Vendég: Szervét Tibor színművész
Klub Rádió – Ötös, 2011.11.04.

„Öt világkép, öt kérdezési stílus, öt személyiség, öt ismerős. Az Ötös mai beszélgetőtársa Gálvölgyi János.”


Gálvölgyi János: - Az én beszélgetőtársam pedig Szervét Tibor, akivel remélem, hogy tényleg sikerül úgy beszélgetni, mint ahogy elkezdtük szeptemberben.
Megnéztem Tibor a kitüntetéseidet. Ennyi kitüntetést... komolyan mondom, mint a munkásmozgalom régi harcosa, olyan vagy. Ennyi mindenfélét, és ebben rengeteg szakmai díj van, meg mennyi közönségdíj, meg mindenféle ilyenek, de ezekről majd később.
Szóval, a mi történetünk szeptember elején kezdődött, amikor elkezdtük próbálni a Madách Színházban Neil Simon Furcsa pár című darabját. Akkor úgy hozta a sors, hogy reggel, délben és este is együtt voltunk, és túl a próbákon rengeteget beszélgettünk. Borzasztóan elkezdtél engem érdekelni, mert nagyon sok mindent megtudtunk egymásról azt hiszem, de nagyon sok mindent nem tudnak rólad a kedves hallgatók, és szeretném, hogy ők is egy kicsit jobban megismerjenek.
Kezdeném ott, hogy Cegléd, Pesti út 22., innen indulnék el.

Szervét Tibor: - Ó, megremegett a szívem, igen.

Gálvölgyi János: - Van egy Szervét Tibor nevű kisfiú. Most elég sokat kutakodtam utánad és azt vettem észre, hogy te akartál, meg nem is akartál színész lenni. Ott még a Pesti út 22-ben mi akartál lenni egyáltalán?

Szervét Tibor: - Először szaxofonos akartam lenni, aztán pedig lovaskocsis akartam lenni, mert azok tűntek a legszabadabb foglalkozásoknak.
Egyébként a sors milyen érdekes fintora, hogy most voltunk lenn a gyerekemmel halottak napján, és mondom, megnézzük már a Pesti út 22-t. Akkor mindig egy pici rituális megállás van ott a ház előtt, és belátok a mi volt lakásunkba, a szüleim volt hálószobájába. Egy festékbolt lett belőle, mindenféle festékeket lehet ott kapni egy kínai üzletrészben. Egy teljesen új inkarnációja annak a háznak vagy lakásnak, nem is tudom, minek mondjam. De már az is bezárt.

Gálvölgyi János: - Ez a Pesti út 22. volt a nagymama, a dédnagymama, akik neked nagyon meghatározóak voltak?

Szervét Tibor: - Nem, a Pesti út 22. volt a szüleim. A Dob utca 16. volt ugyancsak Cegléden a nagymama, nagypapa. Ezen a két helyen laktunk. A Szamuely, most Lónyay utca 42. volt a dédnagymama.

Gálvölgyi János: - Amikor már följöttél 10 éves korodban Pestre.

Szervét Tibor: - Igen, és az a rémület is akkor kezdődik, a rám omló nagy szürke háztömegek, ott a Bakáts téren és környékén, amik egy jó félév-évre annak a tízéves kisfiúnak nagyon összetörték a lelkét. Egyébként is egy szörnyedelem érzés volt feljönni. Egy elálló fülű vidéki kisfiú egy Bizományi Áruházban vásárolt ütött-kopott bőrkabátban áll ott egy pesti, csibész, IX. kerületi osztállyal szemben. Emlékszem arra, hogy himbálom magamat, amikor elmondom, hogy hát így és így hívnak, Ceglédről jöttem és az átlagom az négy egész nyolc tized, és akkor a Garay Éva néni azt mondja, hogy milyen jól fog jönni ez az osztálynak. Fél évig tartó elnyomatásban éltem utána. Nagyon nehezen barátkoztam.

Gálvölgyi János: - Ez nagyon szép volt, amit most leírtál, hogy ütött-kopott bőrkabát, elálló fül, és ott vannak a Bakáts téri fiúk.

Szervét Tibor: - Igen, és ez nagyon nehéz. Több ilyen átlépés volt utána, maga a gimnázium is ugyanilyen átlépés volt.
Budán volt, és akkor ott álltam én egyedül, a teljes elkülönültségben, mint aki a Bakáts térről jött, és azt se tudják, hogy az hol van. Ott mindenki Medve utca volt, mindenki Vérhalom tér volt. Mindenki nagyon előkelő osztályvezetői család sarja volt ott. Nagyon minőségi iskola volt a Móricz Gimnázium, jó családok gyerekeivel.
Mi nem voltunk ebben az értelemben vett jó család. Ott meg attól voltam teljesen idegen, hogy honnan jöttél te, milyen utca, még meg se tudták jegyezni, hogy Bakáts tér. Úgy is hívtak egy ideig, hogy Bakács. Az volt a gimnáziumi becenevem, mint kuriózum, vagy valami egész idegen bolygó.

Gálvölgyi János: - Tudod, mit tapasztalok én most, hogy így hallgatlak téged? Benned mindig van egy valahol..., hogy ott áll. Nem tudom, hogy plasztikáztattad vagy nem, de nem áll el a füled, nincs bőrkabátod, csak valahol mindig úgy érzed, hogy valahogy be kéne jutni ebbe a körbe, de valahogy mindig te magad úgy leblokkolsz, nem? Nehezen rakod bele magad a környezetedbe?

Szervét Tibor: - Nagyon nehezen. Igen, ezt meg is kapom sokszor szemrehányásként, hogy én gőgös vagyok.

Gálvölgyi János: - Igen, azt szokták mondani, merthogy beszéltünk erről, én hasonló voltam mindig.

Szervét Tibor: - Soha nem gondoltam, hogy neked ugyanez a stigmád megvan az életben. Summa summárum, van József Attilának egy sora, hogy „Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan”. Ez nagyon hosszú ideig kísértett engem, és utána már nem akartam velük lenni boldogan. Utána azt gondoltam, hogy ott egye meg a fene. De ez nagyon sok évtized múlva, tehát ez negyvenéves korom után kezdődött, amikor egy kicsit úgy rendbe rakódott az idegrendszerem, és azt tudtam mondani, hogy én úgy gondolom, hogy megpróbáltam, de valahogyan nem sikerült úgynevezett közösségekhez tartozni, se osztályhoz és semmilyen máshoz, és akkor így maradok, mint egy ilyen partizán.

Gálvölgyi János: - Ezt nekem a nejem szokta mondani, hogy én mindig magánzó voltam, és hogy ahhoz képest nagyon sokra vittem. Borzasztóan szerettem volna én is... Fiatal színész koromban lejártam a Fészekbe, és akkor ott ültek az „asztalok”, nem mondom a neveket. Akkor ott mindig ácsingóztam egy másik asztalnál, ahol egyedül ültem. Mondom, milyen jó lenne, ha én is ott... de mikor ... Aztán mondtam mégsem lenne jó, mert nem tudnék ehhez én jópofát vágni, meg nem tudnék együtt röhögni, együtt inni. Akkor ugyanezt éreztem mindig, hogy én kívül maradtam.

Szervét Tibor: - Egyetlenegy helyzetben – most, hogy mondod, hogy asztalok, igen. Amikor a Főiskolára eljött Ruszt József negyedévben kurzust tartani, és én nagyon nagy csodálattal, és nagyon nagy szeretettel vettem őt körül, mint ahogy egyébként mindannyian. Nagy érzéke volt, hogy hogyan szerettesse meg magát. Őrületes nagy mágus volt. Egyébként az erejének a rossz oldala is ugyanez volt, hogy ezt a mágiáját habozás nélkül képes volt rosszul is használni. Ő hozzá akartam tartozni, oda ültem az asztalhoz, odaültem, jópofát vágtam, együtt ittam. De annak is az lett a vége, hogy amikor a Független Színpad megalakult, három hónappal később azt mondtam, hogy én fölállok és elmegyek. Fölálltam és elmentem.

Gálvölgyi János: - Ez volt Szegeden.

Szervét Tibor: - Szeged, Budapest, és utána... Az is egy ilyen nagy ugrás volt tulajdonképpen, ugyanúgy elálló fülekkel, ütött-kopott bizományis bőrkabátban.

Gálvölgyi János: - Ez maradt meg bennem, ez a kép.

Szervét Tibor: - A fülem ugyanúgy eláll szerintem, csak utána nőtt a fejem egy kicsit mögé, ezért nem látszik annyira.

Gálvölgyi János: - Igen, kiegyenesedett így a dolog. De most nagyot ugrottál, mert engem borzasztóan érdekel, hogy hogy’ a csudába lett az, hogy te nem mertél felvételizni a Színművészetire, és aztán valami egészen mást kezdtél el csinálni?

Szervét Tibor: - Igen, egy pár lépcső itt van. Tehát a Pestről Budára átkerülés is egy váltás volt. A matematika tagozatos gimnázium önmagában egy tévedés volt, mert én angol tagozatra akartam menni. Valahogy mégis a matematikát írta be lehet, az Anyukám, és valami rejtélyes módon föl is vettek, pont azt az egyet kérdezték amit tudtam, a Thales tételt. Akkor helyesen elmeséltem, hogy a nagypapám főz, meg ilyenek, és ez olyan rokonszenvessé tett. Utána elkerültem a matek tagozatos gimnáziumról, ahol közgáz- és műegyetemi előkészítőket végeztem, - elmentem jogra. A jogászság után lettem takarító és ablaktisztító a Vörös Október termelőszövetkezetnél, és így sikerült utána ambíciót nyernem ahhoz, hogy elmenjek a Főiskolára. Közben voltam egy évig Veszprémben, mint statiszta.

Gálvölgyi János: - Tehát akkor azért már benned meg volt a kacérkodás azzal a dologgal. De az, hogy nem mertél... az, hogy benned borzasztóan dolgozik mindig valami önkontroll?

Szervét Tibor: - Latinovits volt a mindenség számomra. A latinovits-féle színészet, és az a mindenen át, még az alkoholon is, a pózain is átütő őrületes energia, amivel ő képviselte az egész színészetet. Azt gondoltam, hogy aki nem ilyen, az nem lehet méltó arra, hogy oda felvételt nyerjen. Hát, én nem voltam olyan. Később, amikor felvételt nyertem oda, láttam, hogy de, lehet oda felvételt nyerni anélkül, hogy az emberben ilyen nagy energiák lennének.

Gálvölgyi János: - A beszélgetőtársnak én mindig fölajánlom azt a lehetőséget, hogy neki is legyen beszélgetőtársa.

Te azt mondtad, hogy elsőként Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója a beszélgetőtársad. Szervusz András, ha itt vagy a vonalban!

Bálint András: - Szervusztok, szervusz János!

Gálvölgyi János: - Ne érts félre, Tibor is azt mondta nekem reggel, miután bejöttünk ide a stúdióba, hogy nem mint igazgató úr, de hát úgyis mint igazgató szeretettel köszöntelek.

Bálint András: - Az abc miatt is valószínűleg.

Gálvölgyi János: - Téged jelölt meg, de nem tudom, mint kolléga vagy barát. Minek nevezhető Andris a te életedben, Tibor?

Szervét Tibor: - Tulajdonképpen azt hiszem, hogy így szép lassan az elmúlt tizen-iksz év alatt mind a három fokozatot begyűjtöttük, merem ezt én remélni. Meg annyira sokat tudsz te énrólam az elmúlt valóban tizen-iksz év mentén, hogy az első voltál, akiről úgy gondoltam, hogy hívjunk föl téged.

Bálint András: - Köszönöm, köszönöm. Mondjuk még azt se felejtsd el Tibi, hogy egy kicsit tanár is voltam, mert még a Színművészeti Főiskolán film-művészetet tanítottunk Szabó Pistával, pár hónapig.

Szervét Tibor: - Nekem rettenetesen nem is ment, arra emlékszem. Szörnyűségesen nem ment nekem.

Gálvölgyi János: - Aztán filmszínész is lettél, úgy különben.

Bálint András: - Tizenöt éve vagy a Radnóti tagja, ha jól számolom, 1996. vagy 97. óta, és hát igazgatód vagyok, meg kollégád, meg rendeződ.

Szervét Tibor: - Az egy nagyon nagy huzat volt ott az első pillanatban, amikor odakerültem. Mert ugye vendégként indultam, vendégként voltam Asztrov.

Gálvölgyi János: - A Ványa bácsiban játszottál először, és aztán jött az Anconai szerelmesek.

Szervét Tibor: - Vendégként voltam Don Tomao az Anconaiban, és mind a kettő úgy marad meg bennem, mint a legjobb élmények egyike, egyikei, amennyiben ez a szó létezik.

Bálint András: - Azóta nagyon sokat dolgoztunk együtt. Kirándultunk kétszer is a Thália Színházba, ahol énnekem lehetőségem volt tégedet rendezni, Tibor.

Szervét Tibor: - Így eszkalálódott ebből a – tegyük hozzá, hogy - nem is mindig felhőtlen kapcsolatból. Mert tudom, hogy te sokszor agyalapi gumibugyit kaptál az én szókimondásomtól, vagy erőszakosságomtól. De azért annak ellenére sikerült ezeket a jó kis fázisokat összegyűjteni.

Bálint András: - Azt gondolom, hogy egy munka kapcsolatban mindig vannak konfliktusok, mert ha az ember elkerüli a konfliktust, elkerüli a jó munkát.

Szervét Tibor: - Igen, de nem arra vagyunk mi trenírozva, hogy elkerüljünk minden konfliktust, és próbáljunk meg hihetetlen simulékonyan – ezt most mint színész mondom – rendezőknek és igazgatóknak megfelelni tiszta erőből?

Bálint András: - Mint igazgató és mint állampolgár is, mint barát is, mint színész is mondom, hogy nem szabad elkerülni a konfliktusokat. Szerintem ki kell mondani, meg kell élni, össze kell veszni adott esetben, aztán úgyis kibékülünk. De hát, ha nem mondjuk ki a bajt, ha nem csapunk össze, akkor nem lesz konfliktus a színpadon. A színház lényege a konfliktus, nem?

Gálvölgyi János: - Andris, kérdezlek téged, mint rendezőt. Nekem Tibivel itt nagyon nagy boldogság volt, és Szirtes Tamásnak is - aki az én Bálint Andrásom -, érzéke van ahhoz, hogy összehozzon embereket. Nehéz ember a Tibi, vagy pedig nem?

Bálint András: - Hát, nem könnyű, ha két szóval kell mondani. De hát ez így van rendjén, nem? Nagyon-nagyon intelligens színész. Nem tudom, hallja-e.

Gálvölgyi János: - Ha hallja, ha nem, én tudom, hogy az.

Bálint András: - Mindig nagyon öntörvényű, és hát nagyon profi. Nagyon profi, tehát ő rettentő jól érti a szakmát, tudja a mesterséget. Gondolom, - még nem láttalak benneteket, készülök megnézni - gondolom, hogy azért is lehetett a ti találkozásotok nagyon szerencsés, mert két irányból jöttetek, ha így mondhatom, de mindenképpen két mesterségét nagyon tudó, és nagyon alázatosan művelő színész találkozhatott ott a Madách színpadán, ezért gondolom, hogy ez egy jó találkozás lehetett.

Gálvölgyi János: - Azért mindenkinek van egy híre, ami megelőzi őt. Amikor azt mondták, hogy Szervét, azt mondták, hogy "azért nehéz ember a Szervét", és azt mondták nekem, hogy "gondolod, hogy te könnyű ember vagy?", de azt hiszem, hogy mi egymásból, ebből nem érzékeltünk semmit. Egy rendezőnek ki a nehéz színész? Andris, te kitűnő színész is vagy, de néha aztán leülsz oda rendezni. Miben áll a nehéz színész fogalma?

Bálint András: - Azt szokták mondani, hogy a végeredmény számít igazándiból, de azért nem árt, ha a munka harmonikus, és nincsenek benne fölösleges ’hajcsatt dobálások’, biztosan érted ezt a kifejezést. Az nem jó, ha bárki, akár a rendező, akár a színész... ez egy csapatmunka, és ha ezen belül bárki különlegesen azt gondolja, őneki mindent szabad, vagy ő bármit megengedhet magának, akkor az nem jó, mert ez egy társas játék. Tehát a főszereplőn és a rendezőn kívül még nagyon sok munkatárs van, kollégák. Szerintem itt is a ’mérték’.

Gálvölgyi János: - Amit te mondsz, ez a hajcsattdobálás egy bizonyos szinten túl azt hiszem, nem jellemző Tiborra sem, meg rám sem.

Bálint András: - Nem, nem. Vannak időnként délelőttök, nehéz órák, de hát ez színház. Ez benne van ebben az egyességben, hogy mi találkozunk a próbákon.

Gálvölgyi János: - Andris, nagyon várunk téged, hogy megnézzél minket majd, hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, szó szerint. Akkor még egy mondatot a Radnótiról. Tibor mondta, hogy lesz egy olvasópróbája 8-án, és 22-től próbál. Mi lesz ez?

Bálint András: - Térey Jánosnak van egy Protokoll című verses regénye. Abból Térey János és Kovács Krisztina dramatizált, írt színdarabot, amit Valló Péter rendez. Januári bemutató, és erre nagyon készülünk, mert különös regény. Ma, Budapesten játszódó történet egy diplomatáról, aki protokollfőnök a minisztériumban, és annak a szerelmi életéről, barátairól, kritikáról szól. Egy kellemetlen kritikust játszik benne Tibi.

Gálvölgyi János: - Na, majd erről még beszélgetek vele. Nagyon szépen köszönjük Andris, hogy voltál.

Szervét Tibor: - Szavadat vettük, hogy jössz, szia!

Gálvölgyi János: - Na, majd a kellemetlen kritikáról majd még beszélünk.
Visszaugranék ahhoz a mondatodhoz, hogy nem mertél felvételizni.
Viszont mertél te felvételizni az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Ezt el is végezted. Akkor te most ki vagy? Dr. Szervét... Akkor én milyen ügyekben fordulhatnék hozzád?

Szervét Tibor: - Dr. Szervét Tibor. Hát, hogy ha van egy jó kis DVD-d, akkor azt fölhajtjuk valahonnan. Á, én nem is vagyok kompetens, mert nem gyakoroltam.

Gálvölgyi János: - Bocsánat, most viccen kívül, te mi lettél? Sem ügyvéd, sem ügyész?

Szervét Tibor: - Azért nem, mert ez egy általános jogi végzettség, ami nekem van. Utána az én volt évfolyamtársaim elmentek szakmai gyakorlatra, és lettek különböző szakvizsgák után bírák, ügyészek, ügyvédek, vállalati jogtanácsosok. Nekem szakvizsgám nincsen. Nekem megvan a diplomám, elvégeztem az egyetemet, leadtam a diplomamunkát, kaptam rá jegyet, de utána tulajdonképpen azt a jó húsz percet – no jó, az volt egy fél év - leszámítva, amit én egy ingatlankezelő vállalatnál töltöttem mint bérleményhasznosítási csoportvezető, nem praktizáltam.
Az is egy csodálatos pillanat volt, mert ugye ott van az ember millió tétellel, négy gimnáziumi év történelem és irodalom anyagával. Elmentem felvételizni, és - ugye akkor még erősen szocializmus volt -, teleraktam az írásbelimet Marx, meg Lenin idézetekkel.

Gálvölgyi János: - Ez igazi volt, vagy kitaláltad?

Szervét Tibor: - Volt benne húsz kamu-idézet, hogy a „nemzet nyakán folyt a hurok” idézőjel, Engels. Ezek tetszettek nekem. Emiatt elég jó jegyet kaptam. Biztos volt benne tárgyi igazság is, de jó lett az írásbeli. Bemegyek szóbelizni, nagyon rosszul voltam, a gyomrom a torkomban dobogott a szó legszorosabb értelmében, rettenetes lámpalázakkal. És mit húzok ki? Történelemből kihúzom az Athéni demokráciát, ami az egész anyag legelején van, tehát amikor az ember elkezd tanulni, odáig mindig eljut, mert az első tétel. „Dracon, Solon, Kleisthenes, Peisistratos”, ezt a mai napig tudom. Kihúztam irodalomból a felvételin József Attilát, amit minden gimnazista tudott, mert az akkori lelkünk legközvetlenebb hozzáértője volt. Fölvettek, rejtély. Ugyanúgy, mint a Thales-tétel a gimnáziumban, az is rejtély. A Főiskolára már nem volt ennyire rejtély. A felvételi 45 percig tartott, az átlagos 8 helyett. Már mindenki azt hitte, hogy kimásztam az ablakon, vagy éhen haltam, lelőttek, hogy ez még mindig benn van.

Gálvölgyi János: - Nagyon kíváncsi vagyok erre a 45 percre. Beszéljünk rólam, ahogy Havas Henrik szokta mondani. Az én felvételim először abból állt - az időtartamát figyeld -, Petőfi Sándor: Csokonai, Egy kálomista pap..., és köszönjük szépen, és ki voltam rúgva. Másodszor az volt: Petőfi Sándor: Cs... köszönjük szépen, és ki voltam rúgva. De mit lehetett 45 percig? Tehát azt mondtad, 45 percig felvételiztél annál a régi Kerényi Imrénél. Mit csináltál 45 percig?

Szervét Tibor: - Ez a harmadik kísérletem volt. Az első két kísérletem úgy nézett ki, mint amit te elmondtál.

Gálvölgyi János: - Bocsáss meg, téged harmadszorra vettek föl?

Szervét Tibor: - Igen. Tehát én elmentem felvételizni akkor, amikor diplomáztam az egyetemen. Csak négysoros verseket vittem, mert nem volt időm többet megtanulni. Fogalmam nem volt semmiről sem, elmondtam kettőt ebből, és kirúgtak. Teljes joggal. Utána elmentem az IKV-hoz bérleményhasznosítási csoportvezetőnek, onnan is felvételiztem egyszer, szintén nem nagy minőségi változásokkal, de arra már azért készültem. Elmondtam egy verset, utána azt mondták, hogy „Maga jogász, ugye?”, mondtam, igen. „Akkor mondjon valami mást!”, és félrefordultak, beszélgettek. Elmondtam valami mást, és ki is rúgtak. Utána elmentem Veszprémbe egy évre statisztálni, és akkor nagyon erősen készültem. Borbiczki Feri volt akkor ott a színház igazi nagy császára, mi nagyon jóban voltunk. Emlékszem, kicsit borgőzös állapotban be is lógtunk a már bezárt színházba, felvételit gyakorolni. Soha nem felejtem el, amikor Feri meghallgatott egy verset meg egy monológot, - kicsit mondom be is voltunk nyomva – és akkor azt mondta, hogy „Ez rohadt szar, mondjál valami mást!”. Mondtam valami mást, egyre rémültebben, „Ez is rohadt szar”. Utána odajött, és azt mondta: „Játsszál valamit!” és még hozzá tett egy-két magyar szót. „Játsszál valamit, ne csak a szöveget mondd. Nem baj, ha szart játszol, csak játsszál valamit.” Valahogy akkor annak a polgári fiúcskának, aki addig sokáig voltam, megrepedezett valami ott a lelkén, és akkor elkezdett valami kijönni.
Mi tartott 45 percig? Ugye 26 éves voltam. Tehát jogosan kérdezett rá Kerényi önmagában, hogy ezt a meglehetős hajlott korú diákot érdemes-e ide beereszteni. El kellett mondanom az öt monológból négyet. Már közben eszembe jutott, hogyha netán valami furcsa csoda folytán tovább engednek, nem marad több katonám, nincs több ütőkártyám a későbbi rostákra. El kellett mondanom négyet. A Hull a szilva a fáról-t énekeltem kétségbeesetten. Volt bent valaki, aki zenélt - tán Kocsák Tibi–, és azt mondta Kerényi, „Most akkor hagyja abba, ne énekeljen, csak mozogjon valamit a zenére”. Hát, ez nekem a nagy halál volt, mert azóta is rettegek a táncolástól, én csak addig tudtam táncolni, amíg csajozni akartam vele. Semmilyen más műfajban nem tudok, a Spamalotban is élet-halál kérdése volt, hogy meg tudjam tanulni a táncokat. Utána a 14 versből talán 9-be kérdezett bele, visszament, improvizáltatott, már feküdtem a földön, ordítoztam, mint valami reneszánsz komédia szolgaalakja, és kilókat fogytam, szerintem. Utána átengedett, de valószínűleg ott, akkor már benne körvonalazódott, hogy föl fog venni. Mert már nem volt utána ez a tortúra a második, harmadik rostán.

Gálvölgyi János: - Na most fölvettek. Ahogy engem is fölvettek, az életem legboldogabb nyara volt. Emlékszel arra a nyárra?

Szervét Tibor: - Arra a pillanatra emlékszem, amikor kimondták a nevemet. Arra emlékszem, hogy így van a kezem összekulcsolva, - tudom, ez a rádióban nem nagyon látszik – és nem bírom szét szedni, mert olyan őrületes feszültséget éreztem, hogy ennek sikerülnie kellett, mert annyi energia ment bele. Ott találkoztam először egyébként a saját erőmmel. Igen, most, hogy beszélgetek róla, most jut eszembe. Azzal az erővel, ami oda bevitt. Később, utána el is tűnt, meg vissza is jött, de végül is az segít engem. Azóta is.

Gálvölgyi János: - Amikor nálunk kihirdették, akkor tudom, hogy azt mondták, „Kútvölgyi” és tudtam, hogy a Kútvölgyi túl van a Gálvölgyin, és akkor mondom én nem hallottam a nevemet. Szerintem kómás állapotba kerülhettem, aztán mondták, hogy engem fölvettek. Nagyon boldog voltam, rohantam át a Rákóczi úton, akkor még járt a villamos, ami majdnem elütött, hogy telefonáljak anyáméknak, hogy fölvettek engem. Az életem legboldogabb nyara volt az, ami a szeptember előtt volt. Aztán bekerültem a Főiskolára, és akkor ez a boldogság hétről hétre, napról napra egyre jobban eltűnt.

Szervét Tibor: - Igen, ez így történt. Két évig maga volt a rémálom számomra is a Főiskola. Egyetlen mozdulásom sem volt jó, és ezt tudtam is. Azt is tudtam, hogy akármit fogok csinálni holnap az se lesz jó, mert egyszerűen fogalmilag lehetetlen, hogy ez nekem menjen.

Gálvölgyi János: - Te érezted, vagy ezt mondták neked?

Szervét Tibor: - Nem, nem mondták, én tudtam, hogy ez nem jó. Láttam a többieket, akik számomra valami mennyországi felszabadultsággal és boldogsággal...

Gálvölgyi János: - ... és már nincsenek a pályán.

Szervét Tibor: - Hát, többen nincsenek, ez igaz, de nem gondolom, hogy ilyen értelemben összefüggő. Olyan messzeségben voltak ők tőlem, mint a párhuzamosok a negyedik végtelenben. Áll a rossz tanuló a táblánál, és tudja, hogy oda soha nem fog tudni belépni. Nem értettem, hogy miről van szó. Civil voltam, nekem nem volt színházi múltam. Az az egy év Veszprém semmit nem változtatott ilyen értelemben rajtam. Mindenki értette a nyelvet. Álltam ott valami XVII. századi magyar szöveggel, a mai napig ott állok azzal. Azt mondta egyszer csak Kerényi, hogy „És vált!”. Nem tudtam, hogy miről van szó, első félévben én nem tudtam, mi az, hogy vált. Nem tudtam, hogy mi az, hogy egy más hangulat, más ritmus, más kifejeződés, más tartalom. Olyan volt, mintha autót vezetnél, és hirtelen azt mondják, hogy a számítógépen nyomjál meg valamit. A fedélzeti kompjuteren, és te eddig kizárólag lovat láttál. Kívülről, fényévekre volt az egész világ tőlem. Utána Spilák Klári osztálytársam azt mondta, hogy „Tibi, ez egyértelmű. Imre ki akar téged rúgni, és be akarja bizonyítani önmagának is meg neked is, hogy instruálhatatlan vagy, mert öreg vagy”. Mondta azután az óra után, amely óra alatt szerintem a hajállományom kilencven százalékát vesztettem el, vagy indult kopásnak. Végem volt. Ez két évig tartott.

Gálvölgyi János: - Az fölmerült benned, hogy álmaid álma volt, hogy bekerüljél, bekerültél. Ha kikerülsz, akkor mit... hát a zsebedben volt egy diploma.

Szervét Tibor: - Nem tudom, nem értelmeztem ilyen módon a jövőt. Nem gondoltam rá, hogy kirúgnak.

Gálvölgyi János: - Nem a rettegés birodalma volt?

Szervét Tibor: - De, a rettegés birodalma volt, de az valahogy föl sem merült, hogy ez ilyen könnyű megváltással, hogy kirúgnak, véget ér. Tudtam, hogy tartozni fogok és akarok ide, ha valaki szólna, hogy ezt hogy kell csinálni. Mert ebben nem túl jó a Főiskola. Tehát az egyszeri mesterségbeli dolgok ügyében ne azzal foglalkozzon, hogy megőrüljön az átéléstől, mert az úgyis egy kiismerhetetlen mély és érdekes és isteni lelki folyamat. „Maga azzal foglalkozzon, próbálja meg közölni azzal az emberrel, aki szemben ül, hogy el akarja venni feleségül a lányát” - most csak a hasamra ütöttem például. De olyan módon minket nem tanítottak, abban nem segített a Főiskola.

Gálvölgyi János: - Amikor én jártam, és előtted jártam egy pár évvel, akkor az volt a metódus, hogy összetörni az egyéniséget, apró pici darabokra, aztán majd vagy összerakódik, vagy nem. Hasonló állapotban voltam mint te, és akkor Kálmán Györgynek, aki valami rejtélyes csoda folytán engem nagyon szeretett, neki panaszkodtam el. Azt mondta, hogy te mindent, amit eddig tudtál a Főiskola előtt, ami volt benned tehetség, azt őrizd meg, titkold el, ne mutasd meg négy évig, és aztán majd használd. Kettős életet éltem magam is, mert ugye meg kellett felelnem. Ugyanezekkel a rémületekkel voltam, hogy bejönni a színpadra, és akkor én bejöttem, és azt mondták, hogy ez borzasztó, így nem lehet. Úgy kell, olyan szerényen bejönni. Ma már tudom, hogy nekem volt igazam, szerényen beódalogni nem lehet a színpadra.
Na, de akkor megvolt a Főiskola, és akkor te kaptál ajánlatokat gondolom Pestről is, meg vidékről is?

Szervét Tibor: - Pestről nem kaptam. Azt hiszem Egerből kaptam.

Gálvölgyi János: - Ha Kerényi fölvett, akkor nem volt, föl sem merült? Gyakorlaton hol voltál?

Szervét Tibor: - Nem. Gyakorlaton a Nemzeti Színházban voltunk, ahol Imre rendezett akkor. Ez nagyon-nagyon klassz volt, mert benne voltunk a Csíksomlyói passióban, egy nagyon sikeres előadásban. Nagyon boldogok voltunk, gubák, meg szőrgombócok, meg parasztok, meg mindenfélék voltunk. Emlékszem, sírtunk a röhögéstől, nagyon jó volt. Statkóztunk az István a királyban, ami egy nagyon nagy élmény volt, ott állni. Hiszen maga a mű nagyon felemelő, az annak az első színpadi megfogalmazása volt, és szerintem káprázatosan jól sikerült. Nagyszerű színészek, nagyszerűen énekeltek ott benne. Akkor még maga a műfaj is új volt, hogy színészek énekelnek élőben a színpadon. Az egy szuper érzés volt. Utána azonban Kerényi nem akart minket leszerződtetni, mert nem tartott minket tehetségesnek eléggé, gondolom én. Szerintem nagyjából igaza is volt, nem voltunk egy szerencsés osztály. Arra próbált például engem rávenni, hogy menjünk le nem is tudom, Nyíregyházára, és akkor csináljunk ott egy ilyen nagy, új, forradalmi osztály-színházat. Azt mondta Huszti Péter, aki a másod-mesterség tanárunk volt, hogy igen, az egy jó dolog, csakhogy ez egy kollektív pálya – soha nem fogom elfelejteni -, „kollektív pálya, szólisztikus ambíciókkal”. Tehát így van, azt lehet mondani, hogy „Mi egy csapat vagyunk. Én mit játszom?”. Ez így van.

Gálvölgyi János: - Szerintem a csapatmunkák csak rólam szóljanak.

Szervét Tibor: - Ez így van. Minden színész eltörölhetetlenül vágyja azt, hogy ő legyen a fókuszban, mert a személyiségének általában az a sűrített hajtóereje, hogy "én meg tudom mondani, hogy egy Hamlet, vagy egy ilyen akármilyen nagy szerep hogy érez, hogy néz ki és hogy gondolkodik". Úgyhogy én ebbe nem mentem bele. Próbált rábeszélni, hogy fogjam össze az osztályt, mint afféle legöregebb, de nem lett belőle semmi, mert én nem hittem benne. Akkor jött a Ruszt-féle ajánlat, és elmentünk Szegedre egyébként jó sokan, talán nyolcan az osztályból.

Gálvölgyi János: - Te az osztályban a korod miatt olyan vezető egyéniség voltál?

Szervét Tibor: - Nem, soha nem voltam vezető egyéniség, nem vagyok rá alkalmas. Nem, mert annyira erős különvéleményeim vannak. Akkor pedig még nem voltak különvéleményeim, akkor annyira szerettem mindenkit követni, érdekes volt.
Mint amit Bálint Andris is mondott az imént, hogy én öntörvényű vagyok, nagyon nehéz ember. Úgy gondolom, hogy én egy végtelenül követő és alkalmazkodó alak vagyok, hogyha jót mondanak. Sajnos a probléma mindig az, hogy hosszú-hosszú évtizedeken keresztül kellett szembenéznem azzal, hogy amihez én alkalmazkodni próbálok és törni próbálom magamat, az nem jó. Nem jó. Nem igaz, mert azt az ember érzékeli, hogy igaz vagy nem. Ha meg elfogadom, nem jó a közönségnek. Azt meg a közönségtől tudjuk, hogy valami jó, vagy nem jó.

Gálvölgyi János: - Mi győz meg téged arról, hogy neked van igazad?

Szervét Tibor: - Sokféle lehet. Ez furcsa kérdés. Nem is tudom, hogy én magamnak föltettem-e. Nagyon-nagyon sokáig tart, amíg azt mondom, hogy igen, ebben igazam volt. Tehát irgalmatlan sokáig kételkedek. Alapvetően ilyen vagyok. Meg úgy gondolom, hogy akkor jön ki jól az ember belőle, hogyha sokáig hagyja a bizonytalanságot, hogy ez jó, az is jó lehet, tíz variáció is jó lehet. Egy idő után az, hogy jönnek a nézők, az rávesz arra, hogy valami, ami a legerősebb bennem... Tulajdonképpen én győzöm meg magamat, kénytelen vagyok ezt mondani, bár lehet, hogy ez fennhéjázásnak tűnik. Tehát, ami a legerősebben megfogalmazódik, arra azt tudom mondani, hogy aha, aha, aha. Meg gondolkodok. Tehát nagyon erősen gondolkodok azon, hogy miért van az odaírva. Ez egyébként valóságosan nagyon megutáltat a rendezőkkel.

Gálvölgyi János: - Nem szeretik a gondolkodó színészt.

Szervét Tibor: - Nem. Miért van az odaírva? Hiszen ezt megtanultam Faragó Zsuzsi barátnőmtől, aki dramaturg, és nagyon sokat köszönhetek neki a gondolkodásmódban, és kiképzésben. Ő mondta, hogy mindennek, ami oda le van írva, kell lenni oka, következménye.

Gálvölgyi János: - Mondok egy telefonszámot: 06-30-303-0953, mert megnéztem, van neked honlapod, meg rajongók, meg mindenfélék, és hátha óhajt valaki veled beszélgetni.
Ott tartottunk, hogy a te igazad, hogy kinek van igaza. Csináltuk ezt a Furcsa párt. Az első bemutatónk után – mert egyből két premierünk is volt rögtön - megjelent egy kritika valamilyen internetes portálon, amit én elhoztam neked megmutatni. Azt mondtad, nem, nem, nem, pláne, hogy előadás előtt nem. Mennyiben érdekel téged a kritika?

Szervét Tibor: - Engem érdekel. Akkor is érdekel, hogyha nagyon rosszat írnak, akkor is érdekel, hogyha nagyon jót írnak. Talán most már el is mondhatom magamról, hogyha nagyon nem üt meg, és nagyon nem tesz önimádóvá, tehát ha nagyon lecsesznek, attól sem megyek tönkre.

Gálvölgyi János: - De azért téged nem szoktak, megnéztem, általában rólad jókat írnak. A kritikusok a tenyerükön hordanak téged. Jósoltam neked egyet még, amikor elkezdtünk próbálni, hogy az lesz a kritika, hogy... emlékszel? Rólad azt írják majd, rólam ezt írják...

Szervét Tibor: - Igen. Nyilván vannak ilyen sztereotípiák is a kritikai világban is, mint ahogy a színész-világban is, de én gyakran találok benne használható dolgot. Gyakran találok benne támogató dolgot.

Gálvölgyi János: - Persze, a legrosszabban is mindig van valami, persze.

Szervét Tibor: - Például volt olyan, amit nem is tudom, be merek-e vallani – de persze, abszolút. Nagyon lecseszett valaki a Pygmalion után. Nem ismertem az illetőt, megszereztem a telefonszámát, fölhívtam és megkértem, hogy jöjjön el két hónap múlva úgy, hogy nem tudok róla. Mert én érzem, hogy itt változtatni kell, de nem tudom, hogy jó fele megyek-e. Nézze meg még egyszer.

Gálvölgyi János: - De kedves céltábla, maga ilyet csinál, hogy aki lő magára, azzal...!

Szervét Tibor: - Igen, mert igaza volt, éreztem, hogy valahogyan igaz, amit ő ír.

Gálvölgyi János: - Van nekünk egy közös ismerősünk, - nem tudom, hogy miként szólítsam őt most meg. Ugyebár itt Andrissal már beszélgettünk, aki a Radnóti Színház igazgatója, az igazgatód. Itt van velünk Csáki Judit kritikus, akit nem azért szeretünk, mert kritikus, hanem mert...

Csáki Judit: - ...hanem annak ellenére szerettek?
Szervusztok, jó napot kívánok!

Gálvölgyi János: - Igen. Nem. Most tréfálkoztam, próbáltam tréfálni.

Csáki Judit: - Itt már röhögök egy ideje, amióta hallgatlak titeket remekül szórakozom. Borzasztóan viccesen érzem magam, mert a kritika nem egy dialogikus műfaj. Szerintem a színészi alakítás se. Olyankor nem beszélgetünk, ugye? Ti játszotok, én meg...

Gálvölgyi János: - Tibor azt mondta, hogy fölhívott valakit, aki róla írt. Ti különben kapcsolatban vagytok, ismeritek egymást.

Csáki Judit: - Figyelj Tibor, én voltam?

Szervét Tibor: - Nem, nem te voltál.

Csáki Judit: - Hála Isten, mert én mindent elfelejtek. Mondjuk, engem föl tudtál volna hívni.

Gálvölgyi János: - Mert az más, hogy én ismerlek téged és megkérdezem, hogy Judit, mit szólsz hozzá. Amit én soha meg nem tettem, mert az a magánügyed, hogy te mit szólsz hozzá, az enyém meg amit csinálok az én ügyem.

Szervét Tibor: - Bocsánat, de én nem így gondolom. Azt gondolom, hogy ez dialogikus műfaj, legalábbis jobb lenne, hogyha az lenne. Pont azért javasoltalak téged, mint beszélgetőtárs beszélgetőtársa, mert közöttünk például létezik egy ilyesfajta dialógus.

Csáki Judit: - Persze. Igen, de a tevékenység nem dialogikus, én így értettem. Tehát amikor te játszol, játszol. A kritika írás pedig, hiszitek-e vagy sem, egy hihetetlenül intim és magányos és intenzív tevékenység, aminek se közönsége, se partnere nincs abban a pillanatban. Tehát én nem tudom a többiek hogy vannak, mármint a kollegáim, de nyilván a legtöbben így. Az ember olyankor hihetetlen intenzíven újrapörgeti az előadást a fejében. Van, aki használ ehhez jegyzeteket mint én, van aki nem. Tehát újrapörgetem és rettenetes intenzíven gondolkodom arról, hogy mit írjak. Olyankor nem gondolok arra, hogy én téged, vagy Jánost ismerlek.

Gálvölgyi János: - Ezt akartam kérdezni, hogy ez befolyásol-e téged.

Csáki Judit: - Nem. Nem. Nem. Az az érdekes, hogy nem. Volt már néhány olyan ismeretségem színházi világban, ami nem is bírta ki ezt a fajta reflexet. Amikor az ember ír, olyankor nem dialogikus. Egyébként persze. Egyébként igazad van Tibor, persze beszélgetünk róla, arról is amit te csinálsz, arról is, amit én írok, és egyáltalán a színház ügyeiről beszélgetünk, hisz mindkettőnknek ez a legfontosabb. De abban a pillanatban, amikor írom, akkor nem számít az, hogy egyébként én ezt az embert civilben ismerem, vagy ismerem a gyerekét, ez nem.

Gálvölgyi János: - Olyan ötvenes évekbeli dolog ez, hogy építő kritika. Én is elolvasom a kritikát, és egészen jó memóriám van. A jókra kevésbé emlékszem, a rosszakra mind emlékszem. De mikor azt tapasztalom, és volt már ilyen tapasztalatom, hogy egyértelműen valamiféle – nem tudom, a személyemet illető, vagy nem is a személyemet, mondjuk a rendezőmet illető – undoron keresztül vagyok én megfürdetve, és üzennek a színháznak... ilyen is van, tudod.

Csáki Judit: - Igen, van ilyen, persze. Vagy mikor leverik rajtad a Heti hetest egy alakítás kapcsán.

Gálvölgyi János: - Így van. De nem is most magamról, mert nem akarok itt személyeskedni. Olvastam kolléganőmről ilyet, "és belépett a színpadra - különben csodálatos volt abban a szerepében - a Heti hetesből XY". Tehát olyan hangütés van, amikor azt tudom, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki.

Csáki Judit: - Igen, bár önmagában például ez a mondat kettő félét jelenthet. Jelentheti azt, hogy valaki egyszerűen nem a színészetével van jelen valahol, hanem hoz valamit, hoz egy celebséget. Mondjuk ez nem a Heti hetesre illik elsősorban, hanem például filmekre, vagy műsorvezetésre, vagy nem tudom mire.

Gálvölgyi János: - Régebben azt nem írták, hogy belépett a Valamit visz a víz című filmből Jávor Pál, amikor a Petrucciót játszotta. Szóval ez nem volt ilyen negatív jelző.

Csáki Judit: - Figyelj, nincs ilyen, hogy kritika, nincs ilyen, hogy kritikusok. Egyenként vagyunk, szerencsére itt mindenki saját magáért vállal felelősséget. Az nagyon érdekes egyébként amit mondtok, vagy most utaltál rá János, arra a bizonyos építő... Ami azzal függ össze, amit az előbb Tibor mondott, hogy valahogy érzi egyszer csak, hogy amit a kritikus ír, abban ott van valami. Természetesen a kritikus nem tudja neki azt megmondani, hogy ehelyett mit is kéne csinálni.

Gálvölgyi János: - Bocsáss meg Judit. Tibi, fölhívtad ezt a kritikust, aki akkor reagált erre, két hónap múlva eljött, megnézett, és írt vagy pedig mondott?

Szervét Tibor: - Igen. Írt, e-maileztünk.

Gálvölgyi János: - Ja, hát ilyen kapcsolatba keveredtél vele.

Szervét Tibor: - Eddig tartott a kapcsolat, e-maileztünk, egyszer telefonon beszéltünk. Ilyen értelemben is még mindig ragaszkodnék ahhoz, hogy ahogy mi játszunk, az abban az értelemben párbeszéd, hogy ott ülnek a nézők, és minden színésznek nagyon jó antennái vannak arra, hogy amit éppen csinál, az elfogadott-e. Nem feltétlenül modulál ennek utána, és nem akar ő megfelelni. Mert lehet olyan, hogy nem tetszik, de tudom, hogy igaz az a pillanat és az a kapcsolat ami a színpadon történik. Az így jó akkor is, ha nektek jelen pillanatban valami más lenne a vágyatok. A kritika is ilyen értelemben szerintem... Nekem van egy ilyen illúzióm azzal kapcsolatban, hogy a barikádnak ugyanazon az oldalán lenni, vagy kéne lenni.

Csáki Judit: - Én ezt abszolút tényként fogadom el.

Szervét Tibor: - De általában nem ez történik. Nagyon örülök annak, ha mégis sikerül a barikádnak ugyanarra az oldalára kerülni. Aminek a másik oldalán viszont van a nézőtér, és mi azért vagyunk, hogy őnekik a lehető legjobb legyen. Ahhoz nekünk azt is meg kell tennünk, hogy elfogadjuk azt, hogy az adott pillanat, az adott este, a tegnap este, az egész hat heti munka az egy kalap kutyagumit nem ér, mert... Minden egyes pillanatban késznek lenni arra, hogy erőt vegyél magadon és változtassál, mindegy, hogy mekkorát, de azért, hogy jobb lehessen.

Csáki Judit: - Igen, ebben teljesen igazad van, hiszen én is úgy gondolom. Nagyon szoktam tiltakozni amikor azt mondják, – akár részvéttel, együttérzéssel -, hogy „hogy bírod ezt, hogy teszem azt októberben minden este színházban vagy”. Az emberek nagy része minden nap elmegy a munkahelyére, tehát én tényleg nem néző vagyok ebből a szempontból. Tehát, ha van barikád vagy van fal, akkor mi színháziak - és én magam színházi embernek tartom -, ugyanazon az oldalon állunk. Mindig ugyanazon az oldalon állunk. Sőt, még az is közös a tevékenységünkben, hogy mindketten a másik oldalt szolgáljuk, ha úgy tetszik. Tehát az én dolgom a kritikával az, hogy a Magyar Narancs hasábjain megmondjam "ismerőseimnek", most ez idézőjeles, tehát olvasóimnak azt, hogy most akkor erre az estére menjetek el, vagy ne menjetek el, vagy ha elmentek, akkor mire számíthattok, és aszerint döntsétek el. Tehát én ott szolgáltatok.

Gálvölgyi János: - Judit, régebben, most ugrok a második világháború előttre, ez külföldön, Amerikában, tán Londonban is úgy van, - de ezt jobban tudjátok Tibor, aki anglomán és te, mint szakember a kritikában -, hogy amikor lezajlik a premier, akkor a színészek összeülnek, bankettoznak, isznak és várják együtt izgatottan a kritikát, ami éjfél után negyedórával megjelenik, és már olvashatják. Ha a New York Times lehúzta az előadást, akkor annak annyi.

Csáki Judit: - Akkor ott a vége.

Gálvölgyi János: - De itt mi van akkor, ha - akár hazudik az ember, akár nem, várja -, eltelik egy nap, egy hét, egy hónap, egy év. Hallottam nagynevű kollégáról, aki betege lett annak, hogy egész egyszerűen le nem írták azt az előadást, aminek varázslatosan játszotta főszerepét. Mert úgy döntöttek, hogy az az előadás nem történt meg. Van-e ilyen?

Szervét Tibor: - Nekem van ilyen élményem. Tizenkét évig játszottuk az Emberbarátot a Budapesti Kamaraszínházban, egy Christopher Hampton darab. Nagyon szerettük, nagyon sokszor nagyszerű élményeink voltak és tudom, - hiszen tizenkét évig nézték a nézők és tulajdonképpen még jöhetnének -, hogy a nézők is nagyon szerették.

Gálvölgyi János: - És a kritika nem szerette.

Szervét Tibor: - A kritika nem nagyon vette figyelembe. Egy nagyon kis reflektálatlanul maradt előadás ez.

Gálvölgyi János: - Ez mitől tud lenni, Judit?

Csáki Judit: - Ööö, most meg foglak lepni benneteket, drága jó színész barátaim. Ebből a színházból például kettő darab kritikus, de lehet, hogy több is, ki van tiltva.

Gálvölgyi János: - ’Maga ide a lábát be nem teszi’ felkiáltással? Mi abban a rossz? Ezt még nem hallottam, bocsánat.

Csáki Judit: - Pontosan. Ilyen van, ez a két kritikus történetesen abba a kulturális hetilapba ír, ami még van Magyarországon. Ez a két kritikus ebbe a színházba évek óta nem teszi be a lábát, mert ki vannak tiltva.

Gálvölgyi János: - Most belenyúltunk valamibe...

Szervét Tibor: - Nyúljunk ki belőle.

Csáki Judit: - Nyúljunk ki egész nyugodtan, csak mondom, hogy ilyen is van. De, hogy a lényegről beszéljek. Van olyan, amikor egy kritikus nagyon hosszan kritikusi tevékenységet folytat, és akkor ki tudja építeni azt a bázist, hogyha nem ír egy előadásról, az jelent valamit. Nem azt egyébként, hogy az nem történt meg. Hanem a dolog kontextusában, hogy „na és erről akkor én most nem szólók semmit”. Egyébként anélkül, hogy nagyon sírdogálni akarnék most nektek a kritika visszaszorulásáról, azért ez katasztrofális. Katasztrofális azért, mert nagyon kevés színikritikát közlő, széles tömegekhez eljutó fórum van – egyébként ezen a helyzeten fogunk változtatni, illetve már változtatunk is, mert online viszont egyre több van, csak a nézőknek egy jelentős része azért még mindig nem online olvas – a nyomtatott sajtóban viszont ez passzé. Ugye azt is mondják: „Egy flekket írjál róla, de inkább ajánlót írjál róla. Nem kell ide a kritika, nem kell az olvasóknak.” Ezt valaha, valahol ki találta ki, nem tudom, de nagyon rosszul találta ki. Ez így szépen elterjedt a nyomtatott sajtóban, számoljátok össze a kulturális hetilapokat, nézzétek meg benne, 1-1 kritika fér bele hetente. Októberben 28-at vagyok színházban, és 4, mondjuk 8 előadásról tudok írni akkor, ha rövid kritikát is írok. Baromi nagy a nyomás az emberen, ezért tehát már a válogatásnál, hogy miről írok, nagyon keményen meg kell gondolni.

Gálvölgyi János: - Judit, nagyon szépen köszönjük, és annyit kérünk csak, hogy légy könyörületes hozzánk, ha egyáltalán majd a tolladra kerülünk.

Csáki Judit: - Ezt az estét, a Furcsa párt kétszer szeretném megnézni. Ugyanis abban a pillanatban, amikor János erről veled beszéltünk, megkérdeztem tőled, hogy miért pont így van osztva ez a két szerep és miért nem pont fordítva, akkor te mondtad, hogy pont fordítva is lesz osztva. Erre kíváncsi vagyok, mert azért semmit sem szeretek én se jobban, mint a játékot a színházban.

Gálvölgyi János: - Nagyon szépen köszönöm Judit, szervusz, minden jót!

Gálvölgyi János: - Az előbb hallott zene a Spamalot című musicalből van, az egyik kedvenc dalom, az egyik kedvenc musicalem. Ez ugye az angol változat, angolul is tudod énekelni, meg magyarul is. Te az angolra nagyon-nagyon hiú is vagy, ugye Tibor?

Szervét Tibor: - Igen, rá vagyok gerjedve. Eleinte egy egyszerű iskolai tantárgy volt. Aztán rájöttem, vagy inkább nem is rájöttem, egy érzet volt ez, hogy ha benzint vagy zsömlét kérek Horvátországban angolul, akkor mintha valahogy más emberré változnék, tehát egy másik személyiség leszek azáltal, ha egy másik nyelven szólalok meg. Akkor elkezdtem nagyon erősen ráhajtani az angolra, mert nagyon megszerettem. Nagyon hiú vagyok a kiejtésre, így van. A Valami Amerikának egyik legnagyobb élménye az volt, hogy mindenki odavolt, hogy én mennyire jól tudok angolul, ...

Gálvölgyi János: - ...holott te nagyon szerettél volna amerikaiul...

Szervét Tibor: - ...holott én nagyon szerettem volna amerikaiul. Meg is kaptam a magamét, mert egyszer egy áruházban egy ember – egy másik vevő, tehát nem ismertük egymást – azt mondta nekem, hogy [mondat angolul] „Nagyon jó voltál a filmben, de nincs amerikai akcentusod.” Földbe gyökerezve álltam a megaláztatástól, mert én tudtam, hogy nincs amerikai akcentusom, de az is ami volt, mindenkinek nagyon tetszett. Tehát nem tudom, miért kellett ezt izélni.

Gálvölgyi János: - Herendi Gábor, a rendező nem hagyott időt neked, vagy mi?

Szervét Tibor: - Ő nagyon boldog volt azzal, ami van.

Gálvölgyi János: - Tehát neki elég volt.

Szervét Tibor: - Nagyon! Nem az, hogy elég volt, de nagyon élvezte azt, hogy ez az angolság van, egyáltalán.

Gálvölgyi János: - Megkérdezzük, itt van Herendi Gábor a vonalban, szervusz Gábor!

Szervét Tibor: - Óó. Szervusz Gábor.

Gálvölgyi János: - Itten Tibor életét próbálom...

Herendi Gábor: - Gratulálok, mert én hallottam, és nagyon jót derültem rajtatok.

Gálvölgyi János: - Köszönöm szépen, de nem is ezért hívtunk, hanem ugye volt Szervét Tibor, aki nagy szerepeket játszott a színházban, és akkor egyszer csak – mondhatjuk, hogy te fedezted őt fel filmre? Játszott ő előtted is, csak igazából a Magyar vándor volt az első, nem?

Herendi Gábor: - Nem, a Valami Amerika volt az első. Nem merem magamnak vindikálni ezt az érdemet. Különben nem mondhatom, hogy én fedeztem föl, mert mondta a feleségem, hogy gyere nézzük meg, mert szerinte Tibor olyasmi, ami nekem kell. Nagy színházba járók vagyunk amúgy is, és akkor a Radnótiban láttam, hogy milyen fantasztikus, úgyhogy végül is tényleg innen jött az ötlet, hogy ő legyen a film főszereplője.

Szervét Tibor: - Szoktam is mint egy legendát idézni, hogy te vagy az a filmrendező, aki színházból, színházban meglát egy embert, és elviszi filmezni. Én ezt nagyon...

Gálvölgyi János: - Amikor az ember nézi a filmeket, az az érzése, hogy a filmrendezők főleg a saját filmjeiket nézik, és ugyanazokkal dolgoznak, megállás nélkül, van 5-6 színész, aki úgy körbe-körbe forog. A Magyar vándorban én oda voltam Szervétért, szemébe mondom neki. Például az, hogy megengedte magának, és Herendi Gábor megengedte neki, hogy jaaccsoljon, mint majaj vezéj, nekem nagyon tetszett.

Szervét Tibor: - Ez így volt írva, ez szuper jó volt.

Herendi Gábor: - Szegény, vagy angolul kell beszélnie valamilyen akcentussal, vagy raccsolnia.

Szervét Tibor: - Különböző oldalam és tulajdonságaim.

Gálvölgyi János: - Az ezerhangú Szervét Tibor.

Szervét Tibor: - Egy pici sztorit Gábor, neked nem meséltem. Megpróbáltam óvatosan raccsolni mint Huba, nehogy azt mondják, hogy egy ilyen külsődleges eszközzel megúszom az egész szerepet.
Egy évvel azután, hogy forgattuk a filmet, láttam egy iskolai ünnepséget az Áldás utcában, ahol kicsi gyerekek kis jeleneteket játszottak, és ott, egy kislány a következő mondatot mondta:

„Meglátta ezt a lúdanyó, és - háhontott a hókáha!!” Azt gondoltam magamban, hogy én ló, ha ezt hamarabb tudom, hogy ilyen bátran lehet, hát fényévekkel mertem volna nagyobbakat raccsolni, mint Huba.

Gálvölgyi János: - Az egy nagy találkozás volt a Valami Amerikában, mert a Szervét olyan volt benne, hogy az ember úgy szinte bedőlt neki. Hogyha nem tudom, hogy ő a Szervét, akkor azt hittem volna, hogy tényleg valami külföldi vendégművész van itt. Tibor, te játszottál itt forgatott filmekben is?

Szervét Tibor: - Néhányban igen, ahol kellett angolul beszélni. Ezek icipici szerepek voltak, még szerepnek se nagyon mondanám, inkább kis pénzkeresetek voltak egy-két angol mondattal.

Gálvölgyi János: - Gábor, Tibor mondta, hogy Bálint Andris tanított neki filmszínészetet, és ő abban nem volt igazándiból jó. Mi különbség van – ez most álnaív kérdés – a filmszínészet, meg a színpadi színészet között?

Herendi Gábor: - A filmkamerával egész közel tudunk menni, tehát azok a szélesebb gesztusok és hangosabb hanghordozások, ami egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy a színházban az utolsó sorban ülők is hallják, az filmen nem igényeltetik. Magyarországon a színészek döntő többsége sokkal többet játszik színházban, mint filmen. Mi semmi mást nem csinálunk, mint lefaragjuk ezeket a gesztusokat és bátorítjuk a színészeket, hogy merjenek nyugodtan kevesek lenni, mert a kamera azt úgyis megmutatja. Igazából ennyi a titka a dolognak.

Gálvölgyi János: - Itt ült Szabó István egy délelőtt Szervét Tibor helyén, és ő azt mondta, hogy vannak színészek, akiknek az arcát szereti a kamera és vannak, akiket a kamera nem szeret.

Herendi Gábor: - Biztos, hogy van ebben valami, sőt van olyan színész, hogy szoktuk mondani, hogy "olyan jól öregszik". Van olyan arc, ami izgalmasabb és többet beszél és többet mond. Nem egyszerű. A színházban ezek persze nem jönnek ennyire ki.

Gálvölgyi János: - Te most dolgozol valami filmen, Gábor?

Herendi Gábor: - Most fejeztem be az HBO-n látható Társas játék című sorozatot. Most próbálom fejlesztgetni a következő játékfilm tervemet, ami még egy picit úgy érzem, hogy fényévekre van attól, hogy megvalósuljon. Most egy kicsit nehéz a körülmény a magyar filmiparban, gondolom sokan tudják, mert azért ez publikálódik is. De, hát türelemmel csinálom.

Gálvölgyi János: - Gábor, nem nagyon szeretnék - és félre ne értsd a kérdésemet -, a zsebedben kotorászni, de ilyenkor, amikor az ember azt mondja, hogy fényévnyire van az, hogy forgasson, mit csinál egy filmrendező? Reggel fölkel, és akkor elkezd indulni ezen a fényévnyi úton előre?

Herendi Gábor: - Nagyon belecsaptál a közepébe a problémának, mert bizony ezzel úgy küzdök. Tehát, hogy azért régebben kicsit jobb lehetőségek voltak, reklámfilm is sokkal több volt, szóval gyakorlatilag a filmipar minden szegmensében sokkal kevesebb munka van. Talán a tévé az, ami kezd úgy látom följönni, de messze-messze nem tud annyi rendezőt foglalkoztatni, mint amennyi a piacon van.

Gálvölgyi János: - Színészről már nem is beszélve.

Herendi Gábor: - Én is keresem a helyemet bevallom, és nekem nagyon jó kirándulás volt az, hogy pont a Madách Színházban én is rendeztem egy darabot, Szirtes tanár úr kért föl rá. Próbálok egy picit színház irányba is mozdulni, mert egyszerűen keresem a lehetőségeket.

Szervét Tibor: - Kérdezhetek valamit? Milyen volt Amerika? Kinn voltál valami Amerikában.

Herendi Gábor: - Én nagyon szeretem, azon a részén voltam, természetesen Los Angelesbe hajózva, ahol a levegőben is a filmszagot érezni. Kerestem egy kicsit a lehetőségeket ott is, bár nagyon nehéz. Tehát ott is panaszkodnak, csak hogy mégis azt gondolom, hogy az nem egy frázis, hogy az ott a lehetőségek hazája. De ott is az a helyzet. Innen kimenni még azzal a háttérrel is, amit én csináltam, nem sokkal vagyok több, mint egy ott frissen végzett diplomás. Nem nagyon érdekli Amerikát, hogy én mit tettem le az asztalra Magyarországon. Szinte újra kellene építeni a karriert, és ahhoz már egy kicsit öreg vagyok.

Gálvölgyi János: - Milyen fura, a napokban kezembe került egy könyv. Huszár Károly, nem tudom ez a név mond-e nektek valamit, Huszár Pufi. Abban a bizonyos Hyppolit című filmben ő mondja azt, hogy hippodrom. Kiment a húszas években Hollywoodba, és már akkor sem volt... tehát ez bennünk úgy él, hogy kimegyek Hollywoodba, és akkor aztán... nem jön az úgy olyan könnyen össze. Ahogy mondod, Gábor.

Herendi Gábor: - A nyelvi akadályok azok nagyon komoly gátak, igazából csak karakterszerepeket tudsz játszani, ha akcentussal beszélsz ott.

Gálvölgyi János: - Egy rendezőnél ez azért nincs.

Herendi Gábor: - Nincs, de egész konkrétan az első lépés az, hogy egy ügynököt találjál. Én, mint rendező nem tudok bekopogtatni sehova, mert nem vesznek komolyan. Odáig eljutottam, hogy sok-sok ügynökséghez beadtam az anyagomat, és akkor mindenki azt mondta, hogy én egy nagyon jó vígjáték-rendező vagyok. Mondtam én, hogy boldogan csinálnék horrort is, akármit, ez engem nagyon érdekel. De, hogy olyan sokan állnak sorba, és igazából azt nekem be kéne bizonyítanom, hogy tudom. Először valószínűleg magyar nyelven kéne egy olyan filmet csinálni, ami egy kicsit más műfaj. A vígjáték-rendezésről azt mondták, hogy én biztosan nem értem annyira az amerikai humort, mint a bennszülött amerikai rendezők. Sajnos az eddigi filmjeimmel én magam egy kicsit csapdába kerültem, és nem tudtam esetlegesen a sokrétűségemet ott bebizonyítani.

Gálvölgyi János: - Gábor, nagyon szépen köszönjük, azzal vigasztaljuk magunkat, ami neked nem vigasz, hogy akkor neked se jobb. Tehát a rendezőnek sem jobb, mint a színészeknek. De minden jót kívánunk neked, legalább annyit, mint magunknak! Köszönjük, hogy itt voltál velünk.
Döbbenten nézem, hogy már csak 10 percünk van hátra, és még annyi mindenről kellene beszélni.

Nagyon gyorsan, és nagyon röviden ugranék Miskolcra. Azt hiszem, hogy ott alapozódott meg a te színészi pályád igazándiból, ahol mindenfélét játszhattál, majd onnan jöttél fel a Vígszínházba a Cyranoval.

Szervét Tibor: - Azért volt nagy dolog Miskolc, mert nagyon nagy szerepeket kaptam, amikre nagyon jó visszajelzés érkezett a nézőtérről és a színházon belülről.

Az, hogy az embernek legyen némi önbizalma, az innen származik. Amikor egyszer csak az a hang – amikor kérdezted, hogy honnan tudom, hogy nekem igazam van – az itt kezdett el kialakulni. Hogy megbízhatok a saját ízlésemben, hogy egyáltalán elkezd formálódni egy saját ízlés. Irtó jó csapatok voltak Miskolcon azalatt a három év alatt. Nagyon nagy dolog volt egyszerre játszani a Cyranot és a Bóni grófot. Nagyon nagy dolog volt bemenni a stúdióba, és Quintus Konrád osztálytársammal együtt játszani az Estragont, Vladimirt. A nulladik rendezésem is onnan datálódik, azért nulladik, mert abban játszottam is. Egy irtó klassz est volt a húszas évek jeleneteiből, meg dalocskáiból, amik kevésbé ismertek, de mégis nagyon-nagyon jók. Annyi minden történt ott, hogy én mindig, minden alkalommal el is mondom, hogy effektíve egy ilyen színészi szülőhelyként tudom elkönyvelni azt a miskolci két és fél, három évet, amit ott sikerült eltöltenem. Nem is nagyon akartam följönni.

Gálvölgyi János: - Ez egy klasszikus, jó értelemben vett vidéki színész élete volt, ami Pesten nem adatik meg, hogy te egyik este Bóni gróf, másik este Jágó, harmadik este Cyrano legyél. Pesten egyáltalán nem jön össze, mert ehhez legalább négy színház tagjának kellene lenni, ami már pláne nem jön össze.

Szervét Tibor: - Nekem szerencsém van ebből a szempontból, az utóbbi pár évre utalva. A tavalyi, tavalyelőtti év klasszikus öröm-megfogalmazása részemről, hogy a Beszélő fejek című Alan Bennettben lehetett azt a kicsit retardált, mamájával élő neurotikust játszani a Thália Stúdióban, és ugyanabban az évben lehetett játszani a félbolond Arthurt, aki mint őrült, megy a karddal - a Spamalotban, igen.

Gálvölgyi János: - De a miskolci iskola mentén mentél.
Azt én olvastam, meg te is mondtad félszavakban nekem, meg nyilatkoztad több helyen, hogy a Spamalot azért az egy nagy kihívás. Nagy kihívás volt?

Szervét Tibor: - Igen, mindenestül nagy volt, mindenestül új volt az, hogy ekkora színpadon, ekkora műfaji váltással, ekkora stábbal, ennyi próbával, sok-szereposztásban... ez mind, és akkor maga az, hogy ilyen nagyon jó kis táncokat, amilyeneket Tihanyi Ákos csinált ott nekünk, ezeket megtanulni. Effektíve nincs olyan mozgásmemóriám, mint a táncban járatos embereknek, így aztán én minden zugban gyakoroltam, mindenkit fülön fogtam, hogy gyere, mutasd meg, ez hogy van, az, amaz hogy van. Elég nagyot kell benne énekelni, úgyhogy igen, nagyon élvezetes ugrás volt.

Gálvölgyi János: - Megkérdezem tőled, mert azt hiszem, őszintén beszélgetünk. Nem ért téged szemrehányás, hogy a Spamalot egy musical, olyan léha, szórakoztató?
Szerintem fantasztikus, én eddig legalább nyolcszor láttam és oda vagyok érte, bár a musicalnek én se nagyon örülök, mert én se vagyok született musical színész, és a színház erősen abba az irányba fordult át. De nem ért téged olyan... szóval...
nem néztek rád, hogy "Ide, musicalt játszani?!"

Szervét Tibor: - De igen. Nem sokan, de igen. Vagy "miért adom én ennyire alá".

Gálvölgyi János: - Igen, ezt akartam finoman megkérdezni.

Szervét Tibor: - De én nem adom alá. Fölé van adva. Az is nagyon nagy dolog, és minőségében teljesen adekvát, és a belső és külső munkát is elvégezni teljesen adekvát. Amikor az ember 60 ember számára megcsinál egy Karamazov hőst – azért mondom ezt a példát, mert olyat még sosem játszottam – az is nagyon nagy meló. De semmivel sem kisebb meló egy ekkora musicalben kiállni. Semmivel sem kisebb meló, mint a Furcsa párban, ami közvetlen élményem, 900 ember számára elérhetővé tenni egy alakot és az alak esendőségét, vagy nagypofájúságát, és az összes poént, ami abban csak létezhet. Ezek rendkívüli feladatok. Tehát nem gondolom azt, hogy ez különböző minőséget jelentene. Nem. Lehet nagyon-nagyon vacakul játszani elképesztően nagy drámai hősöket is. Olyan vacakul lehet játszani, hogy a néző már nem jön vissza szünet után. És lehet nagyon vacakul játszani ezeket is. És mind a kettőt lehet jól csinálni.

Gálvölgyi János: - Amikor Szirtes Tamás kitalálta ezt a mi kettősünket a Furcsa párban, bennem volt egy olyan pici, de nagyon hátsó gondolat, hogy jön a Szervét, akiben lesz valamilyen szakmai gőg. De miután a Spamalotot láttam azt gondoltam, nem lehet benne szakmai gőg, mert abban látni rajtad – már nem a színpadon látni -, hogy mennyi meló van abba beletéve, és a műfaj nem oda van kenve, hanem nagyon meg van becsülve általad.

Szervét Tibor: - Így van. Hegyi Árpád Jutocsa, aki a Jágót látta Miskolcon és a következő évben rám osztotta a Bóni grófot, egy ilyen stúdiónál nem nagyobb irodában meghallgatta "A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok" című dalocskát, majd azt mondta, hogy „neked már nagyon kijárna, hogy egy ilyen kis Bóni grófot eljátsszál”. Tehát ugyanaz az energia, ugyanaz a vágy, ugyanaz a hatóerő kell hozzá, csak másfajta műfaj.

Gálvölgyi János: - Tibor, akartam veled beszélni arról, hogy te ilyen sportos ember vagy, reggel futsz, úszol, biciklizel, motorral jársz, ebből kifolyólag fáj általában minden testrészed. Te nagyon sportos pali vagy.

Szervét Tibor: - Igen, mert én külön felelősségnek tartom a test iránti felelősséget. Ezt évek óta gondolom, és még mindig alatta vagyok annak, amit szerintem kellene.

Gálvölgyi János: - Milyen szeretnél még lenni?

Szervét Tibor: - Nem azzal van bajom, hogy ez a mostani állapot rossz. Hanem azt gondolom, hogy még így is nagyon sokszor esek áldozatul egy csomó sütinek, egy csomó csokoládénak, egy csomó vörös bornak.

Gálvölgyi János: - Nem árullak el! Merthogy ilyen jól nézel ki, és te minden próba-szünetben rögtön ettél.

Szervét Tibor: - Igen, azért mondom, hogy én nagyon sokszor... Ez egy belső fegyelmi kérdés, nem elsősorban a hiúság kérdése. Ez a belső fegyelem ez nagyon-nagyon érdekel engem.

Gálvölgyi János: - Az ellen mit tudsz tenni, amikor mondjuk vétkeztél, megettél nem egy tábla, egy szem csokit, akkor azt iszonytató erővel lefutod vagy biciklizel? Vagy ülsz, és azt mondod, hogy miért tettem?

Szervét Tibor: - Nem, nem függ ez így össze. Nincs másnap az, hogy egy ilyen csoki-papírral ütöm a hátamat, hogy úristen, mit tettem, mit tettem. Nagyon jó volt a csokit megenni, hanem mindig az az érzésem, hogy nem én eszem a csokit, a csoki eszik engem. Tehát amikor gátlás nélkül meg tudok enni nyolc darab Rigó Jancsit egymás után - bármikor képes lennék rá -, akkor azt kell mondom, hogy van bennem egy mértéktartásbeli hiány, amin még bőven van mit tennem.

Gálvölgyi János: - Nekünk még rengeteg témánk maradt. Aki kíváncsi, az nézzen meg minket a színházban, téged a Radnótin meg a Madáchban, engem a Madáchban vagy a Játékszínben, a Radnótin nemcsak mint nézőként. Úgyhogy köszönöm, hogy itt voltál, és akkor az öltözőben folytatjuk.

Szervét Tibor: - Folytassuk!

Fotók: Baráth Mari, ATV, Perjéssy Gábor, Antenna magazin, origo.hu, Magyar vándor, Madách Színház
A Klub Rádió adása alapján a beszélgetés szövegét lejegyezte: Baráth Mari