Játszótársak - akik romantikusan komédiáznak
Részletek Stuber Andrea Ahol hely van című színházi műsorából

RadioQ - Ahol hely van, 2011.02.13.

Szervét Tibor: - [...] kettős nagy élmény volt, az egyik Kállai Feri bácsi és Sinkovits Imre játszottak egy testvérpárt, az egészen frenetikus volt. Ildi egyike volt azoknak a szereplőknek, akik őket körül vették, és nagyon nagy élmény volt ez az együtt rádiózás Ildivel annyira, hogy hetekig gondoltam rá, hogy ki lehet ez a nő. Sosem találkoztam vele előtte. Aztán mi játszottunk együtt a Radnóti Színházban, de arra nem emlékeztem, mert abban effektíve nem találkoztunk. Azt sem tudtam ki van benne a színdarabban, paraván mögött, zárt jeleneteink voltak. Láttam őt egyszer az Új Színházban, igen. Nagyon megörültem, amikor Bálint Andris mondta... - most ez persze úgy hangzik, mint a szokásos egymás fényezése, pedig ez nem az,
ezek „vegytiszta igazságok” (ahogy az Apacsokból jött egy mondat) -, tényleg így van, nagyon nagy élmény őkelme.

Stuber Andrea: - Azt mondta Bálint András – most próbálgatom megfogalmazni – azért is nagyon jónak találta ezt a párost, mert Ildikó nagyon komoly, szigorú színésznő, akinek egyáltalán nincsen vígjátéki tapasztalata. És, hogyha Tibor esetleg hajlamos lesz egy kicsit majd túlzásokba esni, - nem emlékszem mit mondott, biztos valami sokkal szebbet és diplomatikusabbat -, akkor Ildikó ott lesz és rajta tartja a szemét és rendben lesznek a dolgok. Azt is említette még, hogy a kémia nagyon működik közöttetek. Ezt nem először hallom ilyen jó partneri viszonyban, hogy kémia és lehet, hogy azért, mert nem értek ehhez a tantárgyhoz vagy tudományhoz, de nem tudom, hogy ez voltaképpen mit jelent, mit értetek ez alatt amikor azt mondjátok, hogy partnerek között a kémia működik.

Tóth Ildikó: - Én se értek hozzá, csak hallottam például, hogy az Egyesült Államokban, vagy ahol nagy filmipar működik, ott mindig letesztelik a partnereket, túl azon, hogy ki milyen színész. A filmben egész egyszerűen az a két ember – akár nő-férfi, két férfi, vagy két nő – tehát, hogy jófajta pozitív vonzalmak és irányultságok vannak-e. Tehát vannak olyan kémiai dolgok, amik úgy határoznak meg embert, ami miatt az egyik ember taszítja a másikat, a másik meg rettenetesen vonzza. Megmérhető, erre vannak jelenetek vagy tesztek, amit tulajdonképpen a jelenlévők is tudnak, hiszen nem arról van szó, hogy titokban, és akkor majd utána elemezzük, hanem ezek olyan gesztusok, vagy pillantások, olyan apró pici-pici dolgok, amit elvileg nem lehet elhazudni, vagy nagyon-nagyon nehéz. Tehát azok működnek. Andris szerintem ilyesmire gondolt.

Stuber Andrea: - Szerintem átmennétek egy ilyen teszten.

Szervét Tibor: - Igen, ez megmagyarázhatatlan. Lehet játszani szerelmi jelenetet mindenféle partnerekkel. Lehet szereplésből is megcsókolni valakit, lehet a jelenet miatt és a megírt történet miatt megfogni valakinek a kezét. Sokkal jobb, ha az ember amúgy is szívesen fogja meg a másik ember kezét. Mert, ez a bizonyos valami, amit úgy hívott Bálint Andris, hogy a dolgok kémiája, két ember között kémia, ez ezt segíti. Ezt hosszan kifejteni nem nagyon tudnám, ez ennyi, ez van, és ezt az ember elkezdi érzékelni, és jobb érzés így játszani. Nem biztos, hogy a néző ebből apercifiál bármit, pontosabban fordítva fogalmazva: nem biztos, hogy azt érzékeli, hogyha ez nincs, mármint ennek a hiánya.

Stuber Andrea: - Gondolod, ez nem jön le?

Szervét Tibor: - Azt nem tudom igazából megállapítani. De az biztos, hogy jót tesz a pillanatoknak, jót tesz a dolgok igazságainak, jót tesz a dolgok szépségének és az érzelmi azonosulási felületeknek, hogyha ez létezik.

Stuber Andrea: - Most így közbevetőleg elmondom, mert lehetnek hallgatók, akik egyáltalán nem ismerik a darabot meg az előadást, amiben ti együtt játszotok. Ez egy bulvár vígjáték, egy igen színvonalas és sikeres Bernard Slade nevű szerző írta. A két főszereplő, akit ti játszotok, egy színdarab író páros. Eredetileg a férfi az, aki sikeres szerző, és idővel megismerkedik ezzel az eredetileg tanítónő foglalkozású hölggyel, és akkor az életük, és együtt-dolgozásuknak tíz, vagy nem tudom hány évét követjük le, ami alatt a kapcsolatuk így-úgy változik, és tulajdonképpen elejétől fogva valószínűleg egy látens szerelem, de egy nehezen működő kapcsolat. A végén van egy happy end, lehet mondani?



Tóth Ildikó: - Nyitott a vége.

Szervét Tibor: - Nem tudjuk, hogy ez heppiendnek nevezhető-e.

Valahogy tényleg olyan a két ember kapcsolata tíz éven keresztül, hogy ők csodálatos pár. Elkezdtek jól együtt dolgozni, és utána ezen a hajózási útvonalon elkezdtek együtt élni. De nem, mint férfi és nő, mind a kettőnek megvan a maga kapcsolata, a maga igazi házassága, a férfinak gyerekei születnek, és ők soha nem bújnak ágyba tulajdonképpen így szántszándékkal és azért, mert a vonzalmak és vágyak össze felé taszítják, és passzírozzák őket, csak a legvégén. Az meg nem lesz egészen patent, szóval, az meg nem sikerül.
Minden jó közöttük, nagyszerű emberek, nagyszerűen tudnak együtt lenni, együtt élni, csak pont az, úgy van megírva a színdarabban, pont a szex, az nem működik köztük.

Stuber Andrea: - No, ez egy vígjáték, jól megírt figurákkal, sok vicces helyzettel és rengeteg szövegpoénnal. Azt hallottam, hogy ez annyira nehéz dolog neked Ildikó, aki ennél sokkal fajsúlyosabb darabokat játszottál, hogy például azért van egy második szünet is, amit igazából egy ilyen vígjátékban nem feltétlenül igényelnénk, mert neked muszáj egy kicsit feltöltődni, meg pihenni, olyan nehéz ez.

Tóth Ildikó: - Ez pontosan így nem igaz, hanem volt arról szó, hogy esetleg próbáljuk meg kettőbe játszani, merthogy az anyag tulajdonképpen nagyon könnyedén elviselné, és a nézőknek is lehet, hogy könnyebb lenne. Amikor erről így beszélgettünk, és megkérdeztek róla, hogy kettéoszthatnánk-e valahogy a darabot, én azért tiltakoztam ellene, - és ez most lehet, hogy nagyon hülyén hangzik -, mert sokkal strapabíróbbnak kéne lenni, sokkal jobb fizikai felkészültséggel kéne állni, egyszerűen rendkívül strapás. Tehát azt érzem, hogy nem bírnám beszéddel és mozgással. Ez furcsa, mert lefelé úgy tűnik, hogy ez egy könnyed beszélgetős darab, és én úgy elfáradok, és annyira leizzadok, de tényleg a bugyimig, hogy át kell öltözzek, és egy ennyi levegőt vegyek, hogy újra neki tudjak futni. Ez furcsa, mert tulajdonképpen ilyenfajta elfáradást darab közben még nem is éreztem, meg kell, hogy mondjam.

Stuber Andrea: - Mondja a színésznő, aki fantasztikus drámai szerepeket játszott el, és ezt nevezik könnyű műfajnak. Ehhez mit szólsz, Tibor?

Szervét Tibor: - Én szívből egyetértek. Itt olyan fordulatszámot kell húzni, - és ez nem egyszerűen egy beszédsebességet jelent. Hanem azt jelenti, hogy a létezésnek és az energiáknak valami olyan szintjét és feszültségét kell tudni produkálni ahhoz, hogy a néző ne unatkozzon, több ok miatt. Egyrészt azért, mert a társalgási darabokat ma már pusztán a szellem miatt nem követik az emberek. Annyiféle akcionált műfaj ér el hozzánk, hogy most már az, - úgy mint a 60-as, 70-es években, 80-as évek elején, – hogy egy igazán szellemes Bernard Shaw vagy egy Oscar Wilde pusztán a verbális, és az agyi intellektuális humor miatt lenyűgözte az embereket, most már nem nyűgözi le. Olyan sebességű élethelyzetekbe vannak ők beleírva és belekergetve, ahol muszáj nagyon komoly motorokat működtetni. Ez túl a fizikai energián, ami ahhoz kell, hogy úgy tele tudjál beszélni hatszáz embernyi nézőt, - mert nagyon nagy a Thália Színház -, hogy ők érezzék, hogy te velük közölni akarsz valamit, az nagyon komoly, izomtónusokat követel. Éppen az operisták jutottak az eszembe, - azért akadt el egy pillanatra a hangom, - ők még ennél is komolyabb erőbefektetéssel dolgoznak, tehát az éneklés még több ennél. Plusz, nagyon nagy érzelmi amplitúdók vannak odaírva, amiket be kell járni. Hiába vígjáték. (Különben is kényszerképzeteim vannak, hogy a drámai szituációkban ugyanilyen érzelmi amplitúdókat és egymástól való távoli helyzeteket kellene tudni bejárni, csak azokat általában össze szoktuk nyomni, valamifajta feszültség miatt. A zárójelet mindjárt be is zártam.) Szóval tényleg nagyon bele kell húzni, ott nagyon rá kell melegíteni a teljes testedet, rengeteg minden történik a két emberrel.

Tóth Ildikó: - Igen, tulajdonképpen akár a Shaw darabokat, vagy az Oscar Wilde darabokat nézzük, azok sem pusztán intellektuális darabok, de nem akarom összehasonlítani, és nem is kell sem Csehovval, sem Molièrrel, vagy akár a Mizantróppal mondjuk, ahol nagyon nagy a verbalitás mint olyan, vagy a gondolatok közlése nagyon-nagyon elsődleges. Az igazán jó és fantasztikus daraboknál az intellektualitás és az érzelmi telítettség és töltöttség egy olyan intuitív állapot, ami a próbák során is végig kell, hogy kísérje az embert. Tulajdonképpen este héttől tízig is ott kell legyen, lebegjen, mint egy jó angyal. E nélkül a hármas-fogat nélkül persze, végig lehet vágtatni egy előadáson, csak akkor meg minek. Azok az energiák, meg azok a zsigeri dolgok, amiket az embernek kötelessége, szakmai feladata este héttől tízig föléleszteni és lázba hozni, ezek óhatatlanul lemennek a színpadról a nézőtérre, és tudnak működni. Akkor egy este olyan nagyon szép és jó lesz és elszáll, egy másik este meg kevésbé, ugyanaz az anyag.

Szervét Tibor: - És plusz játszunk a nézőkkel. Tehát azt is állandóan kalibrálni kell, hogy ők mennyire vannak velünk az adott pillanatban.

[...]

Stuber Andrea: - A pályátokon volt egy hely, ahol elkerültétek egymást, pedig találkozhattatok volna, ez a Radnóti Színház. Ahol Tibor már elég hosszú ideje vezető színész, azt lehet mondani, Ildikó pedig a pályáját ott kezdte, és az első négy évet ott töltötte. Hogy fogalmaznátok meg, Tibor, neked mit jelentett a Radnóti Színház? Ha szabad egy ilyen nagyon hülyén hangzó kérdést föltenni.

Szervét Tibor: - Nekem anyám helyett anyám, és nagynéném helyett nagynéném. Figyelj, a legtöbb időt, tulajdonképpen több időt töltök most már a Radnótiban, mint az össze addigi, egyébként nem kevés színházban együttvéve.

Tóth Ildikó: - Mikor kerültél oda? 1997-ben? Most már 14 év.

Stuber Andrea: - 94-től 97-ig voltál a Vígszínházban, előtte két évet Miskolcon, előtte Független Színpad, előtte pedig Szeged, igen.

Szervét Tibor: - Nemrégiben úgy jellemeztem ezt a kapcsolatot, mint egy igazán klasszul működő házasságot. Ennek minden pozitív velejárójával együtt. Nagyon-nagyon sok jó van benne, és az a kevés rossz, ami meg van benne, az meg a változatosság kedvéért kell is. Vannak mélypontok, voltak olyan időszakok, amikor nem szerettük egymást, a Radnóti Színház meg én. Ezt muszáj ilyen megszemélyesített értelemben használni, mert volt egy időszak, amikor azon kaptam magam, hogy nem nagyon érdekel már az egész, úgy ahogy van. Tehát, hogy ilyen foglalkozásszerűen vagyok színész, ami utálatos egy érzés volt, ahhoz képest meg pláne, hogy az imént említett főiskolára úgy kerültem be, hogy harmadszorra, és a kezemet alig tudtam szétvenni a boldogságtól, annyira össze volt ragadva, amikor kimondták, hogy engem fölvettek. Azon kaptam magam ehhez képest nem tudom hány éve, hogy tulajdonképpen olyan megfáradt férj vagyok. Bemegyek a Radnóti Színházba, fölteszem a lábam az asztalra, sört iszok és nézem a tévét - szóval már egy kissé képletesen fogalmazva. Utána ez elmúlt. Akkor mentem ki például pár hónapra Angliába, és elmúlt ez a rossz érzés. Nem lehet egy helyről az élet minden spektrumát érintő erőket összeszedni. Nekem utána, amikor ez kiderült, hogy nem lehet egy színházon lógva lenni, se neki nem jó állandóan, se nekem nem jó állandóan, utána jött ez a kis vérfrissítés, és elkezdtem például teljesen váratlanul, vagy ezzel furcsán egybeesve, különböző más színházakba elmenni, és az nagyon jó érzés volt. Így aztán most nagyobb a zaj.

Stuber Andrea: - Most itt közbevetek egy mondatot, amit Valló Péter mondott nekem, és nagyon tetszett rólad. Azt mondta, hogy attól, hogy te kicsit késve kerültél a pályára, - tehát, hogy harmadszorra vettek föl, meg a Színművészeti Főiskola előtt egy jogi diplomát szereztél -, olyan vagy, mint amikor öreg szülőknek lesz gyerekük. Nagyon meg tudják becsülni.

Szervét Tibor: - Aha, igen. Nem mondhatnám, hogy tisztára értem.

Stuber Andrea: - Nem? Ildikó te értetted, hogy más egy idős korban kapott gyerek, mint amikor valaki fiatalon....

Tóth Ildikó: - Én értettem, igen. A színészetet, magát a színházat.

Stuber Andrea: - Egyáltalán a színházat, a munkát. Próbálom kicsit elbillenteni, amit te mondtál, hogy nem mindig a férj vagy ott, aki felcsapja a lábát az asztalra és sört iszik, és nézi a meccset, hanem az az idős szülő vagy, aki ragyog attól, hogy neki van egy gyereke. Hú, most már ez nagyon, ez nagyon tág hasonlat lett már, de próbáltam egy kicsit árnyalni azt, amit az előbb magadra mondtál. Tehát foglalkozási ártalomként volt olyan időszak az életedben, amikor úgy elég volt abból, hogy ott vagy egy színházban folyton, és egyik szerepet játszod a másik után.

Szervét Tibor: - Igen. Ezt nagyon megszínesítette.

Stuber Andrea: - Akkor elmentél a Karinthy Színházba, meg a Madách Színházba, meg… ?

kép philip Szervét Tibor: - Volt egyszer igen, egy Karinthy Színház. Aztán az első tulajdonképpen megbízható szeretőm, - ha szabad ezt a hasonlatot tovább használni -, az a Budapesti Kamaraszínház lett, ahol Valló Péter rendezett egy Hampton darabot, az Emberbarátot, és csodálatos élmény volt azt játszani. Most vettük le, kétszázvalahány volt, tizenegy év után, nagyon-nagyon sokáig ment. Akkor utána például van a Thália Színház, és van a Libikóka Dobó Katával a Pinceszínházban. Akkor lett megint egy ilyen csodapillanat a Madách Színházban, ez az őrület a Spamalot című musicalben, Arthur király. Ez mind-mind segít ahhoz, hogy egyrészt végtelenül különböző területei a színészetnek az én számomra kinyíljanak, másrészt segít nekem ahhoz, hogy ne fáradjak bele egyfajta monotóniába. Ez nagyon-nagyon jót tesz, és hozzátesz az én boldogságfaktoromhoz ezen a pályán.

Stuber Andrea: - Mit mond erre Ildikó, aki viszont az utóbbi tíz évben…

Tóth Ildikó: - ... anyátlan és apátlan.

Stuber Andrea: - ... nem, nem, inkább, hogy azt mondanám, hogy sokféle színházban, sokféle jó munkatárshoz sok jó szerepre elment az országban ide-oda. Ezt kívülről így látom.

Tóth Ildikó: - Nem olyan váratlan, hogyha én erre azt mondom, hogy nekem meg igazából az hiányzik rettenetesen, az a… Tehát ugye gyerekkoromban voltak a szüleink, volt az iskola, voltak a barátaink, voltak közösségi körök és helyzetek, ahol lehetett találkozni. Nekem ez a fajta állandóság, hogy legyen egy hely, egy család, vagy második család, ahova az ember tartozik, ahol tudja nagyjából, hogy hol a helye, és hogy ez mennyit változhat és fejlődhet, szóval ez nekem nagyon-nagyon hiányzik. Tulajdonképpen ezért szoktam mondani, hogy rettenetesen vágyódom arra, hogy valahogy társulat-közeli állapotba kerüljek. Nyilván nagyon megnyirbálta az ebbéli érzéseimet az is, hogy azért legtöbbször úgy játszottam darabokat, hogy azok nem nagyon értek meg 20-25 előadásnál többet. Nem azért, mert nem sikerült előadások lettek volna, hanem egyszerűen azért, mert a vidéki színházak többsége - például Kecskeméten ahol játszottam, ott 25 előadást tudnak bevállalni bérletben, aminek a háromnegyed része nagyon nehezen megtölthető -, tehát nem lehet azt mondani, hogy teltházzal megy. Kaposváron annak idején 19 volt a bérlet, Szombathelyen talán 18 vagy 19. Hacsak nem egy olyan anyag vagy darab... mert legtöbbször mégiscsak a könnyedebb, szórakoztató, a kevés gondolkodást vagy ottlétet igénylő, tehát inkább csak az elbűvölő darabok tudnak esetleg ennél többet menni, mondjuk egy vidéki színházban. Tatabányán még ezt a nagyon szerény, sokszor 15 előadást sem tudtuk elérni, mert egyszerűen nem lehet ott többet ebből eljátszani. Tehát emiatt nekem rettenetesen sok keserűségem lett a színházzal kapcsolatban. Minden színházban alkotó ember pontosan tudja, hogy egy előadás a tízedik előadás körül kezd úgy összerázódni és elindulni egy olyan úton, ami vagy afelé vezet, hogy sürgősen leveszik az előadást, vagy afelé vezet, hogy igenis százszor, meg százötvenszer is el lehet játszani.
Ilyen szempontból én el voltam kényeztetve, hozzászoktam, hogy a Radnóti Színházban, az Új Színházban, vagy most például a Katonában ahol vendégként játszom az Ivanovban, egy Csehov darab, ami a jövő hónapban a 150-ik előadást fogja megélni. Most érzem a hiányát rettenetesen, hogy akkor, ott 15-20-24, közel 30 előadásom volt egy hónapban. Nyilván máshogy viseli ezt az ember amikor huszonéves, vagy harminc valahány éves. Tehát állandóan egy jófajta olyan stresszes, jó állapotban voltál, amihez hozzá voltál szokva. Most például, hogy kevesebbet és ritkábban játszom, meghalok, olyan szívinfarktus közeli állapotokban… Takács Kati is meg Tibi is néha csodálkoznak, hogy én miért izgulok ilyen rettenetesen a Romantikus komédia miatt. Azért, mert a gyakorlás hiányzik, és az kell az embernek. Kell, hogy egy előadás az embernek a vérévé váljon. Pont az ellenkezőjében vagyok, mert ez nekem rettenetesen hiányzik.

Stuber Andrea: - Egyébként neked volt ilyen nagyon hosszú szériád, mint például Tibornak az Emberbarát, ami tíz évig ment? Ennek kapcsán azt szeretném kérdezni, hogy egy ilyen nagyon hosszú szériában maga az alakítás az érezhetően leköveti az életed, meg azt, hogy te változol-e. Tíz év alatt az ember sokat változik, meg az élete is. Meglátszik az ilyen hosszú szériában az alakításokon?

Tóth Ildikó: - Tehát úgy, hogy merőben mássá változik az előadás, vagy az alakítás, az természetesen nem. Az embernek a szerephez való viszonya az változhat, vagy finomodhat, vagy egyre bonyolultabb és gazdagabb tud lenni. Én például, hogy most ismét az Ivanovot említsem, abba 2005-ben ugrottam be, tehát azt is jószerével most már több, mint 5 éve játsszuk. Akkora változás ment végbe, olyan értelemben, hogy annyit mélyült és gazdagodott az egész előadás, ami egész elképesztő és csodálatos. Ennek tetten érhető, mondatokban megfogalmazható gondolatait nehéz is elmondani, mert ez nagyon pici, sok kis mozaikszerű pici apróság, ami fényesít egy ilyen alakítást.

Stuber Andrea: - Te az Emberbarátot végig egyformán szeretted játszani?

Szervét Tibor: - Igen. Igen, sőt jobban. Mert egész különleges alak volt ő számomra, nagyon különleges helyet is foglal el ez a Philip nevű furcsa nyelvtanár [...] *

* Megjegyzés: A beszélgetés felvételének eleje, közepe és vége sajnos hiányzik.
A beszélgetést lejegyezte: Baráth Mari
Fotó: Baráth Mari és RadioQ