Bóta Gábor: November
Pepita Magazin - Tartalom, 2010/11. p.3.

"A címlapon szereplő Szervét Tibor ritka jó formában van. Szétkapkodják.
Öt teátrumban is játszik.
Szakmai otthonán, a Radnótin kívül a Tháliában, a Budapesti Kamarában, a Madáchban és a Pinceszínházban is fellép.

Színészi palettája pedig igen széles.
A Tháliában például monológot ad elő és bulvárdarabban komédiázik, a Madáchban - tőle szokatlanul - musical főszerepében parádézik, a Radnótiban rideg, számító üzletemberként éppúgy láthatjuk, mint öregedő kujonként.

Karbantartja magát fizikailag és lelkileg egyaránt, fogékony az újra, és még megfelelő lehetőségeket is kap. Ritka kivétel a mai, sirámokról hangos színházi világban."

* * * * *

Szalkai Tamás: Szervét Tibor: Hős akartam lenni
"Bolond, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be!"

Pepita Magazin - Életút, 2010/11. p.4-7.

- Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem jogi karán végzett, mégsem a jogászok, hanem a színészek számát gyarapítja. Miért nem lett önből bíró, ügyész, esetleg ügyvéd?

- Hős akartam lenni. Kamaszkorom regények bűvöletében telt. A Monte Cristo grófja, az indiánregények, a Verne-művek, Szerb Antal írásai mind-mind azt erősítették bennem, hogy az embernek valami nagy dologra kell föltennie az életét, az egyetem után pedig ez valahogy nem látszott a horizonton. Elvégeztem ugyan becsülettel, igyekeztem jól tanulni, de a Nagy Nyíl nem arra mutatott. A másik része pedig az a dolognak, hogy akkoriban megismerkedtem egy csodálatos lánnyal, aki történetesen színésznő volt. És úgy éreztem, hogy ahol ilyen helyes nők teremnek, ott az én helyem is. Felvételiztem hát a színművészetire, kirúgtak, újra felvételiztem, újra kirúgtak. Harmadszorra aztán sikerrel jártam...

- Míg a sikertelen felvételik zajlottak, hasznosította a jogi diplomáját?

- Volt olyan állásom, amely jogi diplomát igényelt - egy ingatlankezelő vállalatnál voltam csoportvezető -, az előtt pedig, de már a jogi diploma megszerzése után voltam ablakpucoló is. Aztán egy évig Veszprémben statisztaként dolgoztam, mert reméltem, hogy így könnyebben utat találok a főiskolára.

- A szülei nem tartották őrültségnek, amikor a jogi pálya helyett a színészetet választotta?

- Az én jó anyukám, aki nagyon-nagyon félt a pályaváltásomtól, valahogy felül tudott emelkedni a félelmén, és támogatott engem. Nem is tudom érzékeltetni, mekkora hatalmas hőstett volt ez a részéről. A baráti köröm is támogatott, azt kell mondanom, hogy sokunknak volt az álma akkoriban, hogy egy huszáros tempóval kilépjünk a konvenciókból, és elhagyjuk a polgári lét jól belátható vágányát. Ma már látom, mekkora szerencsével alakultak a dolgok, de ezt is csak ma látom igazán, hogy annak idején mekkora kockázatot vállaltam. Könnyedén alakulhatott volna rosszul is az életem, hiszen bőven volt esély arra is, hogy tehetségtelenül, bénán, hülyén, elrontva alakul ez az egész. Nagyon nagy kegyelem, hogy mégsem így lett.

- A Színművészeti Főiskola után hátat fordított Budapestnek, és vidékre ment. Miért?

- Nem volt ebben semmiféle tudatosság, ott kaptam szerződést. Először Szegedre mentem, Ruszt József hívott, utána megalakult a Független Színpad, majd rettentően összevesztem mindenkivel - újabb kegyelmi pillanat -, egy ilyen viharos, ordítozásba torkolló telefonbeszélgetésemnek fültanúja volt Galgóczi Jutka, a Miskolci Színház főrendezője. Ő azt mondta nekem: "na, most akkor gyere!". Mentem tehát Miskolcra, ahol elkezdődhetett a felnőtté válás - legalábbis szakmai értelemben.

- Kinek köszönhetően?

- A szerepeknek köszönhetően. A munka, a sok munka nagyon jót tesz. Átalakítja az embert. Rám került az a teher, ami alatt a pálma elkezdhetett nőni. A Jágóval indult, majd a Bóni gróffal és Cyranóval folytatódott, utána pár táncoskomikus szerep jött. Később Hamlet lehettem, majd Vladimir - vagy Estragon, hirtelen nem emlékszem - Beckett Godot-ra várva című színdarabjában. Elképesztően sok és jó munkám akadt Miskolcon, ezektől pedig mind az önbecsülésem, mind az anyagi helyzetem sokat javult.

- Miért hagyta ott mégis Miskolcot?

- Egyrészt azért, mert megszületett a fiam, és az édesanyjának esze ágában sem volt leköltözni Miskolcra, másrészt pedig több budapesti színháztól is ajánlatot kaptam. Még így is haboztam, de egy barátom a következőket mondta nekem: "idén hívnak négyen, jövőre már csak ketten lesznek, aztán egy marad, végül pedig senki". Tulajdonképpen még ez sem győzött meg teljesen, azonban egy belső sugallat azt mondta, hogy a jóisten valószínüleg nem úgy akar engem maradásra bírni Miskolcon, hogy négy ajánlat is érkezik közben Budapestről.

- Miért pont a Vígszínház mellett döntött?

- Nem akartam újra tanítvány lenni. A Vígszínház nagy múltú, gyönyörű színház, nem volt oda semmilyen előkötődésem, és a Cyranót játszhattam első szerepként. Alapvetően pedig a szerep dönt egy szerződésnél - meg persze a fizetés. Ezek mutatják, hogy egy adott igazgató hova sorolja az embert. A Cyrano pedig kivételes szerep, rendkívüli alak, legyőz száz vívót, költő, akinek szellemétől a nők elalélnak, de ronda és tele van problémával; feszült, érdekes, gyönyörű. Nagy hősöket ritkán lehet játszani, mert még a színházi irodalomban is kevés van belőlük.

- Számos filmszerepben láthattuk már, többször külföldi, idegen nyelvű produkciókban. Nem gondolkodott még el azon időnként, hogy külföldön kezd filmes karrierbe?

- A "számos" az adott esetben jelentse azt, hogy "néhány". Az a szerencsém, hogy találkoztam Herendi Gáborral, és olyan filmekben játszhattam, mint a Valami Amerika és a Magyar vándor. A külföldi filmekben pedig többnyire csak epizódszerepeim voltak, melyek egy-két mondatra szorítkoztak. Külföldi színészi pályára nem aspirálok, ahhoz nagyon jól kellene tudnom angolul. Mert hiába beszélem ugyan a nyelvet, legalább négyszer ilyen jól kéne tudnom, ha játszani akarnék, mondjuk Angliában. Meg aztán belül sem éreztem elegendő késztetést arra, hogy külföldön dolgozzak. Szívesen élnék valameddig hol itt, hol ott, de nem kell nekem ahhoz feltétlenül színésznek lennem.

- A világnak mely részén tudná elképzelni az életét?

- Angliában, illetve valahol délen, Olaszországban, vagy mondjuk Görögországban.

- A Rém rendes család Budapesten fogadtatása elmaradt a várttól. Mennyire élte meg kudarcként ezt?

- Mi, színészek a gyártási oldalon vagyunk. A marketing, a nézettség és a közönségkapcsolati rész semmilyen módon nem a mi dolgunk. A mienk az, hogy megtanuljuk a szerepet, eljátsszuk ambíciónk, képességünk és szeretetünk legjavát adva, a többi pedig olyan, mint Kosztolányi Menj, kisgyerek című verse. A költő sem tudja, hogy az ő lelkéből, véréből, idegrendszeréből született gyerekek, a versecskék az egyes emberek szívében, lelkében milyen visszhangot vernek.

- Hogyan választották ki a szerepre?

- Maga a kiválasztás volt a legnagyobb siker, mert itt volt az amerikai stáb java. Az operatőr, az egyik író és a szereposztó igazgatónő is ideutazott az eredeti sorozat alkotói közül. Egy csomó színészt megnéztek, és engem találtak alkalmasnak a szerepre. Ez nagyon meglepett, főleg azért, mert nincs vígjátéki, pláne televíziós vígjátéki tapasztalatom.

- Mennyiben más egy amerikai stáb, mint egy magyar?


- Az amerikaiak hallatlanul segítőkészek. Az első néhány epizód felvételénél jelen voltak, nagyon-nagyon jó volt velük dolgozni. Pont azt a nyelvet beszélték, amit én szeretek. Egészséges, használható instrukciókat adtak, és boldogok voltak, ha sikerült egy-egy poén vagy jelenet. Energia, lendület, ambíció volt bennük, amikor pedig elmentek, ez sajnos jobbára elment velük együtt.

- Már majdnem másfél évtizede a Radnóti Színház művésze. Lehet azt mondani, hogy ott igazi otthonra lelt?

- Inkább azt lehet mondani, hogy mi a Radnótival igazi jó házaságot kötöttünk, sok szépséggel és megoldható konfliktusokkal, amelyek tökéletesen természetesek egy ilyen hosszú együttutazás során. Igen, nagyon klassz házasság ez a Radnótival.

- Melyik díjára a legbüszkébb a sok közül?

- Az idén megkapott Érdemes Művész-díjam nyilván előkelő helyen áll a sorban, hiszen mégiscsak állami kitüntetés, ráadásul azok között is jelentős. De a közönségdíjaim talán még ennél is többet jelentenek nekem, hiszen a színész ritkán kap annyira direkt visszajelzéseket, mint amilyen egy közönségdíj. Az előadás végén ugyan felhangzik a taps, de az lényegében egy metakommunikatív érzet, egy sacc, hogy a nézők hogyan érezték magukat aznap este. Viszont az, hogy az évad végén kap az ember egy csomó szavazatot, hogy a nézők őt nyilvánítják a legkedvesebb színészüknek - az egészen más, sokkal mélyebb.

- Szerencsésnek érzi magát?

- Lehet, hogy furán hangzik, de azt a sok kérdést és problémát tartom a leginkább a szerencsémnek, amelyek terelgetnek az életemben. Meg a gondolataimban. Hogy felismerések jönnek létre az önismeret, az emberismeret és az önmegváltoztatás fontosságáról, belső módszerek ezek gyakorlására. Ráadásul ez a belső világ, egy emberi életnek ez a hallatlanul bonyolult és nehéz milyensége engem roppantul érdekel. Rengeteg butaság, tévedés és mellékút, sőt rossz döntés őserdeje állt az utamba, míg elértem odáig, hogy ma már a szembejövő problémákban nem az akadályt, hanem a megoldandó feladványt lássam - sőt néha képes vagyok örömmel fogadni -, amelyet a bennem harminc-negyven év alatt felhalmozódott tapasztalat, energia segít kezelni. Nem az az érdekes, hogy ki miatt történt ez vagy az a rossz, hanem hogy a saját tulajdonságaink közül melyik van ellenünk. Hiúság, félelem, önhittség, megfelelni vágyás, és a többi. Nagy figyelmet, nagy empátiát igényel a felderítésükre irányuló folyamat. Én sokminden vagyok, de bátor a legkevésbé, tehát igyekszem felismerni a félelmeimet és fülön csípni őket. Kiteszem őket magam elé, és megmondom nekik, hogy "titeket nem választalak a lehetséges megoldások közül, tehát ti most szépen menjetek innek". Vagy valami ilyesmi...

- Ez olyasmi, mint a felfedezők, az űrhajósok atttitűdje, akik az ismeretlenbe utaznak, ám ehhez ki kell magukból irtani a félelmet, hiszen azzal együtt soha nem érhetnék el a céljukat...

- Igen... Egy időben például azzal léptem be a kedvenc bioboltomba, főleg ha motorosruhában, bukósisakban érkeztem, hgoy "csókolom, jöttem, hogy megnézzem, mi újság az önök bolygóján". Egy pár hónappal később, miután e mondat már többször is elhagyta a számat, rájöttem, hogy ez így van, ezt komolyan is gondolom: eljöttem megkukkantani, hogy mi újság ezen a bolygón...

- A biobolt és az egészséges életmód fontos?

- Nagyon. Részben hiúság, részben szakmai követelmény, hiszen szükség van a testemre. Nem mintha másnak nem lenne szüksége rá, de egy színésznek mégis munkaeszköze a teste. Azért is szoktam le a cigarettáról, mert rájöttem, hogy nem tehetek meg mindent a saját szervezetemmel. Szabad akarattal el lehet szívni tizennyolc szál cigarettát egy esti borozgatásos beszélgetés alatt, de másnap - tudom, hogy képzavar, de kifejező - nem tudok a tüdőm szemébe nézni. És miután erre rájöttem, szépen, fokozatosan sikerült kiűznöm magamból a dohányzás ördögét. Hiszen köteles vagyok gondját viselni a rám bízott testnek. A testedzés ilyen módon mindenre való, ráadásul a léleknek is jó. Nagyon örülök, hogy cseppenként ugyan, de negyvenéves korom környékén megérkezett az életembe a testmozgás és a test edzésére vonatkozó igény. Olyan vagyok, mint a Száz év magány Aureliano Buendía ezredese, aki tudja, hogy egy napon meghal, de egészen addig a napig halhatatlan. Tehát azt csinálhatok, amit akarok, akkor viszont miért ne csináljak jót? Ahogy József Attila mondta "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis." Vagy ha megenged egy utolsó idézetet az általam mérhetetlenül tisztelt Hamvas Bélától: "Bolond, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be!"

http://www.pepitamagazin.com
Fotó: Szerbák Elek