivációs erőtől.

- Mikor felel meg egy színész, vagy kinek akar megfelelni? Merthogy ez sokoldalú lehet, meg akar felelni gondolom önmagának, meg akar felelni a nézőnek, meg akar felelni a rendezőnek, a kollégának, melyik a legfontosabb?

- Ugye, valamilyennek olvassa az ember azt az alakot, az egy szempont. Egy csomó szempontot mond a rendezés ugyanarról az alakról és annak a kapcsolódásairól, a cselekvéseiről, hogy mit akar csinálni abban a színdarabban. Akkor - amiről az elején beszélgettünk -, ha szerencsésen alakul egy színházi ízlés, valamennyire hallgatok rá. Nem száz százalékban - mert tudom, hogy nem, nagyon sok segítségre szorulok. Akkor körülbelül optimálisan meg tudom rajzolni, hogy hol, mi történik vele, és ez meg az a megoldása van rá, és akkor vagy nevetnek, vagy sírnak.

- Maga látja, hogy ott ülök az első sorban vagy a másodikban, hogy én mit szeretnék magától elvárni?

- Igen, mert ez a foglalkozásom. Ha orvos lennék, akkor tudnám, hogy mit kell megoperálnom magán ahhoz, hogy maga jól érezze magát. Ugyanez. Maga rádiós és tudja, hogy mit kell kérdezni tőlem ahhoz, ami remélhetőleg érdekli a nézőket és ugyanakkor érdekli magát is. Még az se árt, ha engem is érdekel, hogy miről beszélgetünk. Ez ugyanaz. Nem mindig egy euforikus utazás, sőt. Mindig érzékelhető, hogy mit kell csinálni.
Amikor jól össze vagyunk szokva... például Szombathy Gyuszival, akivel nagyon sok színdarabban játszottunk. Gyuszival tudunk rettenetesen jól labdázni azzal, hogy ez ma nem megy, ez ma jobban megy, hol lehet kitartani, hol lehet még... Gyuszinak elképesztő antennái vannak kifele.

A szabadság-faktor amit mondtam, az nem elsősorban ide vonatkozott, hanem a hétköznapokban megteremthető szabadságra. Tehát, hogyan lehet ebben a rendkívül elsúlyosbodott világban ami körülvesz, hogyan lehet ép elmével lenni. Nekem ez ugyanúgy hobbim, mint a különböző lelkialkatok közti utazgatás. Mert az idő múlásával minél jobban érzem magam, annál jobban látom, hogy milyen nehéz ez. Milyen erős hatásoknak van kitéve az ember csak azáltal, hogy közlekedik. Jean Paul Sartre egyenesen azt írta, hogy "a pokol a többi ember". Jó, hogy egy súlyos egzitencialista volt és nem egy ezoterikus gondolkodás, de azért a busszon az ember időnként hajlamos komolyan venni ezt a mondatot. Hogy hogyan tud az ember szabad lenni?

- Ráadásul a maga szabadsága az egy elég érdekes szabadság lehet, mert van egy arca, amit ismernek. Hogyan lehet, egy más közegben, egy villamoson, bárhol, szabad ember?

- Az az arcom, amelyet ismernek, az is a szabad ember arca. Nekem szerencsém van ilyen szempontból. Nem is tudom, ma hanyadszor mondom, hogy szerencsém van. Közben átsuhant egy gondolat, hogy vajon, ha az ember erről beszél, nem árulja-e el, de azt hiszem, nem. Mert ugye ezek rejtélyes dolgok... számomra az élet, mint törekvési színtér az annyira rejtélyes és érdekes dolog pont azért, mert ilyenekkel lehet bíbelni benne.
Tehát szintén amit már jóval korábban említettem, az önmagamban felismert rossz tulajdonságaimtól ő hozzájuk képest, hogyan tudok szabad lenni. Hogyan ne engedjem meg, hogy a hiúságom erőszakoskodjon velem. Ami persze, azért nem egyszerű. Mindenkiben - én úgy tapasztalom -, a hiúság nagyon erős motiváció. Olyan, mint a félelem, vagy a megfelelni vágyás. Ez a három példa, amit mondtam, ez egy hadsereg ám! Ez a három izé, ezekkel megvívni... hogy a mi beszélgetésünkben, vagy este, vagy amikor az ember bárkivel találkozik, ne azzal foglalkozzon, hogy...

Csapongok egy kicsit, de nem baj. Amikor bemegy az ember a kórházba meglátogatni valakit, az első kérdés után, hogy "Hogy vagy?" ott van egy nyögés. "Jaj, ne is mondd, képzeld, én most voltam fogorvosnál" - és mindannyian, mindig, minden helyzetben azt mondjuk, hogy nekünk milyen nagy bajaink vannak. Rettentő nehéz a másik emberre odafigyelni. Ez azért van, mert miránk nagyon kevéssé van figyelve. Tehát a legelső kis pillanatban, amikor az ember lehetőségét érzi - mint most például milyen szerencsém van, hogy egy egész rádióban beszélhetek ezekről a dolgokról -, az ember elkezdi ontani magából... Ha megkérdezünk bárkit, az első nénit, aki kijön a trafikból, hogy "Hogyhogy ezt a kardigánt vette föl Marika néni?" - "Haj..." ...és már mondja, mert annyira ki van az ember éhezve a figyelemre. Nagyon nehéz ezt megpróbálni oda adni, tehát figyelni egy másik emberre. Ez is egy nagy törekvés.

- Igen. Magának nagyon könnyű. A szerepeiben ezeket oda bírja adni.

- Így van, erre használom a szerepeimet. Részben arra, hogy egy adott ember, aki oda van írva, az elmondhassa önmagát és a nézők ezt fölismerhessék. Részben arra, hogy egy adott ember, aki oda van írva fölcsipegethessen, fölszedhessen, összegyűjthessen más embereket, akik szintén oda vannak írva köré. Életeket lehet így összegyűjteni. Tulajdonképpen olyan spórolós, mert három óra elég hozzá esténként, azért nagyon klassz ez.

A beszélgetés meghallgatható:
http://www.mr1-kossuth.hu/archivum/szervet-tibor-2010-az-oromok-eve-volt....html
Az elhangzott műsor alapján a szöveget lejegyezte: Baráth Mari
Fotó: Tolmár Fanni, Baráth Mari, Miskolci Nemzeti Színház