Lévay Gizella: Félix vagy Oscar?
Szervét Tibor: Nincs hajkurászás az ajándékok után

Délmagyarország, 2011.12.22. p.11.

Hogy milyen összefüggésbe hozható egy színházi előadás egy cipővel, és hogy miért nem érdekel bennünket a szomszéd zongorahangoló, megtudjuk Szervét Tibortól, a Radnóti Színház színészétől, akivel karácsony közeledtével a lélek dolgairól és az ajándékok haszontalanságáról is beszélgettünk.
Amikor előzetesen felkértem erre a beszélgetésre, visszakérdezett: az olvasókat ugyan miért érdekelheti éppen Szervét Tibor ? Minden bizonnyal sokakat érdekel, és mindenkit egy picit valami másért.
- Fontosak önnek a nézői visszajelzések? Egyáltalán van mód arra, hogy szembesüljön velük?


- Sajnos egyre ritkábban, pedig nagyon fontosak. Régebben voltak közönségtalálkozók, például amikor a Miskolci Nemzeti Színházban játszottam. Előadásokra járó emberekkel mindig szeretek beszélgetni, ugyanis mindenki el tudja mondani, hogy az adott előadás érdekelte-e vagy sem.
Nagyon helyesek a nézők, általában azzal kezdik, hogy "én ugyan nem vagyok szakember, csak kérdezném...". Pedig ő mint néző szerintem szakember. Tudja és általában nagyon érzékenyen jelzi, hogy hatott-e rá a történet vagy sem. Én sem vagyok cipész, mégis tudom, hogy a cipőm jó-e.

- Sikeres, díjakban gazdag éve volt, hiszen a filmszemlén elnyerte az Apacsok című előadásból készült filmben nyújtott teljesítményéért a legjobb férfi mellékszereplő díját, az Arlecchino-díjat a Vidor Fesztiválon és a közönségdíjat a Radnóti Színházban. Egy színészre hogyan hat egy elismerés? Hiszen egy előadás folyamatosan készül...

- A díjak mindig ünnepet jelentenek.
Ilyen megújuló ünnep például a Radnóti Színház közönségdíja. Komoly dolognak tartom, hogy a nézők kifejezhetik a véleményüket. A díjaknak azonban nincs előre- vagy visszahatásuk, a hétköznapi munkában ez nem reflektálódik. Sok év alatt sok minden lett tisztább. Például hogy a színésznek megvan az a szerencséje, hogy közvetlenül, aznap este is megmérettetik a munkája. Rengeteg lehetőség adódik arra, hogy jobbá tegye az alakítását, és nincs olyan kimondott szó, amelyet ne lehetne igazabbá tenni.

- Neil Simon Furcsa pár című darabját érdekes kettős szereposztásban mutatta be a közelmúltban a Madách Színház, Gálvölgyi Jánossal mindkét figurát eljátsszák, egyszer Félix, máskor pedig Oscar szerepébe bújnak. Ez a másik bőrébe bújás, megtapasztalni a másik igazát, valahogy mintha a gondolat szintjén a hétköznapokból eltűnt volna... Vagy ritka lenne az empátia, a tolerancia, az együttérzés? A figurák életre keltésében mit változtatott ez az érdekes játék a szerepekkel?

- Két nagyon ellentétes figuráról van szó: Félix a rendmániás, a nagy mártír, Oscar pedig az életcsászár, aki kuplerájban él. Ez a fajta ide-oda nagyon nehéz és szokatlan, bár ezt mondjuk tudtuk előre. Ami viszont páratlanul érdekes tapasztalás, hogy a másik figura bőrébe bújva rögvest megszűnik az előző igazsága...
Mint az életben, nem gondolja? A társadalmi együttélés is sokszor befelé zárja az embert, ébernek kell lenni, hogy észrevegyük: nem vagyunk eléggé kíváncsiak a másikra. Például az érdekel bennünket, hogy Ugandában nagy az éhínség, azonban, hogy a szomszéd zongorahangoló is éhezik, az már nem, mert lehetőségünk lenne rá, hogy segítsünk neki. Szóval ebben a munkában igen érdekes dolgokra lehet rájönni némi odafigyeléssel. Erős a gyanúm, hogy ez a fajta önvizsgálat nekem minimum életem végéig tartani fog.

- Pár nap és itt a karácsony. Önnek mi a fontos ebben az ünnepben?

- Nagyon jó emlékeim vannak a gyerekkori karácsonyokról. Volt szép karácsonyfa, díszekkel, jöttek az angyalkák... Bár arra is volt nem egy példa, hogy az egész család rémesen összeveszett. Abban, hogy most is szeretem a karácsonyt, nagy szerepe van a kisfiam megszületésének. Mostanra ráadásul sikerült nagyjából eltüntetni az ünnep tárgyiasságát, nincs hajkurászás az ajándékok után. A bekötött, csillogó dobozok eltűntek a fa alól, hogy ne erről szóljon az ünnep. Apró ajándékokkal persze meglepjük egymást, de ezek inkább jelképes értékűek. Megmaradt viszont az a csodálatos érzés, hogy van, aki szeret minket, és nekünk is van kit szeretni.

Fotó: Itthon otthon van:
http://itthonotthonvan.hu/cikkek/397761/ reggelente_a_budai_hegyekben_futogatok