Makrai Sonja: Tonnákat kell megmozgatnunk
Beszélgetés Szervét Tiborral a színészi végletekről,
a rendezésről és a múltba tekintésről

Magyar Nemzet, 2010.07.09. p.15.

Nem megszokott módon indult Szervét Tibor színészi karrierje: jogászként végzett, majd huszonhat évesen gondolt egyet, és jelentkezett a színművészeti főiskolára. Játszott Szegeden, a Ruszt József-féle Független Színpadon, Miskolcon, a Vígszínházban, 1997 óta a Radnóti Színház tagja. Csaknem huszonöt éves pályafutás után Szervét Tibor idén márciusában átvehette a Magyar Köztársaság érdemes művésze díjat.

- A Thália Színházban a múlt héten bemutatott Romantikus komédiában ön játssza Jason Carmichaelt, a főszereplő vígjátékírót. Hogy jött ez a felkérés?

– A Beszélő fejek második része után Zimányi Zsófia, a Thália Színház igazgatója egy újabb darabötlettel, Bernarde Slade A férfi, akit szeretek című vígjátékával keresett meg.
Rövid habozás után mondtam igent, elég sok feladat gyűlt össze ebben a szezonban. Bálint András, akit a rendezésre kért fel, szívesen tett eleget a kérésnek, egy feltétellel. A szerzőnek egy másik darabját, a Romantikus komédiát rendezné meg, amely egy komoly szerelmi háromszög történet. A középpontban az író áll, akit két nő szeret. Olyan előadás ez is, amelyre rá kell szórni egy adag csillámport, hogy mindenki tudja, ez nem a való élet, csak annak égi mása.

– Az elmúlt évadban egyszerre játszotta el a Madách Színház Monty Python-adaptációjában, a Spamalotban Arthur királyt, a Tháliában Alan Bennett Beszélő fejek II. című darabjában pedig egy retardált, az édesanyjával élő középkorú férfit. Hogy képes egy színész egyszerre két ilyen, egymástól eltérő figurának megfelelni?

– Jó, hogy a szerepeken keresztül ennyiféle emberrel találkozhatok. Ez a két előadás, mondhatni, a színészi számegyenes két végpontja. Szerencsének tartom, hogy bejárhatom ezt a távolságot. A színészet legnagyobb adománya számomra, ha ilyen nagy spektrumon mozoghatok.

– Nem Arthur király az első énekesi feladat az életében.

– Visszatérő motívum. Az első Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének Bóni grófja volt Miskolcon. Játszottam a Vígszínházban, a Mágnás Miskában Baracs Istvánt, amely nagy megterhelés volt. Kemény tenor szerep. Nagyszerű énektanárom volt a főiskolán: Sőtér Magda. Most az ő lányánál tanulok.

– Több éve, hogy rendezőként is megméretett jó néhány darabban. A színész és a rendező hogy különül el önben?

– Amikor instruálok, akkor is színészi tapasztalataimból építkeztem. De szeretem, hogy rendezőként egy egész előadásért vállalhatok felelősséget, ez azonban csak akkor működik, ha van elég időm felkészülni az ilyen feladatokra.

– Filmes munkákkal eddig nem halmozták el. Csupán Herendi Gábor három filmjében (Valami Amerika 1–2., Magyar vándor) játszott. Bánja?

– Cseppet sem. Nem érdekel, hogy milyen műfajban játszom éppen. A legfontosabb, hogy a munka megfeleljen a saját ízlésemnek.

– Több ízben nyilatkozta, hogy nem múltba néző típus. Ebben szerepe van az olyan szakmai ellentéteknek, mint a Ruszt-féle Független Színpaddal való szakítás, vagy a Vígszínházból való távozása?

– Nehezen kezelhető szakmai és magánéleti fordulatok nekem is voltak, vannak az életemben. Egy idő után arra eszméltem: bénítóan hatnak rám. Ma már igyekszem konzekvensen kizárni, hogy elmúlt dolgokon bánkódjak. Évek hosszú munkája alatt tonnákat kell megmozgatnunk, ahhoz, hogy formálódjanak a dolgok magunkban. Nehéz levetkőzni személyiségünk negatív hordalékait, de ki kell szeretnünk belőlük. Sokáig eltakarták előlem egy könnyebb, emberibb élet lehetőségét, ahol nem kell nyerni vagy megfelelni.

– Pályafutása alatt melyik szerepeire tekint mérföldkőként?

– A Miskolci Nemzeti Színházban eljátszott Cyrano volt az első jel, hogy járhatom ezt az utat. Bizonyos pontig állandóan fel kell tennem magamnak a kérdést: jól teszem a dolgom? Aztán el kell dobni a gyeplőt, hogy a szerep szabaddá válhasson. Ilyen szabadságot adó szerep volt Asztrov a Ványa bácsiban, Tomao Nicomaco az Anconai szerelmesekben vagy Pirandello IV. Henrikje is, amely addig ismeretlen energiákat mozgatott meg bennem.

– Idén átvehette a Magyar Köztársaság érdemes művésze elismerést. Egy ilyen visszaigazolás mit változtat az emberen?

– Sajátos foglalkozás a miénk, hiszen kívülről sosem látjuk a saját munkánkat. Így aztán egy-egy elismerés azt jelzi, jó úton haladunk.

http://www.mno.hu/portal/723812?searchtext=szervét tibor
Fotó: Miskolci Nemzeti Színház, Radnóti színház, Áfonya és videó