Szervét Tibor színművész a Zárórában [Részletek]
MTV2-Záróra, 2011.05.11.

Rendező: Déri Balázs; szerkesztette: Józsa Márta, Bertha Lívia;
műsorvezető: Veiszer Alinda

Műsorvezető: - A ma esti vendégem nagyon későn lett színész, harminc éves volt, amikor megkapta a diplomáját, de előtte csinált egy másikat, ő ugyanis jogi egyetemre járt. Aztán megjárta Szegedet, Miskolcot, a Vígszínházat, de igazán 1997-ben a Radnóti Színházban talált otthonra.

- Szervét Tibort üdvözölhetem. Szia, örülök, hogy eljöttél. Egy ilyen furcsa kérdés, de te azt tudod, hogy 2008-ban ki kapta a Közönség-díjat? Ezt az évente megszavazott Közönség-díjat, a Radnóti díját?

Szervét Tibor: - Amióta van Közönség-díj, én kaptam a Közönség-díjat. Beugratós kérdés volt?



Műsorvezető: - Nem, 2008-ban [szerk.: 2007-ben] valamiért nem kaptad meg, és ezen gondolkodtam, hogy akkor mi történt.

- Ja, nem, igen. Mert bundára gyanakodott a vezérkar, mert kábé kétszázharminc teljesen egyforma kézírással írt szavazat érkezett egy kupacban, belegyűrve a szavazóládába az én nevemre, és akkor úgy gondolták, hogy ez talán mégsem fedheti a valóságot.

Műsorvezető: - Ez csodálatos. Azért akartam ezt így kérdezni, mert tényleg 2008. feltűnő hiányosság az életrajzodban. 2002-től 2010-ig csak te kaptál Közönség-díjat. Te elgondolkodtál azon, hogy miért, és miért pont 2002-től?

- Ez utóbbira könnyen tudok válaszolni, mert azóta van Közönség-díj. Akkor alapította a Radnóti Színház, akkor találta ki Bálint Andris, hogy legyen egy ilyen. Az elsőnél még nagyon izgultam, mert nagyon szerettem volna én kapni. Azt nem tudom megválaszolni miért, biztos a hiúság nagyon erős faktor. A másik, hogy miért én kapom… hát persze, hogy gondolkoztam rajta. Az egyik lehetséges válaszom az, hogy részben azért, mert nyilván tetszik a közönségnek az, amit én csinálok. De ez még önmagában nem elég, mert akkor is én kaptam a Közönség-díjat, amikor tulajdonképpen alig játszottam, mert szabit kértem a színháztól – és mégis megszavaztak. Akkor úgy gondoltam, egy olyan teória merült föl bennem, hogy esetleg hasonlónak érzékel a közönség önmagához. Szóval, hogy nincs igazán távolság szerintem, legalábbis a magam részéről érzékelem ezt a közlekedésbeli, vagy gondolkodásbeli hasonlóságot, és ezt a hasonlóságot díjazzák szerintem, ennek örülnek.

Műsorvezető: - Na de ez a hasonlóság ez mi? Egy vagy közülünk?

- Igen. Bennem nagyon kevés a nézőktől való távolság, a színház misztikuma mögött való közlekedés. Ezt lehet, hogy kicsit kacifántosan mondom, de tudom, mit beszélek. Tehát nagyon kevéssé vagyok egy „rejtélyes művész”.

Műsorvezető: - Érdekes, hogy ezt mondod, de ez egyébként ez jólesik? Tehát, ha amit te most mondtál, ez a teória igaz, akkor erre törekszel is?

- Nem. Én ilyen vagyok.

Műsorvezető: - Amikor én elgondolkodtam azon, hogy vajon miért 2002-től – és nem tudtam, hogy akkor alapították a Közönség-díjat -, akkor arra gondoltam, hogy összefügghet-e egyébként a Valami Amerikával? Ezt most direkt kérdezem, hogy azért az egy nagy fordulópont abból a szempontból, hogy egy nagy filmes szerep, egy nagyon sikeres vígjáték lett belőle, nagyon sokszor látták sokan. Az neked volt-e egy ilyen fordulópont, vagy éreztél-e valamit, előtte és utána különbséget?

- Hát persze, egy csomó olyan ember is megismert, aki azelőtt nem ismert. A színházbajárók kivételével engem nem ismert senki, úgy értem, az ország széles nyilvánossága. Ahhoz kellett ez a film, kellett ennek a filmnek a sikere, a szerencséssége, a szerencsés csillagzat alatt születettsége. Ez mind nagyon jóleső volt, de fordulópontnak nem nevezném. Volt egy kicsi csúcs, tudod, hát a filmnek van egy piárja, ha ilyen sikeres, akkor eltetőzik ez egy darabig, és aztán ugyanúgy elhull, mintha nem is lett volna.

Műsorvezető: - Igen? Azt gondolod?

- Igen, és jól is van ez így. Az ember nem élhet nyolc éven keresztül egy darab filmnek a népszerűségéből. Nem is kell, hogy éljen, abból éljen.

Műsorvezető: - Nem, nem. Csakhogy azért mégiscsak nagyon sokat vetítik azóta is, szóval ott van.

- Igen, az jó dolog, hogy írtóra eltalálta a nézőket, és nagyon élvezik azóta is, akárhányszor műsorra tűzi a televízió. De az én életemben az csak egy ilyen kis kiemelkedés volt. Akkor úgy megismertek, hogy „maga játszotta a piros sapkást, persze”.

Műsorvezető: - Ühüm, jó, értem amit mondasz. Az a furcsa, hogy az Origo-n adtál egy interjút most, nem olyan régen. Abban azt mondtad, hogy egyébként a filmezésben te bizonytalan vagy, sokkal biztosabb vagy a színházi létezésben. De mi ez a bizonytalanság?

- Sok éve, több, mint húsz éve dolgozom színházban, dolgozom színházi értelemben szerepekkel. Dolgozom színházi gondolkodásmód mentén. Kitalálni, hogy egy alak, akit leírnak az első felvonásban valahogyan, az mit csinál, mi történik vele, milyen interakciói vannak. Mi köze van a többiekhez, mit érez, hogyan kapcsolódik. És erre van hat hét. Ez nagyon dióhéjban a színházi gyártási mechanizmus.

Műsorvezető: - Ez a próbaidőszak.

- Igen. Tehát ez a mi munkamódszerünk. A filmes munkamódszer, pláne a magyar filmes munkakörülmények között, gyökeresen különbözik, mert egyszerűen nincs erre idő. Nincsenek foglalkozásszerű filmszínészek, nincsenek olyanok, hogy azt mondják, hogy január 8-án kapsz egy forgatókönyvet, amit majd júniusban elkezdünk forgatni, és fogjuk forgatni egy évig. Ugyanolyan 95 perces filmről beszélünk. Hanem ehelyett az van, hogy a legeslegutolsó pillanatig gürüzik a rendező, hogy a könyvét elfogadják, hogy arról a hatvan helyről össze tudja gründolni a lóvét, hogy az meglegyen. Amikor megvan, azt mondja, hogy na most tudunk kezdeni június elsején, mert mindenki csak nyáron ér rá, mert a színészek jelentős része dolgozik máshol, mivel nem tud megélni egy film jövedelméből évekig, tehát állandóan kell dolgoznia. Amikor mindenki ráér, akkor elkezdünk dolgozni: ez a végleges fogatókönyv, oda tudjuk adni két héttel korábban, és utána tessék…

Műsorvezető: - Tehát a két hét a baj? Mert az, hogy a rendező mennyit rohangál pénzért, ez rád, mint színészre nincsen hatással.

- Dehogy nincs. Nincs annyi ideje dolgozni a színészekkel. Azt meg is említettem abban az interjúban, hogy Mike Leigh, aki a Titkok és hazugságok című egyik kedvenc filmemet csinálta, az hónapokig próbált előtte. Tehát nem úgy megy az ember a kamerák elé, hogy a saját jó vagy rossz, közhelyes vagy nagyon eredeti, szerencsés vagy kevésbé szerencsés gondolatai vagy ösztönei működnek, hanem föl tud építeni valamit. Van egy reális munkaideje arra, hogy egy alakba bele tudja enni magát.



Műsorvezető: - Ez érdekes, mert amiről beszélsz, az igény az alaposságra. Mielőtt elkezdtük a felvételt, akkor is arról beszéltél, hogy most Bukarestben voltatok az Apacsokkal, és ott is bejárod a teret és ha másmilyen a tér, többször is bejárod, tehát te egy ilyen szorgalmas, alapos színész vagy? És ha ez nincs, akkor az hiányzik?

- A szorgalmasság és az alaposság igen, gondolom, hogy én ez vagyok. Mert az a tapasztalatom, hogy csak így tudok szabad lenni, és ez a szabadság viszont nagyon klassz.

Műsorvezető: - Márminthogy szabad azért, mert bizonyos dolgokra már nem kell odafigyelned, tehát van ami teljesen beépül, és azon belül te kibontakozhatsz szabadon?

- Igen. Akkor történhet bármi. Míg ellenben, ha nem teremtem meg ezeket a stabil dolgokat, hogyha nem űzöm el a saját félelmeimet és a saját bizonytalanságaimat, amikből bőven van, akkor azok a bizonytalanságok elurhodhatnak a munka pillanataiban is. Nem tudok egyszercsak ránézni egy kollégára, vagy a partnerra másként, mert nem vagyok benne biztos, hogy jó helyen vagyok-e.
Egyszer volt ilyen még főiskolás koromban, ott ez egyszer s mindenkorra tisztázódott örökre, hogy nekem milyen ára van a szabadságnak. A Petőfi Helység kalapácsát rendezte Ivánka Csaba, ez egy vizsgaelőadás volt, és a részeges Bagaria uramat játszottam, sebekkel, forradásokkal egy matt alkoholistát, össze-vissza kenve, svácisapkában, mindennel. Valami szerelmi bánatba voltunk, és beültünk Czvetkó Sanyi osztálytársammal egy sörre. Soha nem fogom elfelejteni az élményt. Egy korsó és egy pohár sör volt a fogyasztás, az nem egy eget rengető mennyiség. Majd bementünk – 3-tól volt ez az előadás – és én nem tudom neked leírni azt a poklot, amit az a hetven perc jelentett, mert nem voltam biztos benne, hogy én jövök-e, hogy amikor beszélek, akkor akkor vajon olyat mondok-e amit még nem mondtam, tényleg ezt kell-e mondanom, aki most beszél, az nekem végszót mond-e, tehát egy ilyen tökéletes káoszba keveredtem azért, mert elvesztettem a … hát elvesztettem a tisztességemet. Hirtelenjében csak ezt tudom mondani neked, lehet, hogy nagyon patetikus volt.
(...)
Műsorvezető: - Várjál, te még mit csinálsz, hogy ilyen biztonságban legyél?

- Mindent.

Műsorvezető: - De ez mit jelent?

- Ezt nagyon nehezen tudom így válasz szintjén elmondani, mert erről szól az élet. Megpróbálok normálisan gondolkodni, tisztességesen bánni az érzelmi világommal, jóba lenni a világgal, sokat futok, igyekszem...

Műsorvezető: - De ez mind ugyanarról szól, a biztonságról?

- Minden. Nem a biztonságról szól, minden ugyanarról szól, hogy jó dolgok történjenek. Ennek egy része az, hogy tisztességes és jó dolog történjen a színházban akkor is, ha semmilyen más feltétel nem adott hozzá.

Műsorvezető: - Sokszor mondod el, hogy Miskolcon lettél igazán színész, vagy hogy ott kezdődik ez a komoly színészi pályafutás. Ezt ott tanultad meg?

- Nem, ezt nem tanultam meg soha, ez egy ilyen állandó processzus, vagy állandó procedura ez, folyamatos felfedezések és olvasmányok és beszélgetések, gondolkodások, más emberek életének a figyelemmel kísérése. A szerepek rengeteget tanítanak például, rengeteget. Tehát egy csomó olyan életmintát tudok fölvenni a szerepekből, amiket önmagamnak már nem kell megélnem, mert látom, hogy hova visz.

Műsorvezető: - Igen, ez jó egyféle verzióban. De várjál, én azért szeretnék Miskolcról beszélni. Mért mondod azt, hogy ott lettem igazán színész? Ilyeneket mondasz, hogy ott értem utol a saját koromat, meg ilyenek. Ez mit jelent?
(...)
- Ugye 26 évesen kezdtem el a főiskolát, 30 évesen fejeztem be, és az borzasztó volt. 26 évesen sokkal öregebb voltam, mint az összes negyedikes.
Spilák Klárival ott beszélgettünk október végén, aki azt mondta a maga keresetlen módján, hogy "nézz oda, teljesen egyértelmű, hogy az Imre ki akar téged rúgni. Instruálhatatlan vagy, nem tudod ezeket a főiskolás működéseket, hát persze!".

Műsorvezető: - De mi az, hogy instruálhatatlan vagy?

- Konkrétan ez egy... erre emlékszem, ez beégett, mint egy gyereknek. Egy késő középkori magyar szöveget kellett mondani, - nem jut eszembe a szerző -, és azt mondta Kerényi egy adott pillanatban, hogy "és vált!". Én nem tudtam, mi az. Mindenki tudja, hogy mi az, aki ebben a szakmában dolgozik, de én...

Műsorvezető: - És mi az?

- Hogy onnantól kezdve egy más hangütéssel, egy más belső...

Műsorvezető: - Ja, hogy találj ki egy új karaktert hozzá?

- Nem, az alakon belül. Tehát ha eddig lassan és démonikusan játszottál, akkor most legyél könnyű, gyors és irónikus. Ez egy váltás. Váltás az, amikor egy szünet után "... észrevetted?..." - ez egy váltás lett volna, ha ennek van bármi értelme. Ez egy példa. És nem tudtam, hogy miről van szó, és ez látszott rajtam, hogy én nem beszélem azt a nyelvet, amit ők mind. Én tudtam, hogy látják, nem tudtam, hogy mit kell csinálni, nem tudtam mi a helyzetgyakorlat...
(...)
- Tehát nagyon gyermekded és nagyon naív Szervét Tibor volt az, aki odajárt a főiskolára, nagyon. Rettenetesen ügyefogyott, béna, nyomi, nem tudom még, hogy fejezzem ki, de tuti tehetségtelen. Akkor valamiért nem rúgott ki Kerényi, és ez egyfajta lehetőséget adott arra, hogy ott a második év második félévében egy picikét megnyugodjak, hogy ez a rémület, ez a görcsös félelem attól, hogy ez nem fog sikerülni, elmúlt. De igazán Miskolcon kerültem fedésbe a saját teljesítményemmel, mert akkor egyszercsak olyan nagy szerepek jöttek, mint a Cyrano, vagy a Jágó, vagy a Bóni gróf, vagy a Hamlet. Amikor ilyen nagyokat az ember szemmel láthatóan úgy old meg, hogy az a nézőknek tetszik, és nincs belső vitám. Tehát úgy gondolom, hogy a magam gondolkodásmódja szerint cselekszem, és az lám, a nézőknek örömet okoz. Akkor az egyszercsak ilyen lábat ad, amin lehet állni, és egyfajta önbizalmat kezd kinyitni az emberben. Ez az önbizalom életbevágó.

Műsorvezető: - De akkor tulajdonképpen az történt, hogy észrevetted, hogy a nézők szeretik azt, amit csinálsz?

- Úgy gondoltam, hogy az, amit csinálok, az körülbelül jó lehet, és nagyon örültem, hogy ennek a nézők is örülnek, igen.
(...)


Műsorvezető: - És a jogban egyébként érezted valaha azt, hogy ki fognak rúgni?

- Neem, hát az máás… Ott mérhető a teljesítmény. Tudod, hogy jól válaszolsz a tételre, vagy nem. Itt nem mérhető a teljesítmény.

Műsorvezető: - Te egy ilyen magolós voltál?

- Hát persze, aki a jogot elvégezi, az tud magolni is. Nem a hobbim, hogy 700 oldalakat egy hét alatt lázas igyekezettel benyomjak, de ott az volt az elvárás. Szeretem, amikor tudom a rendet magam körül. Az nagyon nagy élvezet. Még akkor is, ha...

Műsorvezető: - Hát, ez nagyon érdekes.

- Igen, miért?

Műsorvezető: - Azért, mert olyan furcsa, ami körvonalazódik belőled. Tehát, hogy szereted a rendet, hogy a kiszámíthatóságot, a... a..

- Igen, tudom, ebből egy ilyen kockafejű csávó rajzolódik ki.

Műsorvezető: - Pedig közben nem vagy kockafejű csávó, de amit mondasz, az egy kicsit az!

- Igen, mert nekem az a tapasztalatom, hogy ahhoz, hogy az ember... - és újra használom az alapfogalmat - szabadon tudjon élni, hogy felelősséggel tudjon dönteni, hogy élvezettel tudjon élni, ahhoz struktúrákat kell ismerni. Hogy egy nagyon béna példát mondjak, az ember tudhat úgy autót vezetni, hogy tényleg a világ legjobbja. De ha fogalma nincs, hogy mit jelentenek a lámpák, akkor a hetedik percben meghal. Ez lehet, hogy nagyon didaktikusnak hangzik, de tökre lefedi azt, amiről én beszélek. Ha nem tudod a jeleket, sőt minél több jelet nem tudsz... Tehát a szabályokat nemcsak úgy értem, hogy van egy egyetem és az el kell végezni, tehát tanulni kell, tehát tanulok. Ez így egyes számú síkja annak, amit gondolok. De, hogyha nem veszem észre húsz évvel később, hogy alapvető felelősséggel tartozom például a saját testem-lelkem-szellemem felé, akkor megint egész másfelé kanyarodik a sors. Ez biztos. És, ez a döntési élmény, ez nekem nagyon klassz, én ezt nagyon bírom. Tehát, hogy én választhatok. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok elágazása van ennek a mostani pillanatnak is. Hogy merre fog kanyarodni a beszélgetés vége. Hiába van az a sok minden fölírva, hiába tudok én is mindenféle mondatokat, de még nem tudjuk, hogy mi lesz a vége ennek. Például egy színházi előadásban sokféleképpen el lehet érni ugyanazt a véget, de hordozza ugyanazt a megnyugvást például egy szerep is. Azért élvezik a színészek a szerepüket, mert tudják, mi a vége. Azért vannak biztonságban a színészek a szerep mögött.

Műsorvezető: - Akkor te szeretsz dönteni? Szereted azokat a pillanatokat, amiből sokminden lehet?

- Igen, nagyon. Pontosabban azt szerettem nagyon, amikor fölismerek egy ilyet, hogy ez olyan. Amikor rájövök, hogy igen, itt most észnél kell lenni, mert.
(...)
Volt eset, hogy a színész lét számomra egyik alap problémájával szembesültem, hogy azért igen sokszor kell birkának lenni. Tehát nagyon sokszor vagy döntésen kívül, a saját alapvető élethelyzeteidet, munkádat, a munkád vezetését illetően. Ez nagyon sokszor létező élményem nekem, és ez meg is nehezíti néha.

Műsorvezető: - Te most például arra gondolsz, hogy a színésznek mekkora beleszólása van egy darabba, és közben ő bukik meg benne. Vagy nem?

- A sikert is ő aratja, ha ott van. Azért ez a mérleg ilyen szempontból ki van egyensúlyozva. De, hogy nem választhatod meg a játéktereidet. Nagy paramétereit tekintve igen, tehát választhatsz magadnak színházat, ha szerencsés helyzetben vagy, az is nagyon keveseknek adatik meg. Választhatsz magadnak gondolkodásmódot, rendezői felfogást, de az nagyon keveseknek adatik meg. Tehát, kiszúr valaki téged, és azt mondja, hogy te énnálam egy tizenkettes skálán egy hatos erősségű földrengésnek számítasz, érdekel ez téged, vagy nem. Az még mindig egy jobbik eset, ha ezt még így meg is mondják. Sokszor szembesül az ember azzal, hogy odaviszik valahova, tulajdonképpen bizonytalan feltételrendszerek közé, és egy idő után azon kapja magát, hogy ő itt kutyába se számol. Talán az a szó, hogy számol nem létezik, de talán mostantól igen.

Műsorvezető: - Mostantól igen.

- Ez rettentő nehéz. Ennyire nem tudni dönteni az életedet illetően.
(...)
Műsorvezető: - Te hálás vagy ezért egy kicsit, vagy én úgy látom, hogy visszajársz rendezni, meg... szóval hogy van benned egy ilyen hála Miskolc felé, nem?

- Nemcsak hála van, nagyon jól éreztem magam ott. Nagyon szerettem ott lakni, szerettem a város és a színház viszonyát. Szerettem a vidéki közönségnek azt az elementáris hálásságát, amivel ők támogatják a színházat. Nagyon erős lokálpatriotizmus és színház-patriotizmus van benne. Azóta is tapasztalom mindenhol, hogy a nézők életbentartó ereje, az valami egész fantasztikus nálunk.

Műsorvezető: - De itt jutunk el egyébként a második ilyen nagy döntési ponthoz, a Pestre költözéshez. Az is egy olyan pillanat volt, ami a döntéstől függ, hogy merrefelé. Azt szoktad mondani, hogy négy színházba hívtak téged. Ez egy igazi szám, vagy…?

- Igazi.

Műsorvezető: - Melyik volt a négy? A Vígszínház nyilván, hisz oda szerződtél.

- Igen. A Katona József Színház, az akkori Nemzeti Színház, és egy picit a Madách Színház és a Radnóti Színház is, ott voltak előbeszélgetések.

Műsorvezető: - Aha. És mért a Vígszínházat választottad?

- Mert azt mondták, ha odamegyek, játszhatom Cyranot.

Műsorvezető: - Neked ennyi kellett, hogy legyen a Cyrano, mert az Miskolcon is bejött?

- Nem, nem. A Cyrano egy olyan szerep. Egyrészt számomra egy nagyon nagy találkozásom volt magával az alakkal. Nagy lény ő, nagyon sok közünk van egymáshoz. Ez most nagyon nagyképűen hangzik, de ez véletlenül jött ki így. Másrészt pedig az, hogy a Vígszínházba, ami Budapest legszínházabb színháza, a szó klasszikus értelmében.

Műsorvezető: - Hát, igeen.

- Ne fintorogjál. Akkor is az, most is az.

Műsorvezető: - Nem fintorgok.

- De. Pest legszínházabb színháza, és ott állni ezzel a lehetőséggel, ez nagyon nagy esély volt. Van még egy oka. Tudtam, hogy ha a Katonát választom… Ami egy nagyon nagy megtiszteltetés volt, de nem akartam újra tanítvány lenni, pont a Jóska miatt. Mert ott mesterek vannak. Olyan tanítvány-mester viszonyt feltételezek én. Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás – ők igazi, mágikus tanítók. Nem éreztem magamban azt az alázatot, hogy én megint azt tudjam mondani ilyen híres mestereknek, hogy jövök utánatok.

Műsorvezető: - Az alázatot nem érezted, vagy a csalódástól féltél, hogy ugyanaz lesz a vége.

- Nem, a csalódástól nem féltem. Egyszerűen képtelen voltam. Olyan erővel ruházott fel a miskolci pár év, hogy azt gondoltam, hogy most majd meglátjuk, hogy mire megyek magamba, így. Nem akarok tanítvány lenni, nem akarok konfliktusokat így, nem akarok követni mestereket. A Vígszínház nem ilyen volt. A Vígszínház szabadnak látszó emberek gyülekezete volt, szabadabbnak látszó vezetési struktúrával. És mondom, a Cyranot játszani a Vígszínházban, az nagyon nagy ajánlat.
(...)
- Aztán hívott a Radnóti.

Műsorvezető: - És arra már nem lehetett nemet mondani. Vagy ott is valamivel hívtak, amire nem tudtál nemet mondani?

- Az egy vendégséggel kezdődött. Az egy nagyon szerencsés volt. Ott a Ványa bácsi Asztrovjára kerestek valakit, és azt hiszem, hogy ott volt már két hívás, akik nem értek rá, és én voltam a harmadik alternatíva, és engem kiadott a Vígszínház. Jól sikerült az az együttműködés, bár az is borzasztó nehezen kezdődött, de az aztán jól sikerült. Annak az eredménye lett, hogy az Anconaira elhívott az Andris beugrónak, és akkor már szerződtetett is.
(...)
Műsorvezető: - Mért nem rendezel többet egyébként, ha ez az elemi igény van benned? Például a Radnótiban szó sincs arról, hogy rendezz?

- Szó volt róla, de nem tartom szerencsés ötletnek.

Műsorvezető: - Miért?



- Sok okból. Alapvető, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, és az így van. Nem akarok azzal megküzdeni, azzal a teljesen jogos és egyértelmű több hétig tartó kínlódással, ami a most szeretve együttjátszó pajtásaim részéről előállna, ha én leülnék oda a nézőtérre és azt mondanám, hogy na most, én mondom a frankót. Borzalmas csata lenne. Teljesen mindegy, hogy én mit mondok. Három hétbe kerülne az, hogy „Eddig te nem mondtál nekünk frankót. Most hogy jössz te ahhoz, hogy frankót mondjál!” Ez teljesen logikus és egészséges. Én valószínűleg ugyanígy viselkednék, hogyha Schneider Zoli leülne rendezni. Tehát ez egy nagyon nehezen megugorható dolog, átéltem ezt Miskolcon. Édes, helyes játszótársakkal szó szerint ez történt. Három hétig mondtam jókat, és utána egyszercsak azt mondtam a négy főszereplőnek, hogy „Idefigyeljetek, én tudom, hogy jókat mondok. Ti is tudjátok, hogy jókat mondok. Azt is tudom, hogy tudjátok. Miért van ez az állandó herce-hurca?” És körülbelül ezt fogalmazták meg.

Műsorvezető: - Hogy zavar?

- Igen, hogy „figyelj, eddig te nem ültél ott lenn”. Érthető ez a magatartás, ez az alapvetése. A másik oka, hogy annyira sokat játszom, hogy nem érek rá gondolkozni. Majd kell is egy kicsit, hogyha jól alakulnak a dolgok, időt szakítani arra, hogy legyenek olyan hónapok, amikor nem próbálok. Mert nekem ugye hatszor annyi idő kell, hogy felkészüljek egy rendezésre, mint egy rendezőnek, mert nem szakmám. Így, hogy nem érek rá gondolkodni, csak úgy, hogy „na hegyibe!”, úgy nincs kedvem.

Műsorvezető: - De most megint? Mert volt már egy ilyen pillanatod, amikor elmenekültél az országból is pár hónapra, de most megint egy ilyen pillanat felé közelítesz, hogy kell pár hónap, amíg nincs színház?

- Nem. Nem az, hogy nincs színház, mert az nagyon klassz dolog, hogy sok előadás van, az idei szezon is egy ilyen volt. Kértem Bálint Adristól, és nagyon rendes módon ezt meg is adta, hogy csak egy bemutatóm legyen. Mert annyira sok a repertoáron lévő darabok száma, …

Műsorvezető: - Ez a Pygmalion, ugye?

- Igen. …hogy néha elveszítem a képességemet arra, hogy újat gondoljak, hogy akarjak újat gondolni, hogy igazából érdeklődő legyek. Mert közben, amikor éveken keresztül évi három-négy-öt bemutatóm volt, akkor az azt jelenti, hogy göngyölődik mellette a saját életemnek egy csomó dolga, amit nem bírok elintézni. Tehát bírságoktól, családi ügyeken keresztül, pincében levő könyvállományon át a világon minden, amire nincs időm. Mert amikor meg dolgozom, akkor nem tudok ezzel foglalkozni, mert nem érdekel. Így kénytelen vagyok időnként ilyen…

Műsorvezető: - És akkor most ebben az évadban csak egy bemutatód volt, és volt időd mindenre, amit akartál?

- Nagyon sok mindenre igen, tehát most egy hatalmas lépést tettem afelé, hogy ezeket a személyes, tárgyi, fizikai, az élet realitásaival összefüggő dolgaimat el tudjam intézni. Ez rettentő fontos volt.

Műsorvezető: - Hm. Bizonyos időközönként kell egy ilyen periódus, ezek szerint.

- Igen, Angliába is ezért kellett kimenni, mert elvesztettem a rálátásomat arra, hogy amit csinálok, az mi. Föl is írtam egyszer valahova, hogy már annyira sokat játszom, hogy nem tudom, mire való a színház. Ez biztos hülyén hangzik, de tudom, hogy akkoriban... reggel volt, és halál konkrétan ezt gondoltam, hogy minek is tulajdonképpen ez az egész. És ahhoz, hogy rájöjjek, ahhoz újra le kell ülnöm a nézőtérre, meg kell néznem előadásokat, hogy mi ez, hol tartunk.

Műsorvezető: - De a saját előadásokat, vagy minden mást?

- Itthon is megnéztem akkor – már négy éve volt -, 14-16 előadást. Londonban is megnéztem 15-16 előadást, hogy mégis miért csináljuk ezt, mit él át az ember a nézőtéren.

Műsorvezető: - Meg közben egyébként fut ugye az Apacsok, a Castel Felice az nem tudom, hogy fut-e éppen? Nem fut? De az Oidipusz gyermekei… az se fut most? Jó, akkor mi van még? A Pygmalion, az Apacsok…

- Pygmalion, Naftalin, Apacsok van a Radnótiban. Van a Libikóka a Pinceszínházban…

Műsorvezető: - A Beszélő fejek a Tháliában, az megy.

- … és a Romantikus komédia a Tháliában, és a Spamalot a Madách Színházban.

Műsorvezető: - Ó, igen, az igen. Erről is akartam veled beszélni.

- Állok elébe.

Műsorvezető: - Hogy olvastam a Molnár Gál Péter egy kritikáját, és az fú, nagyon kemény kritika volt.

- Mire írta?

Műsorvezető: - A Spamalotról írta. Hát, az tulajdonképpen lesújtó. Tehát, hogy egy rettenetes szereposztás és egy rettenetes darab, erről szól ez a kritika, de szórakoztatóan egyébként. Hogy ez a műfaj ez közel áll hozzád?

- Nagyon. Nagyon hiszek benne.

Műsorvezető: - Tényleg? Miért?

- Konkrétan a Monty Pythonban is hiszek külön, és a musical-ben, mint műfajban nagyon. Molnár Gál Péterben sokkal, de sokkal kevésbé hiszek, mint akár a Monty Pythonban, akár a musical-ben.

Műsorvezető: - De ezt nem sértődésből mondod? De.

- Nem. Van egy nagyon erős problémám az olyan írókkal szemben, akik ilyen istenadta tehetséggel írnak, és ennyi vitriollal. Ebben nem hiszek. Hogy a szellemet arra használni, hogy – és most nemcsak az engem ért és érni fogó kritikákról beszélek ez ügyben, hanem - az összes kollégát sajnálom, akit ez a maró, brilliáns szellem lemar. Azt gondolom, hogy az nem ér. Tudom, hogy része a világnak, de attól még én ezt nem szeretem. A Monthy Pythonban azért hiszek, mert elementáris és nagyon korszerű humor volt 1960-tól, amiről nem is álmodtunk, hogy ilyen létezik, és olyan ördögi viccesek voltak, hogy az a fantasztikus. A musical a világ minden pontján, a világtörténelem minden pontján létezett. Semmihez nem hasonlítható a Bóni grófot játszani Miskolcon, mert a zene odahordja a lényeget az emberek szívéhez akkor is, ha nagyon rosszul van játszva.

Műsorvezető: - Hát ez a baj vele tán, hogy lehet nagyon rosszul is játszani.

- Igen, de a zene akkor is odahordja a lényeget, hogyha nagyon rosszul van játszva. Igen, az elképzelhető, és nagyon sokszor előfordul, hogy a musical nem az adott kor trendje szerinti legkorszerűbb színészet szerint van. Nyugodtan mondjuk rá, avétos tud lenni, ripacskodó tud lenni, külsődleges tud lenni, minden fene.

Műsorvezető: - És ez téged nem zavar.

- Nem. Egyrészt azért, mert a mérleg másik serpenyőjében már egy csomó olyan prózai munkám ott van, amire ezt nem lehet elmondani. Még Molnár Gál Péter sem tudja elmondani. Akkor pedig boldogan veszek részt egy olyan csiribiriben, ami a műfajnak egyik nagyon jó anyaga, és számomra meg egy nagy kirándulás. És nagyon elsősorban teszem hozzá, hogy nagyon élvezetes volt Szirtes Tamással együtt dolgozni.

Műsorvezető: - Akkor még egyet mondj meg, hogy igaz, hogyha egyébként van olyan kritika, akkor te azt képes vagy teljesen beépíteni a játékba?

- Persze, persze. Nagyon érdekel.

Műsorvezető: - Tehát érdekel a kritika önmagában, csak a maró gúny nem érdekel?

- Még a maró gúny mögött is megpróbálom észrevenni azt, hogy tulajdonképpen mi a baja, tehát, hogy mi nem tetszett neki, mi az, ami miatt ennyire. A maró gúny, ez a vitriol számomra eltartja az embert, de ez nagyon ritka, hál’istennek. A kritika többnyire olyan, amit értelmes emberek írnak, akik… Valahogy sajnos úgy alakul a mi szakmánk, hogy egy másik frontvonalon látszik harcolni a kritika, mint a színészet. Pedig nem, ugyanannak a lövészároknak ugyanazon az oldalán vagyunk. Engem mélyen érdekel, és ha megírják, hogy ez meg az miért nem tetszik, hogy szerintük mi van odaírva és azt én miért nem találom el, akkor azt a lehetőség szerint fontolóra veszem, és megpróbálom alkalmazni.

Műsorvezető: - Szerintem makacs vagy, de ez nem baj. Egy csomó dilemma van benned , és ez se baj.

- Ez mi? Analízis? Nem szokott analízisbe átfordulni a történet!

Műsorvezető: - De, szokott, csak sose mondom ki.

- Igen? Most viszont nem bírsz ellenállni!

Műsorvezető: - És nem birok ellenállni. És szerintem nagyon érdekes volt, ami így a múltról szólt, mert abból egy csomó minden kiderült rólad. Köszönöm, hogy eljöttél és beszélgettünk.

- Köszönöm a meghívást.

http://videotar.mtv.hu/Videok/2011/05/12/06/Zarora_2011_majus_11__ Vendeg_Szervet_Tibor.aspx
Fotó: Képkockák a videóról
A beszélgetést a videó alapján lejegyezte: Baráth Mari