Mittelholcz Dóra: Szervét Tibor – egy király,
aki hálás a Valami Amerikáért, de a színház az otthona

Kultography, 2011.05.20.

„Megtanultam nem másokat hibáztatni olyankor, amikor valami nem úgy történik, ahogy én szeretném” – mondja Szervét Tibor, hazánk egyik kedvenc színpadi színésze, akivel a Spamalot című musical kapcsán beszélgettünk. A darab május 22-én jubilál a Madách Színházban.
A fiatalok többsége valószínűleg a Valami Amerika című filmek kapcsán ismeri a nevét, ő azonban nem a tipikus, az összes magyar filmben felbukkanó színész. Hálás a Valami Amerikáért, azonban mégis a színpad az ő világa. A Radnóti Színház az otthona, de több teátrumban is játszik. Találkozónkat a Radnótiba beszéltük meg, ahol a tervek szerint délután még nyugodtan le tudunk ülni beszélgetni.
Igen ám, csak azzal nem számoltunk, hogy szerdán gyerekelőadás van a színházban. Így a Schneider Zoltánnal közös öltözőjében beszélgettünk, amelyről a délutáni darabban egyébként játszó művész, készséggel és önzetlenül mondott le a javunkra. Pedig gondolom számára nem lehetett kényelmes, hogy munka közben, egy interjú miatt kiszorítottuk onnan.

- Azt mondják, a gyerekdarabok nehezebb színészi feladatot jelentenek…


– Nagyon kell szeretni a gyerekeket ahhoz, hogy az ember hosszú ideig szívvel játsszon nekik.

- Ha már gyerekek, akkor beszéljünk a felnőtt gyerekek darabjáról: vasárnap este 100. alkalommal lesz látható a Spamalot. Ha őszinte akarok lenni, akkor az utolsók között gondoltam volna önre, mint olyan színészre, akit egyszer a Madáchban egy musicalben fogok látni.

– Hiányuk támadt Arthurból. Eredetileg másokat kértek fel a szerepre, de azokat a kollégákat nem adta ki a színházuk vagy egyéb elfoglaltság miatt nem tudtak eleget tenni a felkérésnek. Egy kedves barátom súgta Szirtes Tamásnak, hogy a Szervét játszott már énekes szerepet, esetleg érdemes lenne kipróbálni. Végül a próbaéneklés után, azt mondta Szirtes Tanár úr, hogy vágjunk bele. Én pedig azóta is nagy örömmel csinálom a darabot.

- Nem rossz érzés, hogy először másra gondoltak?

– Nem. A Radnóti Színházba is egy súgás alapján kerültem. Valakiket felkértek a Ványa bácsi Asztrov doktor szerepére, akik nem értek rá, utána találtak meg engem. Ez a mi foglakozásunknak teljesen természetes része. A hiúságnak, sőt a butaságnak egészen kínos foka lenne azt várni, hogy mindenkinek Szervét Tibor jusson eszébe. Az ilyen nagy musical ráadásul műfajilag járatlan terület volt számomra, ezért végképp érthető, hogy nem rám gondoltak első körben.

- Mi volt a legnehezebb a darabban?

– Sok minden nehéz volt. Le kellett győznöm a saját félelmemet, hiszen ez egy olyan műfaj, amit soha nem csináltam. Ilyen nagyszabásút nem kellett énekelnem az Anconai szerelmesekben vagy a Csárdáskirálynőben. A madáchos társaság nagyon profi, ezért le kellett küzdenem a „soha nem érem el azt a szintet érzést” is, a táncokkal is volt munka bőven. Ők úgy próbálnak táncos darabokat, hogy egy mutatás, egy próba és megvan. Na, nekem ez messze nem volt elég…

- Furcsa, hogy Szervét Tibor azt mondja: le kellett győznie a félelmét. Több tucatnyi szerepe volt már, szinte felsorolni sem lehet őket. Ezek után van még, amitől fél, ha színházról van szó?

– Igaza van. Nem is a félelem a legjobb szó rá. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az addigi teljesítéseimhez képest többet kellett csinálnom. Egyébként természetes, hogy az emberben van félelem. Minden új szerep esetében felmerül az a kérdés, hogy vajon sikerülni fog-e.

- Mennyi improvizációs lehetőség van a Spamalotban? Civilként azt gondolnám, hogy például egy Csehov-darab lényegesen kötöttebb, mint egy könnyed, humoros musical.

– Ez tévedés. Egy Csehov-darabban általában sokkal több az életszerűség, ezért az érzelmek szabadabban kezelhetők. Ha az ember ügyesen próbál, akkor az előadások folyamán sok mindent lehet másként csinálni, feltéve, hogy az igazság nem vész el. A Spamalotban viszont mindig mindent ugyanúgy kell megcsinálni. Hiába van az emberben készség arra, hogy humorizáljon egy kicsit, az nem biztos, hogy jól sül el. A Monty Python humor elég jól meg van írva ahhoz, hogy ne kelljen, és ne is nagyon legyen érdemes privát ötletekkel teletűzdelni az előadást.

- Van a honlapján egy idézet, amely így szól: „ Szeretném, ha velem együtt a közönség is átélné a hétköznapokban alig megélhető nagy érzelmi végleteket.” Biztos, hogy a mai felborult világ hétköznapjaiban nem tudjuk megélni ezeket az érzelmi végleteket?

– Ez a kérdés nagyon messzire vezet. Szerintem a világ már nagyon régen felborult. Az emberiség nem változik. Nem most az internet, a globális információszerzés és információtól való szenvedés korában változott meg a világ. 1342-ben ugyanolyan rossz volt, mint most. Háborúk, betegségek, rettentő tudatlanság – pont, mint ma. És nyilván ugyanaz volt a jó; szeretet, tisztesség, humor – pont, mint ma. Nagy vesszőparipám ez a téma. De mi is volt az eredeti kérdés?

- Az idézet a honlapján, és a végletes érzelmek.

– A színpadon olyan dolgokat láthatunk, amelyek a hétköznapokon nem történnek meg. Nem öljük meg a szerelmünket, nem játszunk őrültet csak azért, hogy kiderüljön, hogy ki ölte meg az apánkat. Ilyen szélsőséges helyzeteket nem élünk meg a valóságban. De ha jó az előadás, akkor a néző ezeket a helyzeteket, a velük járó nagyfeszültségű érzelmeket mégis meg tudja élni.

- Melyik a jobb darab: amely anélkül szórakoztat, hogy el kellene gondolkodnunk rajta, azaz az eszetlen vígjáték vagy egy komoly mondanivalóval teli, mély kérdéseket felvető előadás?

– Az, hogy venné ki magát, ha én most rávágnám, hogy az eszetlen vígjáték? Van olyan, hogy az ember eszetlen vígjátékot szeretne látni. De az eszetlen vígjáték nem azt jelenti, hogy az előadás egy kalap vacak. Hanem azt, hogy különösebb eszmei mondandó nélküli, nagyon jó mesterségbeli tudással összerakott produkció, amelyen lehet szórakozni. Ahogy egy barátom fogalmazta: „van olyan állapot, amikor csak ülni akarok, mint a gomba”. De van olyan is, hogy az ember torkig van a világ hülyeségeivel és vágyik arra, hogy valaki tanítsa, hogy kérdéseket vessen fel, hogy átadja magát valami nemes és szép élménynek. A lényeg mindig az, hogy legyen jó. Van olyan nagy drámai mélységű darab, amely után az ember legszívesebben gumikalapáccsal verné fejbe magát, hogy beült az előadásra. Mert az alkotóknak nem sikerült az üzeneteket jól közvetíteniük. És ugyanúgy lehet rossz egy vígjáték is.

- Nemrég láttam egy önnel készült interjút, amelyben 10-20 évvel korábbi történetekről faggatták. Kicsit nehezen válaszolt a kérdésekre, mert hogy azok már elmúlt élethelyzetek, nem foglalkozik velük, nem a múltban él. Ahogy fogalmazott: a 15-20 évvel ezelőtti ember más, mint aki most szemben ül velem. Ezek szerint el tudja engedni a régi történeket. Nem szokott elgondolkodni, azon, hogy egy-egy helyzetben valamit másképp kellett volna csinálnia?

– Amennyire tudatosan képes vagyok, annyira megpróbálom teljesen elengedni a múltban történteket. De van az emberben egy nagy rész, amelyet belül nem bír világossá tenni. Sőt minél jobban próbálja megvilágítani a dolgokat, annál jobban rájön, hogy vannak árnyékok is bennünk. Ezek pedig néha előbújnak és oldalba rúgnak. Dolgozom azon, hogy ezeknek ne legyen túl sok szavuk az életemben.

- Hogyan próbál tenni ez ellen?

– A lehetőségekhez képest sok időt szentelek arra, hogy rendbe rakjam magam belül, hogy lássam azokat a rossz tulajdonságaimat, amelyeket nem szeretném, hogy a döntéseimben befolyásoljanak. Elég sokat próbálok a testemmel normálisan bánni. Erdőben futni vagy gyalogolni, egészségesen étkezni. Minden energiát vesz el tőlünk, alapkérdés, hogyan tudjuk azt pótolni.

- Hogy tudja a negatívumokat kizárni az életéből?

– Nem tudom kizárni őket. Vannak csalódások, konfliktusok, viták. Az pedig, hogy ezt hogyan éli meg az ember, hogyan kezeli őket, az esetfüggő.

- De, ha valami rossz a léleknek, az kihatással van a testre is. Ezeket kompenzálja valahogy?

– Nem. Megpróbálok annyira belemenni az adott helyzetbe, olyan közel vinni magamat hozzá, hogy megértsem mi történt. Ezek általában a reggeli gondolkodások. Előbb-utóbb sikerül annyira közel kerülni ezekhez, hogy már kevésbé tűnnek veszélyesnek. Vagy beszélgetek otthon vagy a barátaimmal és tanácsot kérek. Ezek a beszélgetések sokat segítenek.

- Megfogadja a tanácsokat vagy csak meghallgatja őket és leszűri, ami abból magának kell?

– Megfogadom őket.

- Jó, hogy ezt meg tudja csinálni. Nekem nem mindig megy.

– Mert nehéz megcsinálni. Nagyon nehéz kívülről vett impulzusok alapján cselekedni, és nem azt csinálni, amit esetleg én magamtól tennék.

- De ha valami nem úgy jön össze, ahogy szerette volna, akkor nem hibáztatja érte azt, aki a tanácsot adta?

– A más hibáztatása már nagyon régen elmúlt. Olvastam egy gondolatot ezzel kapcsolatban, és megmaradt bennem: minden egyes tényezőért, ami az életünkben van – nyilván nem olyanokért, hogy süt a nap vagy nem –, személyesen felelünk. Ez sokat segít. Valahogy szabadabbá tesz.

- Azért ehhez kell egyfajta erő.

– Ez igaz. Illetve kell hozzá sok stabil eredmény is. Vállalni, hogy a rosszért is én vagyok a felelős, az nehéz. Manapság arra vagyunk dresszírozva, hogy jó eredményeket kell elérni, aki nem ér el jó eredményeket az hülye, azt kiveti a társadalom, az szegény lesz. Ez nagyon súlyos tévedés. Elég sok rosszat is meg kell élni ahhoz, hogy az ember eljuthasson oda, ahol már eléri őt a nap fénye. És ha már úgy tudja jól érezni magát, hogy az másoknak is jó legyen ­– az már igen szerencsés állapot. Nekem ehhez sok eredmény kellett. Amikor rájöttem, hogy a nézők szeretik, amit csinálok, akkor már nyugodtabban mentem bele a konfliktusokba.

- Van még mit fejlődnie?

– Életek százait lennék még képes eltölteni ezzel a fajta tanulással. Például még mindig túlzottan emocionális vagyok. Vagy például kevesebbet segítek, mint kellene. Meg kellene találnom azokat a helyeket, ahol segíteni lehet. Sokáig lehetne sorolni a dolgokat…

- Ha már a van-e még valami kérdés merült fel, térjünk vissza a színházhoz: van még valami, amit kipróbálna, amit hiányol a karrierjéből?

– Ha majd lesz megint időm, akkor szívesen rendeznék ismét. Érdekel egyfajta gondolkodásmód, és érdekel, hogy alkalmas vagyok-e rá. Ami miatt hiányérzetem van, – és ez nem személyes -, az az hogy nem látunk eleget az európai országok színházaiból. Szeretném, ha a mi színházunk, az egész színházi világunk nyitottabb lenne erre, ha többen jönnének külföldről együtt dolgozni. Szívesen néznék például berlini, varsói vagy mondjuk, moszkvai előadásokat is. Személyesen nekem olyan sok csodát adott a színház, hogy nincsenek különösebb vágyaim. Bár, amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor sem voltak. Csak színész akartam lenni és kész.

http://www.kultography.hu/2011/05/20/szervet-tibor-%E2%80%93-egy-kiraly-aki-halas -a-valami-amerikaert-de-a-szinhaz-az-otthona/
Fotó: Madách Színház